Tudom, Nőnapra ígértem a szeretteimnek a mennyekbe - de főleg Andriskának -, hogy meglátogatom őket, mert sok-sok édességet ígértem neki, meg gyönyörű virágokat, mellyel köszönthette volna a kerekes székben élő kis szerelmét. Hiába az élet cselekedett helyettem, a sors elém küldte Kaszás Petit - a fene egye meg ott ahol van, nagyon haragszom rá - ő megforgatta szívemben a kardját, de most mit mondjak a szeretteimnek. Lehet, hogy egy bizonyos mértékben örülnének neki, ha úgy alakulna a helyzet, hogy nem sokára oda költözöm hozzájuk, de...ők is azt mondanák, mint a bázis parancsnoka, hogy túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy az legyen a végleges otthonom.De másik szempontot figyelembe véve, nem örülnének nekem, mert hogyan tudnám őket meglátogatni innen a Földről.
Andriskám bele is halna - még egyszer - ha nem vinném neki a csokoládéhegyeket. A barátaim úgy szintén, hiszen motiváció vagyok nekik írásaikat folytatandóan, nem beszélve apukámról. Nem szabad megtudniuk, hogy ott álltam a parton megsebezve Peti által, aki könyörtelenül megkínzott. De akkor mi a fenét mondjak nekik? Nem szoktam szava hihetetlen lenni, betartom az ígéreteimet minden körülmények között.
Könnyek hullottak a szememből, mielőtt mágneskártyámat kezembe véve ballagtam a metróállomás felé. Útközben bevásároltam szeretteimnek, de főleg Andrisra fókuszáltam, hiszen neki akartam meglepetést szerezni a Nőnap alkalmából is. Készíttettem egy virágcsokrot is útközben mindenféle virág alkotta, volt benne rózsa, tulipán, kardvirág, gyöngyvirág, pazarul nézett ki. Én is, mert legalább a csokorba önthettem a könnyeimet, mintegy eltakarva vele az arcomat.
- Évi, térj észhez, így nem mehetsz végig az úton, bömbölve mint egy kisgyerek, szedd össze magad! Nem egyedül a tiéd ez a probléma, nem egyedül Te találkoztál a hülye Petivel, nem egyedi eset a Tiéd, vannak még rajtad kívül több ezren...szedd össze magad bolond katona! Na most, most mutasd meg, hogy milyen erős vagy! Te önimádó barom katona! Megijedsz egy elmebeteg fazontól, akit mellesleg Kaszás Petinek hívnak? Ugyan már! Eddig olyan nagy volt a pofád, tessék, most, most mutasd meg, most pofázd el, hogy élni érdemes, most vigasztalj, most vigasztald magad, Te barom....és dugd el az érzelmeidet, menni fog, gyakorolj csak vén bolond...- így korholtam magam egész úton, észre sem vettem, hogy ott állok a kapuban. Össze sem tudtam rendezni a gondolataimat, megláttam Andrist az udvaron a kerekes székben élő barátnőjét tologatta. Érezte, hogy ott vagyok, elém futott, sebességbe kapcsolta a tolószéket is, és együtt érkeztek Biankával.
- Szia Évi néni, hol a fenében jártál? Nyolcadikára igérted, hogy jössz, sírtam is a szüleiddel és a barátaiddal együtt, hiszen nem tudtuk mi van veled. Rosszra nem gondolhattunk, hiszen akkor már itt lennél közöttünk, így filozofáltunk. - mondta Andriska millió puszit nyomva az arcomra.
- Drága Andriskám, ne haragudj (Na most mit találjak ki, nem akarom megijeszteni, ugyanúgy mint ahogy a szeretteimet sem, bár a szüleim, barátaim rögtön "levágják" majd, hogy most az egyszer képmutatás lesz a mosolyom, a jó kedvem) más irányú elfoglaltságom volt ami miatt nem tudtam jönni, de most itt vagyok! Csak egy hetet késtem - mondom bánatos tekintettel.
Szerencsére Andris jobban el volt foglalva Biankával, de azért sanda tekintettel vette tudomásul a tényeket, mintha érezte volna, hogy nem mondok igazat. Elvette tőlem az édességeket és a csodálatos csokrot, melyet Bianka ölébe helyezett a kerekes székre. Biankának eleredtek a könnyei, boldogan megcsókolta kis barátját és elindultak a szobájuk felé. Andriska mosolyogva, hanyag eleganciával odavetett kézmulattal és egy édes kis puszival búcsúzott tőlem és a fülembe súgta:
- Évi néni, ezt még gyakorolnod kell, mit, mit, hát, hogy hazudni tudjál. Nem volt rossz, de elárult a tekinteted, a mimikád, szóval máskor inkább mondd meg az igazat. Mert én éreztem, hogy valami baj van, de ha nem akarod elárulni, nem leszek indiszkrét, mert pontosan tőled tanultam, hogy nem illik.A szemeid sem a hagymától vörösek, mert nem is tudsz főzni, azt viszont tudom! - Barackot nyomott a fejemre kicsi kezével, kacsintott egyett gyönyörű kék szemével és szaladt Biankához.
Én pedig kissé - vagy nagyon, a fene tudja - szégyelltem a pofámat, hiszen Andris értelmes, intelligens gyerek, Őt (sem) lehet becsapni, ugyanúgy mint ahogy a szeretteimet sem tudtam akik a társalgóban "dolgoztak" írásaikon.
Anyukám kikisért a kapuig és azt mondta:
- Kislányom vigyázz magadra, nincs itt a helyed velünk, tudod, mi szeretnénk ha a közelünkben lennél mindig, de akkor kit várnánk minden hónapban, hogy meglátogasson bennünket. Nem szabad még ide érkezned, neked még élned kell, bennünket itt mindig megtalálsz! - mondta mosolyogva, de láttam, hogy a gondolatai már elkalandoztak és végtelen nagy szomorúság ült ki az arcára.
Elköszöntem tőle és szakadó könnyekkel ballagtam a metróállomás felé. Nem volt a virágcsokor, mely eltakarta volna arcomat a kíváncsi emberszemek elől.
Egy ötéves forma kislány odaszaladt hozzám a metróban, értelmes gyermeki szemeivel rám tekintett és így szólt.
- Ne sírj néni, látod én sem sírok, pedig van egy fiú az óvodában, úgy hívják, hogy Peti, mindig megrángatja a hajamat, én pedig olyankor jó nagyot rúgok a bokájába és akkor elszalad, békén hagy. Bárki bántott is meg, tedd ezt Te is! - rám mosolygott és már szaladt is vissza az anyukájához.
Igen, igen, jó nagyot rúgni a bokájába....a fene egye meg!
Radmila - március 15 2015 16:33:56
Élvezettel olvasta Évi néni az írásodat.
Szeretettel puszillak: Mara
gyongyszem555 - március 15 2015 21:53:18
Drága Marám, köszönöm szépen, hogy olvastad, átadom Évi néninek a kedves kommentedet, itt eszi már a fene mellettem és lökdös, hogy hadd köszönje meg Neked ő. Puszi, ölellek szeretettel. Évi-néni.
