|
 Vendég: 50
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Radmila Markovity
Amikor az ember vergődik
Fekszem az ágyamon, fájdalmak gyötörnek. Napról napra nehezebben viselem el a hullámokban jelentkező fájási rohamokat. A szobám rideg, a falak, mintha hideg kézzel vágnának bele a rekeszizmom alatti összes szervembe.
A legidősebb unokám van velem. Igyekszem nem kimutatni rosszullétem. Van itt baj, ettől több is.
Napjában hallom, amint a NATO repülői zúgva délre haladnak, majd nem egyszer remegnek az ablaküvegek, mert a ledobott bombák valahol a közelben robbantak fel. Fájdalom, félelem és rettegés között vívódok. Rettegek a testvérem életéért, féltem őt, féltem a sok tanítványom, akit elvittek a harctérre, és rettegek a fiamért, akinek készenlétben kell állnia.
A következő fájdalmat már nem tudtam elviselni, és vinnyogva felsírtam: én halljak meg inkább a szeretteim helyett. Kis unokám, gyengéden megfogta a kezem, felhívta a lányomat, aki gyorsan jött a mentőautóval.
- Így, ahogy vagy, hálóingben viszlek a kórházba.
- Nem megyek, úgy sem segíthetnek rajtam, tudom, nincs hely, tele vannak a kórházak sebesültekkel.
- Kérlek, ne vitatkozz velem, így is csak a harmadik orvos írta ki a beutalót.
Bevonszoltak az autóba.
A kórházban a sürgősségi osztályról, a sebészhez küldtek.
Megvizsgált. A vizsgálat abból állt: ő a kezével nyomkodta az alsó testemet, és kérdezte: fáj-e, a felelet: fáj. Akkor mutassa meg, hol fáj a legjobban. Két pontra mutattam, majd felvette a kagylót, és hívott egy számot. Annyit hallottam: nem érdekel, tegyenek egy ágyat, ahova tudnak, van egy betegem, nem engedhetem haza.
Nem akartam hinni a fülemnek. Felvett az osztályra.
Infúzió, fájdalomcsillapító, és huszonnégy óra után, sokkal jobban éreztem magam.
Beszélgettünk a szobatársakkal. Csak szörnyűségekről hallottam.
Lámpaoltás után, nem tudtam elaludni. A gondolataim kalandoztak.
Eszembe jutott, amikor Horvát Köztársaságba utaztam a gyerekeimmel, vonattal, a kupéban volt: magyar, szerb, muszlim, horvát, és segítettek a gyerekeimet éjjel tartani az ölükben, körbe kínáltuk egymást kaláccsal, közvetlen beszélgetésben telt az idő. Senkinek eszébe sem jutott megkérdezni a másiktól: milyen nemzetiségű vagy, de a beszédből ez egyértelmű volt. Ma meg, harcolnak egymás ellen, a hasonló emberek, de nem azért, mert harcolni volna kedvük, hanem mert viszik őket a harctérre.
A mellettem fekvő egyik asszony, aki a ledobott bombától sebesült meg, elmesélte, a fia a szerb oldalon harcolt, és hadifogságba esett. A horvát oldali hadifoglyokkal cserélték ki őket egy hídon Megindult a két csoport, amikor a híd közepén hirtelen kivált a két csoportból egy-egy férfi, rohantak egymás felé, összeölelkeztek, megcsókolták egymást a kővé dermedt katonák szeme láttára. Lehetett volna ebből tragédia is, de mindenki ment tovább a saját harcostársai felé. Mind a négyen könnyes szemmel hallgattuk a történetet.
Megoperált a sebészem, aki az operáció után is nagy figyelemmel kísérte állapotom fejlődését, de gyorsan el kellett hagynom a kórházat, kellett a hely, másoknak.
Hazajöttem. Láss csodát! Amikor elvitt a lányom, a kutyusom, igaz nem fajkutya, de én akkor is nagyon szerettem, épp olyan beteg volt, mint én. Az állatorvos szerint, nem lehet rajta segíteni, az epéjével van baj, öreg, nagyon beteg, nem élné túl Majd meg szakadt a szívem, hiszen évek hosszú során családtagként szerettük.
Ahogyan vezettek be a házba, az én kutyám örömmel fogadott, és nem feküdt, nem nyüszített, hanem ott ugrált körülöttem. csakhogy nem mondta: úgy hiányoztál, de jó, hogy megjöttél. Nagyon örültem neki.
Amikor már biztonságosan hosszabb sétát tehettem, a kapuban az anyósvirág olyan magasra nőtt, és elterebélyesedett, mint a kíváncsi anyósok. Zavarólag hatott bejövet és kimenet alkalmával is. Volt egy szép nagy szobahibiszkuszom, ami egész nyáron nem hozott egy picike kis levelecskét sem. Megkértem a lányom, vigye a cserépbe ültetett „száraz” virágot a kapuhoz, és kösse hozzá az anyósvirágot. A szót tett követte. El ne felejtsem mondani, októberben operáltak, valahol november első felében a napi sétámkor rápillantottam a hibiszkuszomra. Nem hittem a szememnek. A hibiszkuszom szárából kezdtek kibújni a zöld levelek. Közelebb mentem: jól látom én, azt, amit látok, vagy csak képzelődöm? Nem képzelődtem. A hibiszkusz él.
Még aznap bevitettem a szobámba.
Milyen csodás az élet, a természet. Nem csak az emberekben vannak kapcsolatok: csodásak, szépek, szerelem, a szeretet ki tudja hány fajtája, de létezik ember, állat és növény között is mélységes, őszinte lelki kapcsolat.
Meg vagyok győződve, ha én meghalok, átvéve az én betegségemet, fájdalmaimat, elpusztul a kutyám, de a hibiszkuszom sem éled fel soha.
Ha egy kicsit jobban odafigyelnénk ebben a rohanó világban, akkor észrevennénk, mennyire egybeforrunk az állatokkal, növényekkel, nem csak az emberekkel.
Két embernek: a lányomnak és a sebészemnek, köszönhetem az életem, egy állatnak: a kutyámnak, hogy felismerjem, mekkora érték lakozik benne és egy növénynek: a hibiszkuszomnak, ami nem marad le a kutyám után, rájöttem, neki is többet jelentettem, mint ahogy azt valaha is hittem volna.
|
|
|
- március 21 2015 01:23:04
Csodálatos emberi érzéseket foglaltál össze novelládban drága Marám! Bevallom "kislyányosan", könnyeket csaltál a szemembe. Az ember hűséges társa a kutya, aki vele együtt szenved a bajban, a növény, mely szintén "érezni" tud, és amikor "megpillantott Téged épen, egészségesen, növekedésnek indult.
Soha sem értettem meg, hogy miért kellenek a háborúk, a harcok, miért nem lehet békességben élni. Nem is tudom, hogy én hogyan éltem volna át egy háborút, azokat a borzalmakat...csodálom és maximálisan tiszteletben tartom azokat az embereket (is) akik megküzdöttek azokkal a borzalmakkal.
Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Ölellek: Évi |
- április 05 2015 20:03:41
Drága Évikém!
Hálás szívvel olvastam szavaidat. Igazad van! mennyivel szebb lenne az élet háború nélkül.
Az a borzasztó, nem azok mennek harcolni, akik kirobbantják a háborút, hanem azok, akik egyszerű emberek, és kényszerítik őket, mert katonakötelesek.
Szeretettel ölellek: mara |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
