|
 Vendég: 43
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Emlékek megőrzése
Pár perc a Liszt Ferenc repülőtéren
2014. július 1. emlékére
Tele a repülőtéri buszjárat. Látszik, hogy utaznak, a csomag nélküliek pedig valakit várnak. Föld felett, föld alatt, soha nem nyugszanak.
Robogok a 202E jelzésű autóbusszal a Liszt Ferenc repülőtérre. Hirtelen elhatározással döntöttem úgy hogy személyesen szeretném látni Dóri unokám és a kis dédunokám Emili megérkezését. A családfő később jön utánuk a munkája miatt. Már délelőtt láttam a képeket, melyet Dóri küldött a gépről és a felhők mögül. Nagy átélésemben én is fenn vagyok a magasságokban és senki nem állíthat meg a vágyakozásban és az utazásban. Izgalomtól dobogó szívvel figyelem az elhagyott tájat, elhaladtunk Ferihegy 1. előtt, innen többször szálltam fel és érkeztem meg, csodálatos élményeket szerezve.
Közeledünk. Már a vecsési kijárót is elhagytuk, egyre komplikáltabbak a széles, összevissza kanyargós utak. Gépkocsival már nem mernék erre jönni, könnyen el lehet tévedni. Nem is beszélve a repülőtér körzetében lévő sorompóval ellátott kapukról, ahol pénz bedobással vagy ki tudja, milyen titkos jelzés hatására nyílik meg az út a járművek részére. Parkírozni sem mernék már az ismeretlen automaták tengerében egyedül. A múltkor ugyan segítséggel jártam errafelé – ki is készültem idegileg – megfogadtam: soha többé! Ez már nem az én korosztályomnak való!
Megérkezett a busz, ez a végállomása s én nagy igyekezettel indulok előre. De jó-e az irány? Szerencsére jött egy magyarul beszélőnek látszó egyenruhás, aki útba igazított ellenkező irányba. Megismertem a helyet, hisz jártam már itt, csak elfelejtettem. Ide érkeznek a gépek, itt jönnek ki a népek. Óriási táblán vannak kiírva az érkező gépek időpontjai. Keresem Stockholmot, megvan! 14,10, tehát jókor értem ide, van még 10 perc.
Óriási a forgalom. Egyre többen vannak a várakozási csarnokban. Többen táblákat tartanak kezükben, valamilyen névvel ellátva
Elgondolkoztam. Mindenki céltudatosan, magabiztosan jár-kel és mintha felsőbbrendűséget is éreznék az itt közlekedőkön, de egyes alkalmazottakon is, akik igen könnyedén elküldik az embert.
Máris eszembe jutnak régi repülőgépes utazásaim és a rövid pár perc alatt a fél világ nyomul be a tudatomba:
Állok kétségbeesetten a zürichi repülőtéren, keresem a csomagon, de nem találom. Tovább kell utaznom a franciaországi Grönoblba kisvonaton - leleveleztük húgommal, ott fog várni az állomáson.
Keservesen sírtam, zokogtam magyarul, mert ugye nem volt elég a pár német szó, amit én tudtam, amit nekem mondtak, azt már nem értettem. Egy idő után meglett a bőröndöm, de akkor már elindult a vonatom. Mobil még álomban sem létezett!
Felszálltam a következő vonatra. Milyen jeggyel, már nem emlékszem? Valami baj volt, az biztos, mert én magyaráztam a kalauznak magyarul-németül-olaszul, ő meg mondta a magáét franciául. Nagy szíve volt, Istennek hála, elvitt a célállomásig. Megállt a vonat és ott állt a húgom elborult, szomorú tekintettel a két óriási Doggal, mire kiüvöltöttem az ablakból: itt vagyok! Rohantak hárman elém, a kutyák a földre tepertek örömükben, az összes ember döbbenettel nézte a jelenetet.
Azóta százszor kérdezem magamtól: Hogy mertem elindulni? Ilyen bátrak a fiatalok!
Egyébként felejthetetlen napokat töltöttem a grönobli-erdőben, ott laktak húgomék lakókocsiban, onnan járt el fellépni művész kutyáival a közeli városba.
Voltam én máshol is, turistaúton, csoporttal: Isztambul, Ciprus, Izrael. Sok élményt begyűjtöttem, de a legrosszabb mindig az volt, hogy én egyedül, senkihez nem tartozva, kirekesztődtem. Ugyanúgy, ahogy az életben is, a családban is. Erre gyógyszer nincs! Ezt a kis időt már ki kell bírni.
Sürgősen be kell fejeznem az emlékezést, hisz már szállingóznak kifelé az érkezettek. Jó is, hisz már alig állok a lábamon. Nehéz percek telnek, amikor a vége felé megjelennek unokámék. A közeli család, apósékkal már üdvözlik, ölelgetik egymást, ők várták hivatalosan, velük mennek haza. Odaperdülök én is meglepetésnek, üdvözöljük egymást, mindenki csodálkozik, a kicsi gyermek legjobban, mert hisz ő nem ismer. Próbálom puszilgatni a kis karját, nevetve tűri. Azután elköszönök, engem vár a busz, különben sem akarom zavarni az ő terveiket.
Örülök a pár percnek, hogy láthattam Őket. Ők is örvendeznek egymásnak, utaznak, szórakoznak az egy hónap alatt, felfedezik a legszebb helyeket. Talán, ha lesz idejük, eljönnek hozzám is látogatóba. Így van ez jól, menjenek, fedezzék fel a világot, ahogy annak idején előttem, előttünk
sem volt akadály, sok országot megismertünk a húgommal együtt, munkánk közben.
A kis öröm-pillanatokat be kell osztani, felnagyítani, belőle erőt gyűjteni és a maradék időben ebből élni.
