|
 Vendég: 25
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Szánkóval Erzsébetre!
Maróti László
A háború egy részét Erdélyben töltöttük: anyám és én. Apám küldött oda, Érdkörtvélyesre, egy barátja családjához, míg õ Pesten katonáskodott a Népliget melletti laktanyában. Arra gondoltunk, hogy ott nincs mit bombázni. Jöttek oda még lengyel zsidók is, akik tejet ittak a kovászos uborkához...
Azután hirtelen el kellett hagynunk Erdélyt. Az egyik ország meggondolta magát, s a másik oldalhoz csatlakozott. Míg Erdélyben voltunk, a mi erzsébeti lakásunkat találat érte, s így - amire visszajöttünk Pestre - megkaptuk egy zsidó család lakását.
A menekülõ német katonák felrobbantották a Sissirõl elnevezett Erzsébet-hídat. A robbanáskor ott álltam a szobában a negyedik emeleten. 1945 volt és hideg. Másnap kimentünk a hídhoz. A villamosok belelógtak a Dunába. A mi utcánk, a Csáky-utca, pár napja még tele volt német katonákkal. Az egyiktõl kaptam egy horogkeresztes villát. Alluminiumból volt. Istenem! Miket mesélhetne az a villa...
Egy reggel belökték az óvóhely vasajtaját és az oroszok új szövetségesei berontottak, üvöltöztek hozzánk és mindenkit le akartak lõni. Szerencsére jöttek be oroszok is, akik máshogyan látták a helyzetet, s így elmentek, mi pedig mehettünk fel a lakásainkba, amíg újra meg nem szólaltak a szirénák. Akkor azután szaladt mindenki. Nekünk 51 lépcsõ volt, pedig a negyedikrõl futottunk, de széles lépcsõk voltak ezek...
Már másnap jöttek újabb oroszok, hogy a férfiak jöjjenek segíteni a Dunán át hidat építeni. Bizonytalan kimenetelû vállalkozás volt, mert a németek folyvást lõttek a budai oldalról. Persze apámnak is mennie kellett. Õ hajtotta a lovat. Egy orosz katona ült mellette a bakon. Gerendákat szállítottak le a Dunához egészen a közelünkbe a Szt.István-parkon át. A partnál lepakolták, azután feljöttek a városba újabbakért. Egy kis zacskó pogácsa volt minden, amit anyám adhatott apámnak, aki ebbõl kínálta meg a katonát. Az szívesen is vette, beleharapott, s akkor valami levitte a fejét. Akkor apám kifogta a lovat, hadd menjen, õ pedig hazaszaladt a Csáky utcába. Egy idõ után, amikor nappal már kijárhattunk az utcára, a kölcsön kapott negyedik emeleti lakásba épségben visszajöttek a tulajdonosok, s mosolyogva konstatálták, hogy semmit nem vettünk el. Mindent rendben találtak. Akkor leköltöztünk azzal a kevéssel, amink volt valakihez a földszíntre.
Másnap már megint jöttek az oroszok. Hárman voltak. Ezalkalommal behajtottak egy lovat az udvarra. A lépcsõházban szívfacsaróan visszhangoztak a patái. A szeme majd kifordult. Odakötötték a porolóhoz és fejbelõtték.
- Kusáty! - mondták és elmentek. Másnap lóhúsból ettünk fasírtot.
Erzsébeten saját háza volt apám barátjának, Maros Emíl bácsinak. Õ intézte el, hogy átmenetileg a mellette lévõ házban egyedül maradt asszonyhoz költözzünk az egyik szobába. Ennek örültünk, hiszen azt mondták -, ott nem bombáznak annyira, mint bent, Pesten. Dehát Erzsébetre valahogyan ki is kellett jutnunk.
Apám egyébként asztalos volt, s valamelyik Csáky-utcai szomszéd segítségével összeszedtek annyi deszkát, hogy egy hatalmas szánkót építsenek. Ez volt olyan nagy, hogy mindenünk felfért rá! Volt remény, hogy a hosszú utat meg is tudjuk majd tenni, mert minden utca havas és jeges volt. Úgy kellett megválasztanunk az útvonalat, hogy az a lehetõ legrövidebb legyen, dehát Erzsébet még légvonalban sem volt közel.
