|
 Vendég: 37
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Anyák Napja közeleg, a legfényesebb ünnep
Három generáció öröm- és fájdalomkönnyei tolultak fel bennem a napokban. Így van ez minden ünnepen, amióta Zoli fiam - akinek a megfényesült napok talán a legfontosabbak voltak - már az égben ünnepel...velünk...?
Talán, mert neki minden ünnep egy kicsit csoda volt, talán, mert így van jól, vagy rosszul?- nem tudom - az ünnepek nálunk mindig fényesebbek voltak, mint a hétköznapok. Nem, nem az ajándékhalmazok miatt fényesültek meg. A meghitt varázst kimondva-kimondatlanul követelte ki valaki mindig a családból: imádott nagymamám számára a búcsú volt szent, amikor összegyûlt a család apraja-nagyja, édesanyám számára a Húsvét, a feltámadás ünnepe, amikor megszentelt ételeket varázsolt az asztalra, s teszi ezt hála az égnek még ma is, Zoli fiam a karácsonyi fények szerelmese volt, Orsi lányommal és férjemmel együtt, nekem meg a fénylõ szemek jelentették mindig az ünnepet.
Gyermekkorom ünnepei - bár ragyogtak a meghittségtõl - nagyon szerények voltak. Ha a szívemmel emlékezem, az Anyák Napja az, amelyik már kora gyermekkoromtól meghatott könnyeket csalt a szemembe. Emlékszem, az iskolai ünnepélyeken gyakran verset mondtam, és megpillantva édesanyámat, csak remegõ hangon tudtam tovább szavalni... Pedig ilyenkor már túl voltunk a hajnali varázslaton, amikor esetlen toporgások közepette a kezébe nyomtam a réten szedett friss mezei csokrot - legtöbbször egy árva szó nélkül. Csak szemünk gyanús csillogása jelezte mindig a meghitt áhitatot.
Késõbb, amikor megszülettek a gyermekeim, már biztosan tudtam: az Anyák Napja a legfényesebb ünnep - minden hétköznappal együtt, hiszen már velem voltak Õk, a gyermekeim.
Az általuk kiválasztott ünnepeket azért titokban egyre csiszolgattam, még fényesebbé, és szemük tükrében visszacsillant számomra a világ összes fénye-melege. Amióta megéltem életem legkegyetlenebb próbatételét, gyermekem elvesztését, fájdalmam tükrözõdik minden szempárban...
De ünnepek azóta is vannak. Kettészakadt érzésekkel élem õket: a fél szívem ma is ragyog, a másik fele elmondhatatlanul fáj. A kétféle érzés gyakran küzd egymással, mint a hófödte hegycsúcson makacsul tollászkodó jégbuckák a tûzõ napsugárral. Tûz és jég... valami ilyesmi. Mintha legyõzni akarná egyik a másikat, mintha akaratomon kívül örök harcban állnának, én pedig minden erõmmel küzdök, hol egyikért, hol a másik ellen. Ha a lányomra nézek, elmondhatatlan boldogságot érzek, néha féltést, felesleges aggodalmat is, de többnyire hálás szeretetet, felhõtlen örömöt. Ha a fiamra gondolok, annál nagyobb fájdalom hasít a szívembe, minél erõsebben érzem a múlhatatlan szeretetet. Gyakran nem tudok mit kezdeni egyik érzésemmel sem, különösen ünnepeken, ha életem csodáira, gyermekeimre gondolok. Gyakran gyötör kétely: vajon egyiküket jobban szeretem, mint a másikat? Nem, ez kizárt. Csak másképpen szeretem õket. Egyiküket, amelyik már égi csokrot szed nekem, valami különleges, sebzett szeretettel szeretem. Valahogy úgy, ahogy Nicholas Wolterstorff, amerikai filozófus professzor vall egyik gyermekének elvesztése óta érzett fájdalmáról, Korai sirató címû könyvében:
"Tényleg olyan különleges volt? Tán jobban szerettem õt - jobban, mint a testvéreit? Hálát mondok mindegyikért, és mindegyiküket szeretem.
Õt a halál választotta ki, nem a szeretet. A halál révén vált különlegessé. Különleges helye a gyászomban van. Valahányszor hálát adok, mindegyiket felsorolom,- ha kesergek, csak õt említem. A sebzett szeretet különleges szeretet,- különleges, mert sebzett.
...Most minden nap gondolok rá,- azelõtt nem így volt. Közülük csak neki van sírja..."
Aztán megérkezett a másik válasz:
néhány napja - Anyák Napja közeledtén - ügyetlen rímeket faragtam, elõbb drága nagymamámnak, aki már csak álmomban látogat meg néha, aztán édesanyámnak, aki - hála az égnek, még velünk lehet, és imádott kislányomnak is, aki azóta már magához ölelheti elsõ gyermekét, imádott unokámat. Én, az édesanyja voltam akkor, két éve még az, aki szégyenlõs-tántorgó, sorokkal köszöntöttem õt is, szíve alatt megbújó gyermeke helyett:
Májusi ragyogás
Drága kicsi lányom,
Te is Anya vagy,
szíved alatt õrzöd
csöpp magzatodat.
Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.
Amikor elõször
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.
Mosolyával elûzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.
Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat.
Szíved mellé addig
tedd ajándékomat:
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.
*
Válasz-üzenete, meghatóan kedves meglepetése - még az ünnep elõtt - hamarosan ott állt az asztalomon, amikor - néhány percre csupán - kimentem a szobámból, miközben õ észrevétlenül egy szál virágot "lopott" oda. Egyszerû kis üveg vázában egy hatalmas, dús bimbót. Éledõ életetr30; Soha nem láttam még ilyet. Csodaszép volt. Talán vízi liliom... A vázán kis papír ragasz fityegett, rajta üzenet: "Szia Édesanya! Ezt neked hoztam!
Nagyon szeretlek!
Orsi"
Beszökött hozzám, és elbújt a szavak, s - biztosan - a könnyeink elõl.
Addigra elért hozzá anyák napi üzenetem...
Már olvasta a verset... Most sír... Régóta hiányzik a bátyja szelíd unszolása: menj elõre, Hugi...
Anyák napja közeleg, a legfényesebb ünnep.
...Szeretlek, kislányom, hiányzol kisfiam! - kergetik most is egymást száguldozva ki nem mondott gondolataim. Csend van nálunk az ünnepeken, de tudom: fájdalmasan jó élni... Arcomon mosoly - ömlik a könnyem...
Szeretlek, mama! Hiányzol, drága nagymama...
- suttogom, szinte csak magamnak...
Ilyenkor nincsenek jó szavak, csak elmaszatolt könnyek, szótlan ölelések...
|
|
|
- május 01 2008 06:22:45
Kedves Valika, ez nagyon megható volt.
Remélem nem baj, hogy ezt a képet tettem ide. |
- május 01 2008 09:37:51
Köszönöm kedves figyelmedet, olvasásodat, és mindig kedves figyelmességedet. Köszönöm a képet, hogyan is haragudnék ? |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
