|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
Radmila Markovity:
Akit soha sem felejtek el
Fiatal, és bohó lány voltam. Szerettem a társaságot. Voltak barátaim, barátnőim, de senki sem udvarolt nekem.
Későn érő lehettem, akit csak a társasági élet érdekelt. Persze a hormonok kezdtek nálam is dolgozni.
Harmadikos gimnazista voltam, amikor közeledett felém egy fiú, aki helyes volt, jó kedélyű, és éreztem magamon a tekintetét, amint simogatja a lelkem. Kezdett mind inkább a szívemhez nőni. Ha a közelembe került, nem távolodtam el tőle, ha megfogta a kezem, nem húztam vissza.
Egy alkalommal kirándulást szervezett a fiataloknak a szövetkezet. Mi ketten is jelentkeztünk a többiekkel. Meg volt hány ülőhelyet tettek fel, ami úgy nézett ki, a deszka két végét és közepét téglával alátámasztották az utánfutó mindkét oldalán. Ahányan oda préselődtünk, annyian mehetettünk,. mert csak úgy középen ülni nem engedtek senkit sem. Feltételezem, attól tartottak, hogy szaladgálás lenne a vége, ami veszélyt is jelenthetett volna.
Ami azt illeti, akkor még nem volt beton út, igen rázott bennünket az utánfutó, de nagy megkönnyebbülésünkre eljutottunk kirándulásunk céljához.
Szép táj tárult a szemünk elé. Mindenhol sötétzöld fűtenger, ritkásan sorakozó fák, amelyek alatt lehetett hűsölni, mert melegen sütött a nap.
Hoztunk magunkkal rongy pokrócot, arra ültünk, és beszélgetünk, de ki látott már fiatalokat egy helyben ücsörögni. Volt nálunk labda, nem is egy. A fiúk futballoztak, mi lányok kiütőcskéztünk. Harsogott az egész környék.
Voltak párok, akik egy időre eltűntek a szemünk elől, de mi úgy tettünk, mintha észre se vettük volna. Hagytuk azután őket szó nélkül bekapcsolódni a játékba.
Tettünk közösen egy sétát. A telecskai dombok megengedték, hogy a távolabbi, főleg síkságban, gyönyörködjünk. Szimpátiámmal egymás mellett haladtunk. A Krivaja folyó is közel volt, elsétáltunk odáig, amikor megszólalt a szimpátiám:
- Most készítek rólad felvételeket.
- Ugyan már, ne viccelj. Nem vagyok úgy felöltözve, hogy megörökíts emlékbe.
- Ne szerénykedj, nekem így is nagyon tetszel.
Készített pár felvételt. Úgy véltem befejeztük, de nem.
- Most légy szíves, feküdj le oda abba a kiemelkedő részbe, nyújtsd ki a jobb kezed, tedd rá a fejed, az egyik lábad egy kicsit térdben hajlítsd meg, a másikat pedig nyújtsd ki.
- Ne hülyéskedj, nem vagyok én színésznő.
- Tudom, de nekem nagyon szép vagy, és ha meglátod a fényképet, te is elégedett leszel.
- Ezt szeretnéd? Ám legyen.
- Felvettem a kívánt pózt, addigra mások is odajöttek, és helyeselték szimpátiám elgondolását.
- Mondd csak, kapok én is ebből a képből?
- Persze. Hogy gondolhatsz ilyent, hogy neked nem adok.
Gyorsan elmúlt a nap.
Egyszer, azért megettük azt, amit odahaza pakoltunk magunknak. Nekem anyám két szendvicset tett egy zacskóba, amit ő maga varrt, akkor még műanyagról nem is hallottunk. A kedvesemmel leültünk, és szendvicset cserélve jóízűen falatoztunk. Szemeinkkel mosolyogtunk egymásra. Vizet nem kellett vinni magunkkal, mert nem egy helyen átlátszó, friss forrásvízzel oltottuk szomjunkat.
