|
 Vendég: 84
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Ez a sorsom...
Lépteim egyre bizonytalanabbá váltak, s e fesztelen csöndben csak a tiszta fehér hó ropogását lehetett hallani lábaim alatt. Érzemr30; mindjárt ott vagyok végzetem kapujánál. Félek ugyan, mégis kíváncsiságom erõsebb ennél. Amúgy is hosszú utat tettem meg idáig, visszafordulnom már nincs is értelme, mert a hó azon nyomban magába olvasztana. Mi csak kell; itt van nálam, bennem, hisz magamban hordozom, de mégis. Vajon jól döntöttem? Vajon jobb halálom lesz így? Nem lenne jobb, ha az a tiszta hó ölelne magához, mint a sötét gonosz? Ebben a pillanatban ökölbe szorítottam kezemet, s felkiáltottam:
- Nem! Nem futamodhatok meg, hiszen családomnak szüksége van a segítségemre. Mindent meg fogok tenni, akármit, hogy biztonságban legyenek. Mégha fel is kell áldoznom magam. Hah miket is beszélek. Hiszen azt se tudom, hogy mi fog rám várni, de minden bizonnyal gyötrelmes éjszaka elé nézek.
S végreitt vagyok. Állok mozdulatlanul kapud elõtt, te; ki az sem tudom ki is vagy valójában. Érzem reszketek. Nem tudom, hogy ez a megnyilvánulásom most félelmem vetülése lenne, vagy mert csak egész egyszerûen fázom. Talán mindkettõ
Hosszasan nézem építményed ajtaját; úgy, mintha tudnám: talán utoljára fogom látni e kaput, s talán ez a bejárat vezet el végig kivégzésem felé. De hisz érzem, hogy így lesz
Óh! Drága családom, egyetlen testvérem. Ti adtátok nekem örömeim forrását, nélkületek tudom elveszett lennék. Ha tudnátok mennyire is szeretlek, szerettelek titeket.
És világ! Láttam megannyi szépséged, s mégis annyi gonoszság lakozik benned, der30; akárhogy is. Jó volt élni. Szerettem óh igen! Mennyire is szerettem élni.
S viszlát önmagam. Búcsúzz el tõlem, mert e falakon túl, ott bent nem lesz rád szükségem, ne is gyere vissza, mégha oly nehéz is lesz nélküled.
És viszlát test, most látlak utoljára. Mily könnyen megálltad helyed, s a nehéz csatákban sem hagytál cserben. Nem leszel te se már olyan, mint amilyen most vagy.
Hah lelkem, s szívem ti maradjatok, mert ti vagytok azok, kik kellenek a sorsnak. Maradjatok hát, és lépjünk be együtt a halál kapuján.
Ebben a pillanatban megérintettem e hatalmas kaput, s kinyitottam könnytõl áradt szememet
Mély lélegzettel fogtam meg a kilincset, minta a puszta lét kibírhatatlan fájdalommal töltene el. Majd kinyitottam az ajtót, léptem elõre egyet, s még egyet
Hosszasan elnézelõdtem, mi egy pillanat volt csupán. Közben pedig halványkék fáradt szemembõl egy könnycsepp gördült végig arcomon: Hát ez az a hely, ahol életem hátralevõ kis részét tölteni fogom- suttogtam.
Majd ebben a pillanatban valaki hozzám szólt:
- Végre itt vagy! Már nagyon vártalak!
Hangjában ugyanúgy a fenség, mint a kegyetlenség tükrözõdött.
- Igen, itt vagyok, úgy ahogy megállapodtunk.- hangzott válaszom.
Mikor ezt kimondtam, már nem éreztem félelmet, nem éreztem semmit, csak ahogy a hideg szél arcomba vágott.
És végre megpillantottam azt a lényt, kinek odaadtam lényem értelmét. Sötét ruhát viselt, hosszú fekete haja pedig félig takarta el arcát, csak a szeme csillogott vágyakozóan. Tudtam mi õ, hisz csatáim során sok ilyennel találkoztamr30; Egy vérszívó volt. És ahogy láttam nem is akármilyen. Valami nemes fajta.
Ahogy ott álltunk egymás elõtt, láttam szemében a ridegséget és a vérszomjat, éreztem nem tétovázik, mert
magáhozrántott, s egy kést elõvéve belémdöfte azt, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva testemben. Ebben a pillanatban felnyögtem a fájdalomtól, úgy éreztem mindjárt meghalok. Majd ellökött magától az a szörny, és kacagva azt mondta:
- Ne hogy azt hidd ennyi volt csupán. Ezután fogsz te még igazán szenvedni meglásd!
Én a földön összerogyva kihúztam testembõl a kést. Ebben a pillanatban a hóborította tiszta felszínt apró kis vércseppek borították el, mely egyre sûrûbb lett, ami együtt keveredett el nehéz könnycseppeimmel. Közben lihegtem, fuldokoltam és köhögtem, mely pirosra festett körülöttem mindent. Õ meg csak nevetett olyan gúnyosan, és közömbösen, mintha nem is lennék élõlény. Ekkor lehajolt hozzám, felhúzott hajamnál fogva, annyira, hogy tudjon vért szívni a nyakamból. Apró, mégis mély és fájdalmas szúrása jelentette számomra végzetem beteljesülését. És szívta, szívta, ahogy csak tudta; majd jóllakottan hátradobott, s látta hogy a szenvedés folyama átáramlik egész testemen. S csak nézett, hosszasan, hogy is haldoklomr30;
Ekkor már nem láttam õt, a vér teljesen elborított mindent. És fájt úgy; annyira fájt
Tudtam: utolsó perceimet élem. S a végsõ felhördülésemben hallatszott megannyi szenvedésem, mi teljesen elpusztította lelkemet
S most itt állok elõtted újra te vámpír, ki gazdám lett az idõk végezetéig, és kinek bármilyen óhaja van, teljesítem. Tudom, hogy eladtam lelkemet, de tudom azt is, hogy miért. Mégsem érzek már semmit sem, hisz végzetem elvette szívemet. És ez a testr30; nem vagy te sem már a régi. Ahogy rád nézek egy bábút látok
Emlékezetem is csak az utolsó nap foszlányai
Mert vámpír lettem
És.ahogy sétálok itt kint az utcán, mint éjszaka gyermeke; kezembõl a szél egy papírost tép ki, melyen ez a szöveg olvasható:
Küzdelem
Minden amit szerettél,
Elporladt kezedben.
Minden, amire vágytál,
Széthullott a szívedben.
Emlékezeted nincs már,
Hiszen semmi szükséged rá.
Eldobtad végleg,
Kiszakítottad lényedbõl.
Darabokra estél szét,
És én nem látlak.
Majd egyszer talán minden
Kicsi kis rész össze fog olvadni,
Mikor tudni fogod ki vagy.
De te feladtad, és elvesztetted ezt
A harcot, ahogy mindig is akartad.
Még most is hallom egyre erõsebben,
Hogy beszélsz hozzám segítséget
Nem kérve,
Amikor visszagondolok életedre.
Mert azt akarod, hogy tudjam ki vagy.
Akkor is, ha már minden szertefoszlott.
Tudom ezt a papírt a még haldokló önmagam hagyta maga után hátra, mely egyre csak halványodik bennem pillanatról- pillanatra. S ahogy nézek le a szikkadt földre, árnyékom romjait látom csupán |
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
