|
 Vendég: 87
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Elmecsere
Támadt egy különös ötletem a minap. Szabadidős irkász-firkász vagyok, és érdekesnek találtam felkarolni egy tabutémát, mégpedig a bolondságot. Az ihletet egy ártatlan, imbecillis személy adta, aki a főtér közepén sorra állította meg az embereket, hogy ugyanazt a kérdést feltehesse: - Mit csináljak? - az emberek természetesen tovább mentek, szó nélkül hagyva a nőt. Olykor egy-egy dühödten ráförmedt, hogy: - Húzz el innen!; Tedd magad hasznossá!; Hagyj már békén, te őrült!; fél órán át néztem szerencsétlen nő küszködéseit, majd amikor leült egy lócára, jobban megfigyeltem. A nő elkezdett magában beszélni, kétségbeesett volt, és egy kis idő elteltével megjelentek a polgárőrök, hogy elkísérjék a nőt – az elmegyógyintézetbe vitték; a későbbi órákban olvastam egy kollegám cikkét a szerkesztőségben, a nő szökéséről.
Mellesleg, Alla a nevem, ha ez valakit esetleg érdekelne, de sosem a szerzőn van a hangsúly, hanem a tartalmon, ugye ezt mindnyájan aláírjuk. A tartalom csak annyi amennyi a szerző, és a szerző csak annyi, amennyi a tartalom, se több, se kevesebb.
Félretéve az apró részleteket, elmesélném nektek, hogy miként kezdtem bele a téma kiaknázásába. Elsőként be kellett valahogy jutnom az elmegyógyintézetbe, hogy megfigyelhessem az ott lévőket. No, ez nem volt egy könnyű dolog, mert valamilyen indokkal azért csak jó volna szolgálni a kérdezősködő szakembereknek – csak úgy nem sétálhatok ki-be egy elmegyógyintézet kapuján, hacsak nem szeretnék végleg ott maradni, szabad döntésem alapján. Általánosságban bekerülni némelyest könnyebb mint kikerülni. Nyomós okot kellett tehát adnom. Csalafinta ötletem támadt, azt találtam ki, hogy egy hónapig beköltöznék az elmegyógyintézetbe, közöttük élnék, és ugyanazt a napi tevékenységet bonyolítanám, amit a páciensek. Minderről persze jegyzőkönyvet készítenék, majd a megszerzett információból több cikket is írnék, amely felhívja a figyelmet az intézmények fontosságára, és a tabutémaként kezelt elmezavar-típusok jelenlétére. Nem szabad, és nem is kell szőnyeg alá söpörni ezt a témát, a nyilvánosságnak joga van tudni, hogy mi történik az elmegyógyintézeteken belül. Az igazgatóság először nem fogadta túl lelkesen a kezdeményezést, de tartván attól, hogy rossz hírét kelthetem az intézményüknek, inkább belementek. Olvassanak az emberek jó dolgokat az elmegyógyintézetről, minthogy a gyanú árnyékába kerüljenek, hogy nem adekvát módon bánnak a betegeikkel, és hasonló becsmérlő teóriák. Az igazgatóság hosszas huzavona után elfogadta a kérelmem és pár nappal később a betegekkel együtt tengethettem napjaimat. Pontosan három hónap tartózkodási engedélyt kaptam, egy nappal sem többet. Beköltözésem előtt mindent magammal vittem, amiről úgy gondoltam, hogy szükségem lesz, meleg ruhákat, szépítkezési szereket, laptopot és a kis noteszem, amibe majd feljegyzem a látottakat. A beköltözésem előtti éjszaka nyugtalan voltam, olyannyira, hogy aludni sem tudtam, magával ragadt a félelem, hogy nehogy valami balul süljön el és bajom essen. Rettegtem attól, mivel fogok bent találkozni, nyugtalanított a kiszámíthatatlanságuk, de a sikerre és szenzációra éhező vágyam nem hagyott nyugodni, így nem hátráltam meg.