Budapest, 2014. július 8.
|
|
|
- július 09 2014 02:09:36
Kedves Viola!
A repülőtérnek ezt az arcát kevésbé ismerem, mert én 3/4 12-re szoktam kimenni, éjjel. évente többször is,mikor a gyerekemet várom.
Én is a 202E busszal járok, szinte egyedül utazom, majd éjszakai tömegközlekedéssel térünk haza, már együtt a lányommal. Akkor kicsit többen vagyunk, de a busz nincs tele, mert általában autón járnak az emberek. Vezetni én sem mernék, mert lehet nem találnék oda időben.
Unokám sajnos még nincs,de ha volna, nem hiszem, hogy apósékkal mennének haza és nem hiszem, hogy megelégednék egy néhány perces találkozással.
Számomra a legnagyobb öröm, ha találkozom a lányommal ezért ezt az utolsó mondatodat nem is tudom megérteni.
Visszaemlékezésedet érdekes volt olvasni!
üdvözöllek, esprit |
- július 09 2014 07:32:13
Kedves Esprit!
Köszönöm, hogy elolvastál, köszönöm, hogy ilyen hosszan kedves szavaiddal rám áldoztál.
Megértem, hogy van, amit nem értesz, én sem értem az életem hányattatását, hogy miért alakult így? Talán majd odaát világos lesz.
Hosszú lenne az életünk tragédiáiról beszélni, talán annyit, hogy egy fiam van, házasságai nem sikerültek, - mindenhonnan kisemmizve került ki - válások romhalmazai gyűlöletekkel, 5 gyerek olyan anyákkal, akik nem engednek gyerek-láthatást, mindez külföldön, volt magyaroktól. Ráadásul a fiammal is rossz a kapcsolat. Így élek pokoli kirekesztettségben. Ezzel az egy unokámmal vagyok kis közelségben, hogy képeket kapok tőlük.
Akinek van szerető hozzátartozója, az adjon hálát az Egek Urának.
Szeretettel: Viola  |
- július 09 2014 16:03:08
Kedves Viola! Érdekes írás, meg a hozzászólások is... Nem könnyű a mi korosztályunknak. Rokonok, barátok, kedves ismerősök sorban mennek el... akik még maradnak, azok meg egyszerűen leírják az idősebbeket... Kedves Barátaid, vagy jó szomszédaid talán csak vannak. Szeretettel ölel Irénke |
- július 09 2014 17:40:01
Kedves Irénke!
Köszönöm, hogy betértél hozzám, jól esnek szavaid. Kérdésedre: nem, senki nincs, ártó szomszédaim igen. Csak a gép van számomra a nagy egyedüllétemben.
Szeretettel: Viola |
- július 09 2014 20:10:20
Kedves Viola!
Mindig minden prózát elolvasok, a legnagyobb érdeklődéssel.
Sajnálom, hogy Neked csak egy fiú jutott, mert egy leány mégiscsak más.
Nagyon sajnálom, hogy pokoli kirekesztettségben élsz. Ezt természetesen nem is sejtettem, Egészen elszomorodtam soraidat olvasva.
Bárcsak segíthetnék Neked!
Nem jó,ha valakinek csak a számítógép jut, mint társaság.
Szeretettel ölellek:esprit |
- július 10 2014 08:39:43
Köszönöm Kedves Esprit!
Jól esnek megértő szavaid.
Szép napokat kívánva gondolok Rád: Viola   |
- július 10 2014 14:07:39
Kedves Viola! Mi tagadás, az "ártó szomszédon" jót nevettem...
Eddig azt hittem [b]az enyémnél ártóbbat, nem hord a hátán a Föld![/b]
Egy átlagember el sem tudja képzelni, milyen kimeríthetetlen tárházuk van, a témában milyen ötletgazdagok...
Előttem persze nem brillírozhatnak, mert évek óta, nem állok velük szóba... Az irigy, intrikus, és gonosz emberek társasága nélkül jól meg vagyunk, akkor inkább az egyedüllét!
"Egyetlen szép szótól kinyílik a virág." - tartja az erdélyi közmondás. Én is inkább, e-felé hajlok. szeretettel ölel Irénke |
- július 15 2014 22:22:40
Kedves Viola. Érthetô, hogy ezt le kellett írni. Tudnia kell ezekrôl az érzésekrôl, mondhatnám pofonokról azoknak, akik körül vannak véve szeretettel, vagy közeli hozzátartozókkal. Azoknak is tudni kell ezekrôl a körülményekrôl, akikre hamarosan, vagy 5-10 év múlva hasonló sors várhat, hogy meg tudják becsülni azt, amiben [i][u]még jelenleg[/u][/i] élnek. A szituáció a kis karok puszilgatása és az összejött család arckifejezése borzalmas érzés lehetett. Viola, drága, becsüld meg a gépet, mert író embernek nagy barátja. Nekem van családom és belsõ családi kapcsolat mindenkivel. Egyébként ebben is óriási segítség a GÉP, azon belül az email, a Skype és a Google. Face book-ot nem használok.
Örülök, hogy elolvastam. Gratulálok, de írd ki magadból, ha örömöd, vagy fájdalmad van. Látod, más is értékeli.
Üdvözlettel: PiaNista |
- július 16 2014 06:31:16
Kedves Pia Nista!
Jól esően és köszönettel fogadtam értő szavaidat. Emberi érzéseket ritkán kap az ember, esetleg olyanoktól, akik hasonló helyzetben vannak. Egyébként már várom a találkozást, tegnap óta Pesten vannak, előtte a Balatonnál voltak. Onnan kaptam képeket, megszületett a vers is: Balatoni szellő-lányok, itt van a versek között.
Igen, a gép áll hozzám legközelebb.
Szeretettel gondolok Rátok: Viola |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