Elindultunk a Csáky-u (késõbb Hegedûs Gyula-u) 43. elõl. Apám húzta gurtniba fogva magát, anyám meg én hátul toltuk a szánkót. Késõbb valahogyan mindíg úgy alakult, hogy valaki beállt hátulra segíteni, de mindég kettõnk közé. Csak az egyik magyarázta meg pár szóval, nem szabad, hogy valaki meglássa a karszalagját. Bordó karszalag volt rajta. Ma sem tudom, miért kellett hordania, s ha már hordta, miért kellett takargatnia? A legtöbb segítõnk azonban egy szót sem szólt. Beállt, tolta, tolta a szánkót ott közöttünk, de közben jobbra-balra figyelt a karja alatt, mígnem valahol szó nélkül elsietett.
Többnyire kis utcákon haladtunk, hogy majd valahol messze elérjük az Üllõi-útat. Azon kívül, hogy a rengeteg tégla-törmelék között, meg a hó nélküli szakaszokon csikorgott szánunk talpa, a lerombolt, lebombázott házak látványa is sokat vett el a lelkesedésünkbõl. Egy ötemeletes ház teljes utcai fala leomlott, s így olyan látványt nyujtott, mint egy elfuserált babaház, amelynek minden lakását látni lehetett a megmaradt berendezéssel együtt. A harmadik emeletrõl egy fekete zongora vége már a levegõben volt. Nem tudom mi tarthatta még. Bármikor lezuhanhatott volna. Biztosan az is lett a sorsa.
Végre befordultunk balra, ahol hamar el is értünk a Klinikákhoz, pontosabban a Bonctan épülete elõtt leparkoltunk a járdaszegélynél. A Bonctan mellett lakott egy rokonunk, akihez kettesével felmentünk megmelegedni. Egy idõs néni volt. A gangról saroklakásba léptünk, s az elõszobától balra, le sem vettük a kabátjainkat, leültünk a konyhasztal melletti hokedlikra. Kaptunk egy meleg levest. De jól esett! Érdekes, mert hideg volt, s ma sem értem, hogyan bírtuk ki egészen Erzsébetig, de mire megérkeztünk, már nagyon át voltunk fagyva.
Azután folytattuk! Húztuk, toltuk. Néha oldalról is, vagy ahol értük. Itt már csatlakozott hozzánk Emil bácsi is, aki nem volt egy gyenge alkat. Egyszercsak boldogan felkiáltottam:
- Találtam egy szappant! Majdnem ráléptem!
Mentünk tovább. Pár perccel késõbb nem hittem a szememnek. Megint találtam egy szappant. Ugyan olyan volt, mint az elõbbi. Apám kifogta magát a hámból, s hátrajött.
A saját szappanunk volt. Addigra volt már a szánkó alatt még négy-öt darab.
Tehát leszakadt a szánkó alja. Nem lehetett mást tenni. Ami leesett, az én munkám volt felvenni. A leszakadt deszka-alj viszont hozzádörzsölõdött az utca köveihez és egyre nehezebb volt a munkánk.
Végül azért csak kijutottunk Erzsébetre.
Alig telt el néhány nap, szerényen kopogtattak a ház ajtaján. Egy orosz tiszt, egy lityenant volt a kopogtató. Mögötte még tizenegy katona állt géppisztolyokkal, teljes harci felszereléssel. A tiszt bejött és megnézte a szobákat. A katonák kint cigarettáztak. A magányos hölgyet átköltöztették a mi szobánkba. Ettõl kezdve minden lefekvés elõtt imádkozunk kellett. A tizenkét orosz pedig beköltözött a bejárattól balra levõ elõszobába (ott is volt egy lerolózott, lezárt bejárat), meg az onnan nyíló szobába, ahol addig az asszony lakott. Bár soha nem mehettem be hozzájuk, de igen szorosan lakhattak. Heteken át.
