|
 Vendég: 100
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
- Á, ott fönt nem veszélyes-mondta mosolyogva az anyuka -, de lent a föld az nagyon kemény. Nem használhatunk hálót.
Kötéltánc
novella
Mint bárzongorista, nagyon sokat utaztam, s legtöbbször heteket töltöttem egy-egy város valamelyik szállodájában. Akkoriban, vagyis a 80-as, 90-es években, a piano-bár igen népszerû módja volt a szórakoztatásnak, hiszen a piano-entertainer sokféle zenéjével, a néha kissé megváltoztatott dalszövegekkel, igen sok vendég zenei igényét elégítette ki. Ehhez nem kellett alkalmazni semmiféle elektronikus hangszer-csodát vagy dobgépet, csak mikrofont az énekhez és legfeljebb a zongorához. Már többször átszámoltam, hogy tényleg igaz-e? Skandináviában, többnyire Svédországban, ötven, vagy még annál is több városban dolgoztam. Ezekbe a városokba azután gyakran, némelyikbe igen gyakran vissza is tértem, s így Stockholm, Umea és Lulea, azután Malmö, Lund és Göteborg közönségéhez sokszor egész közeli viszony fûzött. Itt csak megemlítem: hirtelen 12 óriási hajót soroltam fel magamban, ahol zongoráztam-énekeltem, de ez most nem tartozik ide...
Umea volt egyike azoknak a városoknak, ahová a legtöbb szerzõdést kaptam. Megjegyzem: a 70-es évek elején teljes kilenc hónapot játszottam ott zenekarral, de akkoriban két másik szállodában. Egy harmadikba 1983-ban már mint bárzongorista tértem vissza, s ha összeszámolnám, az sokkal több, mint további kilenc hónapot tenne ki. Az utcákon járva állandóan köszöngetnem kellett, mert látásból rengeteg embert ismertem. Így érthetõ, hogy a 90-es évek legvégén, végre a feleségemet is magammal vittem egy fantasztikusra sikeredett júniusra: egész hónapban 25 fok felett volt a hõmérséklet. Kerékpárokat béreltünk, s egy 7 kilóméternyire fekvõ tóhoz jártunk ki fürödni. Ebben az idõszakban Umeaban éjjel-nappal világos van, s a nap is csak arra az idõre kímélte meg a piano-bár hatalmas ablakait, amíg elhaladt az utca túloldalán álló régi posta-épület mögött. Lehetetlen volt szmokingban kibírni, hogy hajnali háromig süsse a nap a hátamat...
Ebben a hónapban az egyik hétvégén az egész belvárosból kitiltották az autókat, buszokat: hatalmas rendezvények egész sora igért valami meglepetést és kellemes illatok terjengtek az utcai falatozók, konyhák környékén. Híres énekesek, zenekarok léptek föl alkalmilag felállított színpadokon. Egyik délután Bea és én bevetettük magunkat a tömegbe, s megnéztük, ami éppen felkeltette figyelmünket. Volt ott többek között egy kötéltáncos házaspár, akik nagy tapsokat kaptak, s meg is érdemelték, mert alattuk még egy zsebkendõ sem volt kiterítve, ha netán valamelyikük lezuhanna... Elnéztük ügyességüket pár percig, majd elmenõben megláttunk egy közelben parkoló fehér, magyar rendszámú lakó-autót, így azután kiváncsiak lettünk, ki lehet ott Umeaban, éppen 3000 kilóméterre Budapesttõl? Most az jutott eszembe: és mi kik voltunk ott az északi Umeaban...3000 kilóméterre Budapesttõl?
Mentünk, nézelõdtünk tovább.
Másnap (vasárnap voltam szabad) béreltünk egy VW Golfot, hogy minél jobban megismerjük a környéket. Ebéd után elindultunk ki a városból. Ezalkalommal nem a tengerpart vonalát követve, hanem nyugati irányba, befelé az erdõk lepte vidékek felé. 10-15 perccel késõbb megálltunk egy pihenõben, mert magyar szemünknek nagyon szép volt a táj. Miközben nézelõdtünk, elhúzott mellettünk az elõzõ nap látott magyar rendszámú lakó-autó. Ennek teteje tele volt állvány-elemekkel, amelyek láttán nem volt nehéz megérteni, hogy az autóban a kötéltáncosok utaznak. Nahát! Magyarországról kötéltáncosok a svédországi Umeaban?!