Az első lépéseket határozatlanul tettem meg, aláírattak velem egy szerződést, amelyben leírták, hogy három hónapig nem hagyhatom el az intézményt, mert akkor pénzbírsággal fognak súlytani, illetéktelen behatolás jogcím alatt. Aláírtam, arra gondoltam, hogy annyira rossz csak nem lehet. Az első nap körbevezettek az intézmény teljes területén, elmagyarázták, hogy melyik részleg, milyen betegekért felelős, milyen kategóriába esnek a különböző betegek, milyen tevékenységek biztosítottak számukra. A különböző stádiumú betegek, differens ellátást kapnak, meghatározott nyugtatókat, ahogy állapotuk megköveteli – vannak akiknek a helyzetük javul, de olyanok is akadtak, akiknek súlyosbodott, ők már erősebb nyugtatókat kaptak és kevesebb időt tölthettek társaik között. A zárt osztály bemutatását átették a második napra, azzal az indokkal, hogy elég ennyi felkavaró élmény egyszerre. Be kell vallanom, nem volt annyira felkavaró, kijelenthetem, hogy az udvaron sétáló betegek nem különböztek az utcán sétáló járókelőktől, az esetek többségében ugyanolyan általános embernek tűntek mint a nem-beteg társaik. Egy kicsit elgondolkodva talán az utcán rohangáló, néha ordítozó emberek sokkal ijesztőbbek számomra, főleg azok, akiknek a tekintetük ármányt hordozott, várva a megfelelő pillanatra és a megfelelő személyre, hogy lecsaphassanak. Az intézetben az emberek békésen sétálgattak, mit sem törődve a világ nagy gondjaival, nem voltak ők mások mint nagyra nőtt gyerekek, kik oktalanul játszanak a maguk által kreált világban. Nem látszott rajtuk a betegség – talán a nyugtató hatása, nem tudom – jobban megnézve vevődött csak észre rajtuk, hogy ők valóban betegek.
Eljött a nagy nap, a zárt osztály bemutatása. Felkészítettek, nem lesz valami szép látvány, semmi jóra ne számítsak, a súlyos betegek igen furcsa dolgokat csinálnak és veszélyesek, mert kiszámíthatatlan a viselkedésük, ezért az erős nyugtatók mellett is bezárva kell tartani őket. Egy óriás, rácsos vasajtó előtt mondták el mindezt, azután a biztonsági őrök kinyitották számunkra az ajtót. Ahogy beléptem, ordítások sokaságát hallottam, nyögéseket, hörgéseket, mintha valami kínzókamrába kerültem volna. A lábam földbe gyökerezett, elkezdtem remegni, a lélegzetem felgyorsult, a szívverésem szapora lett. Az orvos látta rajtam, hogy megijedtem, majd hozzátette, nem kell annyira félni, biztonságban van, nem tudnak kijönni a celláikból és mi is itt vagyunk, a biztonsági őrök speciális kiképzést kaptak, minden esetre fel vannak készítve. Egy parányit megnyugodtam, de a hangok és az összkép, az atmoszféra egymaga rettenetes volt, érezhető volt a gonoszság, a düh, a félelem és a rettegés a levegőben. Ahogy beljebb haladtunk, egyre inkább azt éreztem, hogy egy külön világba érkeztem, egy eddig még nem látott, önmagába záródó világba. Ahonnan nincs kiút, aki bekerül, a részévé válik és nemhogy jobb sorsa lesz, csak rosszabb. Egyfajta purgatóriumhoz hasonlítható, a delikvensek szenvednek, megbűnhődnek tetteikért, majd feloldozáshoz jutnak, csak az ő esetükben a feloldozás nem szabadulással végződik, hanem egy jó adag nyugtató, amelytől teljes önkívületi állapotba kerülnek, vegetatív életet élve. Végigmentünk a folyóson, sok féle beteget láttam, itt már nagyon változó volt a betegek magatartása. Egyesek a sarokban gubóztak és előre-hátra mozogtak, miközben a fejüket fogták, mások csak ültek az ágy szélén és a semmibe meresztették tekintetüket. Voltak olyanok, akik nyugodtan feküdtek, viszont olyanok is akadtak, akiket kényszerzubbonyba öltöztettek, mert nagyon veszélyesek voltak önmagukra is – többször kíséreltek már meg öngyilkosságot.