Haza felé jövet, ismét egymás mellé ültünk. Kezdtem rosszul lenni. felkavarta a gyomromat az a hepehupás úton zötyögő traktor..Elsápadtam, ránézem könyörgő szemekkel::segíts.
- Rosszul érzed magad?
- Igen.
- Akkor feküdj az ölembe, nemsokára haza érünk.
- Köszönöm,-mondtam, - és már az ölébe is hajtottam a fejem.
Amikor megérkezünk, először ő szállt le a traktorról, majd engem segített le, és elkísért hazáig. Jól esett a kedvessége, jól esett a segítsége. Úgy bánt velem, mint egy kisgyerekkel az anyukája.
Elmúlt a nyári szünidő, engem várt az iskola Szabadkán, szimpátiám viszont már akkor munkaviszonyban volt. Elmentem, ő maradt.
Egy vasárnap estefelé, szólt a portás: keresnek.
Ugyan ki keres engem ilyenkor?
Lementem az emeletről, és csodálkozva láttam: Ő vár engem csinosan felöltözve.
- Hát te?
- Eljöttem hozzád. Hiányoztál.
- Valóban?
- Igen.
- Sétálnál velem egy keveset?
- Várj egy pillanatot, átöltözök, és már itt is vagyok.
Amilyen gyorsan tudtam olyan szaporán öltöztem, megfésültem hosszú fekete hajamat, és már viharzottam le a lépcsőn.
Ott várt a diákotthon bejárata előtt.
- Gyere, elviszlek egy kalácsra. Itt van nem messze, de minek magyarázom neked, úgyis tudod, hol van.
- Menjünk. Kézen fogva indultunk a pár házzal távolabbi cukrászdába.
Mindketten krémest rendeltünk, és jó ízűen falatoztunk.
- Mondd csak meg nekem, mivel érkeztél ide Szabadkára.
- Vonattal.
- Vonattal?
- Miért csodálkozol?
- Hogy tudsz vissza utazni?
- Van egy késői járat, azt elérem kényelmesen. Neked tíz óráig van a kimenőd.
- Ez igaz. Nagyon féltelek, egyedül ebben a városban, késő éjjel, nem félsz majd senkitől. A sötétben én nem mernék haza menni.
- Honnan félnék? Ne izgulj, nem lesz semmi bajom sem.
Háromnegyed tízkor elindultunk vissza a diákotthonba. Sötétség volt az utcán, és amikor a kapu közelébe értünk, átölelte a derekamat, már majdnem összeért az ajkunk, amikor kigyulladtak a fények. Csalódottan néztünk egymásra, és elköszönt tőlem.
Beköszöntött a tél, amivel megérkezett hozzám egy fajta vírusos megbetegedés, aminek akkor tizenhárom áldozata volt , a nevelőnő az egyik szobatársnőmmel, Jozefinával, haza küldött engem. Szegény Jozefina, cipelte a kofferomat, vonszolt engem. Örök hálával tartozok Neki.
Sokkal később, megharagudott rám, pedig Isten látja lelkemet, nem tettem ellene semmi rosszat, de térjek vissza a tárgyhoz.
Nagy kínnal haza húzott. Messze laktam a vasút állomástól. Ma sem tudom, honnan volt annyi ereje. Csak azon az éjszakán maradt nálunk, másnap már visszautazott, hiszen iskolába járt, nem maradhatott.
A következő éjszaka egy lavórba gennyes, véres váladékot hánytam, majdnem fél lavór tele lett. Az anyám elhívott egy orvost, aki adott valamiféle tablettát, de én mind inkább betegebb lettem. Amikor már a fejemet sem tudtam felemelni az ágyban, akkor elment az anyám Babcsányi doktorért, aki fiatal, lelkiismeretes volt. Megvizsgált. Nekem a számon, és a végbelemen keresztül akkor már élő vér szivárgott. Moccanni sem tudtam, csak arra gondoltam, nem hagyhatom oldalra fordulni a fejem, amit akkorának éreztem, mint egy görögdinnye, mert akkor meghalok. Érdekes, már nem éreztem sehol sem fájdalmat.