Volt közöttük egy ügyes asztalos, akinek még a nevére is emlékszem, mert a popsira hasonlított. Kopasz volt és ügyes. Popovnak hívták. Sokat viccelõdött. Volt a tizenkettõ között egy orvos is, aki szinte csak látogatóba jött át néha, mert a velünk szomszédos, akkor kórháznak berendezett iskolában dolgozott.Láttam, mert megnéztem azt a gödröt, amely az iskola udvarának legtávolabbi végében volt: tele volt levágott karokkal és lábakkal, ölnyi gubanc véres gézzel és véres rongyokkal, köpenyekkel. Furcsa szaga volt, mert mindíg leönthették valamivel. Nos, ez az orvos gyakran hozott nekünk gyönyörû almákat, Szt.István töltött cukorkákat. Ebben egy picurnyi lekvár volt, s legnagyobb csodálkozásunkra a lityenant minden teázáskor ezt vette a foga közé, s úgy szürcsölte a forró teát. Valójában semmi különöset nem csináltak azon kívül, hogy Popov hihetetlen gyorsan összetákolt jónéhány fegyver-állványt. Két hétig voltak nálunk, amikor bejelentették, hogy mennek Berlinbe. Mi egészen el voltunk keseredve.
Tavasszal azután találkoztam egyikükkel a ház elõtt. Meglepõdtem, s mutattam, hogy miért nem jön be? Bejött. Elmagyarázta, hogy most egy másik házban laknak, de a mi utcánkban. Igen, már voltak Berlinben, de most csak négyen vannak. Kérdõen tártam szét a karom. A katona is széttárta a karját, de kicsit mégis más volt az õ mozdulata és fõleg az arca.
Ugyanakkor Rákosszentmihályon egy részeg orosz lement az óvóhelyre, a falhoz csapott egy kisbabát, s egy hideg kályha mögé éppen lebukó nagyanyámra, akit soha nem is láttam, rálõtt úgy, hogy a golyó megsebesítette a koponyája tetejét. A seb mély volt. A lövésre jöttek még oroszok, s a részeget a ház lakói szeme láttára ott az udvaron kivégezték...nagyanyámat egy lovaskocsin igyekeztek kórházba szállítani, de már nem volt miért...
...de ezt már csak késõbb tudtam meg. 1945.március elsején már lakást kaptunk a gyönyörûséges kispesti városrészben, a Wekerle-telepi Pannónia-úton. Addigra már nagy fiú lettem és kakaót fõztünk vízben a hatodik szülinapomon...
Göteborg. 2006.
|
|
|
- szeptember 08 2017 17:34:00
Szakad meg a szívem... (Több, mint ötven évig éltem ott. Pesterzsébet, Kispest, Wekerle... ) Szörnyű dolgokat éltünk át valamikor... Jól tetted, hogy így megírtad! Gratulálok!  |
- szeptember 10 2017 17:43:50
Nahát, Irénke. Hatalmas véletlen, hogy erre jártam. Én idén is jártam Wekerlén. Ott éltem 1945.márc.1-tôl a Pannónia-úton a mostani kis-piacnál. Azután az utolsó jó öt évben pedig a Kossuth L.-utcában; 1940-1943 között pedig Erzsébeten a Mátyás-u. 5-ben Na, mit szólsz?
Kösz, hogy olvastad.
PiaNista |
- szeptember 10 2017 17:44:12
Nahát, Irénke. Hatalmas véletlen, hogy erre jártam. Én idén is jártam Wekerlén. Ott éltem 1945.márc.1-tôl a Pannónia-úton a mostani kis-piacnál. Azután az utolsó jó öt évben pedig a Kossuth L.-utcában; 1940-1943 között pedig Erzsébeten a Mátyás-u. 5-ben Na, mit szólsz?
Kösz, hogy olvastad.
PiaNista |
- szeptember 10 2017 21:57:09
Mi 1956 nyarán költöztünk Pesterzsébetre a Királyhágó utcába. Amikor férjhez mentem a Téglagyár térre költöztünk, Azután jött a Virág Benedek utca, (30 év) azután laktam Pesterzsébet Városközpontban. Vekerlén Barátaink laktak, és az első szerelmem... A kis szánkózó domb helyén ma már lakótelep áll... Mi tagadás, nagyon elment az idő... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