Gyorsan eldöntöttük, hogy nem lehet szemtelenség, ha megszólítjuk õket. Beugrottunk a kocsiba, s elkezdõdött egy kisebb fajta autós üldözés. Egy alkalmas helyen végre sikerült az elõzés és minden lehetõ módon jeleztük, hogy álljanak meg. Egy pihenõnél azután megálltunk. Gyorsan elmondtuk, hogy semmi baj, csak ismerkedni akarunk. Nos, hárman voltak. A két kötéltáncos és a 12 éves kislányuk, akire ráismertünk. Elõzõ nap láttuk, amint a földrõl nézi a kötéltáncosokat, csak akkor még nem tudtuk, hogy a szüleit nézi...
Természetesen elmeséltem, hogy ott zongorázom Umeaban, s azt is, hogy a 70-es évek végén közel két évet dolgoztam a Kamara Varietèben, majd pedig a Fõvárosi Nagycirkusz zenekarában, hogy ilymódon jelezzem, valaha egy kissé én is mozogtam a cirkusz világában. A férj-apuka elmesélte, hogy az egészben a 30 méter magas állványzat és kötél felépítése-lebontása a legfárasztóbb.
- Láttam, hogy biztonsági háló nélkül dolgoznak. 30 méter magasban ez kész életveszély r11; jegyezte meg a feleségem, s eszembe jutott, hogy az artisták nem szeretnek ilyesmirõl beszélni, mert a munka veszélyei már pályafutásuk elején babonássá teszi õket. Rosszul végzõdhet, ha feleségem kérdése a mutatvány közben jut eszébe valamelyiküknek. Persze veszélyesebb, de kissé hasonló, mint amikor odaszólnak a feltornyozott tányérokat cipelõ pincérre: El ne ess, mint tegnap!
Emiatt már sok pincér botlott meg...
- Á, ott fönt nem veszélyes, mondta mosolyogva az anyuka -, de lent a föld az nagyon kemény. Nem használhatunk hálót.
- Nem? - kérdeztük egyszerre a feleségemmel.
- Nem, mert manapság már senki nem venné meg a számot. Hálóval? Nincs abban semmi izgalom.
Igen. Izgalom. A nézõnek.
Nem akartuk sokáig feltartani õket. Egy olyan településhez igyekeztek, amelyrõl még soha nem hallottam. Kezetráztunk és minden jót kívántunk, a kislánynak pedig jó tanulást.
Pár nappal késõbb olvastuk a megyei lapban, hogy a magyar kötéltáncosok sikerrel szerepeltek a környék több településén is. Sok kényelmetlen utazás vár még rájuk, hogy azután idõben hazaérjenek: kislányuk most megy a 6. osztályba. Szivesen várjuk vissza ezt a kedves családot, akik 3000 km.-t utaztak, hogy Magyarországról feljöjjenek egészen idáig abból a csodálatos fekvésû fõvárosukból, Bukarestbõl.
Kedves újságíró úr, ön földrajzból elégtelen!
Magyarország fõvárosa Budapest.
-- vége --
|
|
|
- május 07 2008 14:18:10
Kedves Pia Nista!
Figyelemmel olvastam ezt a kis novellát, amelyben megismertettél minket a magyar bárzongoristával - aki történetesen Te vagy -, és a szintén magyar kötéltáncos családdal.
Kedves kis történet volt. Párhuzamot lehet állítani kettõtök között, mivel mindkét részrõl a világ nagyon sok táján megfordultatok! S talán ez az egyik ok, ami miatt ez a novella megíródott. Errõl a sajnálatos elírásról (ami talán az újságíró tudatlansága miatt történt) mintha már én is hallottam volna! Remélem, az újságíró úr kapott visszajelzést!
Nekem tetszett írásod!
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
 |
- május 07 2008 16:40:30
Zsuzsanna, kedves, hogy olvastad. Nem szoktam ajánlgatni írásaimat, de pontosan abban a városban íródott az "Elmerengõ magyar" c. versem. Tudod, ott nyáron egész éjjel süt a nap, télen meg csak három orára világosodik ki, de napfény az nincs...
Öleléssel:
Maróti László |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