Amint elmúlik a nyugtató hatása és egy kicsit is magukhoz térnek, kapják a következő adagot. Egyesek ordítani kezdenek a nyugtató hiányában, amely magával vonja az azonnali beavatkozást. Nehezen emészthető ez a látvány, olvasva csak belegondol az ember és máris beleborzad, de látni mindezt, az az igazán felborzoló élmény. Látni ezeknek az embereknek a szenvedéseit, önnön hibájukból fakadóan. Ez a betegség gyógyíthatatlan, az elszenvedői pedig ártatlan emberek, feltehetjük magunknak a kérdést: - Vajon mi okozza ezt? Miért őrülnek meg csak úgy az emberek? – Ha nem tudjuk megválaszolni, próbáljuk megérteni őket, belelátni a világukba. Ezt tettem én, kiválasztottam egy személyt, akivel többet fogok foglalkozni, hogy belelássak a világába, megpróbáljam átérezni a szenvedéseit és átélni a mindennapjait. Megkérdeztem Dr. Frenklert, hogy melyik az a beteg, amelyikkel esetlegesen szót tudnék érteni, anélkül, hogy kárt tenne bennem. Kérésemre elkísért az 407-es cella ajtajához és megmutatta Lorayne Krimplert. A hölgy 32 éves és személyiségzavarban szenved, a doktor őt ajánlotta, mert mielőtt bekerült volna az elmegyógyintézetbe, teljesen normális életet élt, együtt a családjával és két gyermekével. Egy trauma váltotta ki a betegségét, a férje autóbalesetben váratlanul meghalt, azután jelentkeztek a tünetei, egészen addig fajult a helyzet, míg a környezetére sem volt képes reagálni. Hirtelen dührohamai miatt a gyermekeit képtelen volt nevelni, munkahelyét elveszítette. Hisztérikus megnyilvánulásai az idő előrehaladtával fokozódtak, míg a hozzátartózói úgy döntöttek, hogy intézetbe adják, hogy kezelést kapjon és ha összeszedi magát, ismét szabadon engedik és támogatják.
Kaptam egy három napos „kiképzést”, hogy ha bármi szokatlan történne, cselekvőképes ötlettel tudjak előrukkolni, de mindezek mellett, az őrség figyelmét élveztem. Nem mellesleg a kamerák is figyeltek a nap huszonnégy órájában. Az első két nap szokatlanul fogadott a beteg, nem értette, hogy mit akarok, ki vagyok és miért akarok vele beszélgetni. Elmagyaráztam neki, hogy szükségem van a segítségére, hogy a médiában a tabutémaként kezelt betegséget és intézményt bemutathassam, hogy az emberek felfigyeljenek és ezáltal támogathassák az intézmények minőségének javítását. Nagyobb visszhangot akarok adni a témának, hogy a hozzá hasonlókat jobb kezelésben részesítsék és lehetőség szerint ne gyógyszerezzék túl, azzal is rontva a gyógyulási esélyeit. Lorayne felfogta és elfogadta és a napok múlásával egyre közelebb engedett magához. Elmesélte, hogy mennyire fáj még neki a férje elvesztése, mindent megpróbált, hogy ne bolonduljon meg, de a sokkhatáson nem tudta magát túltenni. Pszichiáterhez fordult, aki nyugtatókat írt fel neki, ezektől a nyugtatóktól folyamatosan romlott a koncentrálási képessége, a munkahelyéről is kidobták – egy helyi lapnál volt újságíró – amely még jobban megviselte, azután a nyugtatók adagját is megnövelte, saját akaratából, mert nem tudta elviselni a valóságot. A