Tüzetes vizsgálat után, rögtön feladott penicillin injekciót, ami akkortájt került forgalomba.
Amikor kiment az anyámmal az előszobába, hallottam, amint mérgesen mondta neki.
- Meg kellett várnia, amíg haldoklik a gyereke? Hol volt eddig?
- Doktor úr, a másik orvos volt nálunk, de nem tett semmit a lányom egészségéért. Ezért hívtam. Segítsen! Nagyon kérem.
- Mindent megteszek, de nem ígérek semmit sem. Kamilla teát főzzön neki, azon kívül semmit sem ehet, én meg rendszeresen kezelem.
Rohadtul kemény tél volt. A szél bolondul fújt, vitte a havat, az én Babcsányi doktorom éjnek idején is jött, vizsgált, adta az injekciót.
Ha bele gondolok, ma van az egészségháznak nem is egy autója, egy orvos sem jönne olyan ítélet időben még nappal sem, nem éjszaka gyalogosan a betegét ellenőrizni.
Amikor az én szimpátiám meghallotta, mi történt velem, minden nap eljött, meglátogatott. Kért, tartsam be az orvos utasításait. Ez az orvos biztos meggyógyít. Valóban, kezdtem jobban érezni magam, beszélni is tudtam, csak az ágyat még nem hagyhattam el. Teán kívül pirított kenyeret, meg főtt krumplit ehettem, de mindenből keveset, csak csipegetve, mint a madár.
Eljött annak az ideje is, hogy felkelhettem, és rettenetes volt, amikor rájöttem, nem tudok járni. Úgy vezetett az anyám pár lépéssel az asztalhoz, azután onnan vissza az ágyba.
Az én kedvesem is segített talpra állítani engem.
Ehettem galamblevest. Nem tudom télen hol talál az anyám galambot, de beszerezte, és mindent megtett értem.
Az öcsém is őszinte szeretettel volt mellettem. Arra kértem, masszírozza meg a lábamat, mert amikor elkezdtem járni tanulni, mint az egy éves kisbaba, megfájdultak a lábaim. Szívesen masszírozott az én öcsikém. Amikor ránéztem, már izzadt, de nem hagyta abba.
- Drága jó testvérem, hagyd abba, hiszen csurom víz vagy. Ne féljél, meggyógyulok.
Azért minden nap, egy kicsit masszírozott.
Telt, múlt az idő, a szimpátiám nem maradt el soha. Már vártam. Hiányzott volna.
Egy orvosi látogatás alkalmával, azt mondta nekem a kezelő orvosom, ha úgy érzem, akkor az anyám vezessen el a rendelőbe. Ekkor már áprilishoz közeledett az idő. Azt hittem, van annyi erőm, amennyire szükségem lesz eljutni a rendelőbe, de pár ház után kiszállt belőlem nem csak az önbizalom, hanem az erőm is.
Az anyám kerékpárra tett, és hazatolt. Jelentette az orvosnak, még képtelen vagyok gyalogolni.
Eljött azért az az idő is, amikor visszamehettem az iskolába. Az anyám Kujundzsity családnál helyezett el, mert a diákotthoni kosztot még nem viselte volna el a gyomrom. Kujundzsityéknál igazán jól éreztem magma.
Az iskolában három hónap kiesés nagyon sokat számított, de megértő osztályfőnököm kiharcolta a tanároknál, hogy tantárgyanként pótoljam a lemaradást. Azt hiszem, matematika tanáromat nagy kínnal győzhette meg, mert ebből a tantárgyból különben is csehül álltam.