túladagolás miatt nagyon hamar romlott az állapota, éjszakánként megébredt és nem tudott visszaaludni, nem tudott mit kezdeni magával, elment sétálni, lement a közeli tóparthoz és ott töltötte az egész éjszakát. Egy hétig bírta a túladagolással, a hetedik éjszaka elborult az elméje, öngyilkosságot eszelt ki. Bevette a legerősebb altatóból hármat és lement a tóhoz fürdeni, hogy majd fürdés közben szépen csöndben elaludhasson. Viszont a polgárőrök felfigyeltek rá, már a harmadik naptól kezdve, ugyanazokban az időpontokban ment mindig le a tóhoz és látták, hogy sokat időzik ott. Gyanúsnak találták a viselkedését, meg akarták kérdezni, hogy miért csinálja ezt és hogy bírja alvás nélkül. Lorayne viszont a vízbe vetette magát, a polgárőrök pedig sikeresen kimentették és mentőt hívtak hozzá. A mentősök azonnal megállapították, hogy a nő önkívületi állapotban van, a gyógyszereket azonnal eltávolították a gyomrából. Az doktornő beutalót ítélt neki és magánzárkát egy kis időre, kevesebb gyógyszert.
Lorayne az intézetben sem volt képes elaludni éjszakánként, ezért a gyógyszeradagjait növelni kellett, amitől az állapota rosszabbodott. Amikor én megismerkedtem vele, az orvosok épp visszavettek az adagjából, megpróbálták csökkenteni azt, hátha javulás észlelhető. Miattam pedig még kevesebbet adtak be neki azalatt az egy hét alatt amennyit vele tölthettem. Az utolsó nap vészesen közelgett, elég közel kerültem Loraynehez, eldöntöttem, hogy a nap 24 óráját vele szeretném tölteni, bezárva, ugyanazokkal a nyugtatókkal, hogy érzékelhessem azt az állapotot, minderről videó felvételt készítsek, amit másnap az igazgató és a főorvos jelenlétében értékelek ki. Beleegyeztek, megkaptam az adagomat, bezárták a cella ajtaját és magunkra hagytak minket egy teljes napig. Délelőtt a múltjáról mesélt, miután megkapta a gyógyszerét már csak a gyerekeiről akart beszélgetni velem, mesélt a 7 éves kislányáról és az 5 éves kisfiáról. Mikor az éjszakai altatókat is megkaptuk, ő nem tudott elaludni, én viszont hamar elaludtam – ez már csak a videóról derült ki – furcsa dolgot észleltem, Lorayne egész éjszaka írt, az én jegyzettömbömet használta fel az írásra.
A legvégén pedig ez az üzenet állt: Multiplex személyiségzavarban szenvedek és tudom, hogy ez az egész történet csak az én fejemben játszódott le, nincs Alla és semmi sincs, nem fogok innen kijutni, soha többé nem fogok az emberek közé jutni.
Két sor kihagyással pedig ez:
Alla és én viszont örökké barátnők maradunk, mostantól minden éjszaka meglátogat, hogy elbeszélgessen velem. Ő legalább megért engem, nem úgy mint a többiek!
|
|
|
- június 22 2014 00:49:07
Hmm Mark Twain ha élne irigykedne rád. |
- június 22 2014 15:29:45
Helyesbítek: E. A. Poe |
- június 22 2014 16:18:12
Nagy érdeklődéssel és döbbenettel olvastam szívszorító írásod. Kétlem, hogy valóban ott kellene lenni ennek a "beteg" nőnek? Hisz a nyugtatók hatására csak rosszabb állapotba kerül.
Szeretettel: Viola |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