Eljött az év vége, szerencsére letisztázzam az évet, és három gavallér is kikísért az állomásra. Feladták a csomagjaimat.
Idehaza várt az anyám, és elkezdődött a vakáció.
Szimpátiámmal találkoztunk, táncoltunk a bálban, eljárt hozzánk.
Egy éjszaka neszt hallottunk az anyámmal az ablakunk alatt. Férfihangok voltak Mi meg ijedten tanakodtunk, most mi lesz.
Egyszer csak elkezdtek a zenészek muzsikálni, és az a dal hallatszott: “Csak egy kislány van a világon..”
Kinyitottam az ablakot, az anyám lámpást gyújtott, és én voltam a világ legboldogabb embere, Még egy pár nótát eljátszottak, én megköszöntem a kellemes meglepetést. Puszit küldtem Neki. Ekkor voltam életemben a legboldogabb, meg sokkal később, amikor a két gyerekemet a kezemben tartottam.
Ezen a nyáron is szerveztek a fiatalok kirándulást. Én is ott voltam a szimpátiámmal együtt. Vonattal utaztunk. Ő valamiért elment az egyik társasággal beszélgetni, amikor a volt osztálytársam rám kérdezett.
- Tudod te, hogy az éjjel hol járt ez a te udvarlód?
- Honnan tudnám?
- Csak legyél te távol tőle, mert ehhez, meg ehhez jár, elég sűrűn.
Azt hittem elájulok. valami megszakadt bennem, nem csak a szívem tájékán, hanem az egész testemet átjárta valamiféle rettenetes érzés.
Ekkor csalódtam a szerelemben először.
Egyet azért, akkor még nem tudtam, hogy ő meglett férfi, én meg egy csitri vagyok, akire vigyázott, a szexet máshol vezette le.
De bár tudtam volna!
Úgy éreztem elárult engem, nem szeretett, csak hitegetett.
Megszakítottam vele a kapcsolatomat.
Még egyszer évek múltán elkísért Újvidékre vonattal, és én azt hazudtam, vár valaki az állomáson, pedig senkivel sem jártam.
Férjhez mentem, elváltam. Ő megnősült.
Válásom után visszaadta a leveleimet, majd egy kulcsot nyomott a kezembe, de nem mondott semmit sem. Nem értettem.
Még akkor is fájt a lelkem, és ha ma is találkozok vele, magamat korholom, hogy lehettem ekkora ökör annak idején.
|
|
|
- March 13 2015 12:34:11
Drága Marám!
Vannak az életünkben olyan helyzetek, melyet ha akkor rögtön nem használunk ki, akkor bánhatjuk. Na igen, az első szerelem...az mindig különleges, főleg fiatal lány számára...Te adtad önmagad értékrended figyelembe vételével elsősorban...Ő adta önmagát már érettebb fejjel, de nem lett volna szabad hazudnia, becsapni Téged, ha valakit szeretünk - szerelemmel - tudni kell várni, mert az önmegtartóztatásba még egyetlen férfi sem halt bele. Vagy igen? Nem ismerem ennek a statisztikáját, de hátha majd egy férfi - ha olvas - felvilágosít.
Végül is én úgy gondolom, hogy jól döntöttél, hogy elküldted Őt - persze idősebb fejjel másképp gondoltad, de akkor úgysem tudtad volna megtenni, hogy marasztald, hiszen az érzelmeid...súlyosan megsebezte.
Szeretettel olvastalak és gratulálok! Szeretem az önéletrajzi írásaidat és a stílust, ahogy előadod, fenomenális.
Puszi, szeretettel gratulálok!
Ölellek: Évi |
- March 13 2015 22:25:50
Drága Évikém!
Én fatalista vagyok. Hiszek a sors játékában.
Viszonzom az elismerésed, mert én is szeretem a verseidet, és a prózáidat is: Mara |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. May 12. Sunday,
Pongrác napja van.
Holnap Szervác, Imola napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
