Marika meggyorsította a lépteit, mert megint észrevette a háta mögött lopakodó alakot. Késő volt már - sajnos túlóráznia kellett ma is - kezdett sötétedni, amikor az irodából elindult haza felé. Félt, határozottan félt, mert előző este is a lépcsőházuk kapujáig kísérte - megfelelő távolságból - ez az alak. És ahogy kilépett az irodaépületből, már érezte a lépteit, hátra-hátra nézett és megismerte a tegnapi fazont. Vajon mit akarhat tőle, várja meg, kérdezze meg? Nem, ahhoz túl gyáva, és egyedül van. Meggyorsította lépteit, az utolsó métereket majd hogy nem futva tette meg. De érezte, hogy akkor a férfi is gyorsít, de annyira nem, hogy utólérje.
- Mi van, kislányom, megint futottál? - kérdezi az előszobába betoppanó leányát az anyukája, aki alig tud megszólalni az izgatottságtól. Közben kilép az apukája is, magához öleli leányát és igy szól:
- Mondj el mindent kislányom, ez így nem mehet tovább, hogy ma este is igy jössz haza. Mi a baj? Tudod, hogy bennünk megbízhatsz, segítünk. - mondta az édesapja kedves mosollyal a szája szegletében.
Mária elmondta, hogy mik a tapasztalai, egy kicsit megfeddték a szülők, hogy miért nem mondta ezt el előző nap, de kitalálták, hogy egy ideig elé megy az apja a munkahelyére, hogy kiderítsék, hogy mit akar az a fazon.
Másnap délután, kora este úgy is tettek. Az apuka elhelyezkedett egy olyan síkban, ahol senki nem látja, de ő mindent lát.
Mária kilépett az iroda kapuján és vidáman indult haza felé. Egyelőre semmi, megnyugodott, talán ma nem is fogja követni a pasas, de ugyanakkor bosszankodott is, hiszen az apja arra várt, hogy kiderítse az igazságot, hogy mit akar tőle az az idegen ember.
Egy pár száz méter után, megjelent, és követte a lányt...az apa is elindult kellő távolságot tartva, de azért olyan közel, hogy bármikor oda tudjon szaladni a lányát megvédeni, ha szükség van rá. Nem volt szükség, de valahogyan egyszerre értek hárman a lépcsőház elé...Géza - így hívták az apát -, rögtön megismerte az idegent, Kálmánt, igen felismerte, kezet fogtak, - melyen Mária nagyon elcsodálkozott -, és kérte a lányát, hogy menjen fel, mindjárt megy ő is, csak beszéde van ezzel az úriemberrel.
Mária nem értett az egészből semmit, és amikor felszaladt, gyorsan oda hívta az anyukáját az ablakhoz, hátha magyarázatot tud adni neki.
- Anya gyere gyorsan, nézd, ez a krapek követett engem már ma harmadik este, apa pedig szóba áll vele, még kezet is fogtak. Te érted ezt? Ki ez a pasas? - kérdezte tágra nyílt szemmel Mária.
- Kislányom, ülj le, mindent elmagyarázok. - mondta az anyukája, és erősen gondolkodott, hogy hogyan is fogjon hozzá, Marika már tűkön ült, annyira izgatott volt, mert látta az anyukája izgatottságát is. Sürgetni nem merte, de nagyon kíváncsi volt.
- Na jól van, kimondom, Ő az apád! Ez a fazon, aki már harmadik napja kísérget haza, a biológiai apád. Kicsi voltál még, talán három éves sem, amikor elváltunk, illetve elhagyott bennünket. A "mostoha" apádnak a kollégája volt, ismerik egymást. Miután ő elhagyott bennünket, összejöttem a mostani apáddal, mert ő segített bennünket a bajban. A vér szerinti apád lemondott rólad, akkor fogadott örökbe a mostani apád. - mondta kedvesen, de ugyanakkor nagyon félve, hogy mit fog szólni a leánya.
- De hát miért nem mondtátok ezt eddig el nekem? Miért titokzatoskodtatok? Megkíméltetek volna engem három esti izgalomtól. Miért nem? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Mária.
- Nem tudom, talán nem tartottuk szükségesnek, Te elfogadtad a mostohaapádat, úgy tudtad, hogy ő az igazi...nem gondoltuk, hogy fel fog bukkanni a biológiai apád. - mondta az anyuka.
- Értem. Nem kötődöm hozzá, tehát számomra ugyanolyan idegen marad, mint eddig. De most mi van? Lelkiismeret-furdalás, vagy bűntudat gyötrii? Mit akar, mit akar ennyi idő után? Nem tudom Őt szeretni, hiszen nincs miért.Nekem ő egy idegen és az is marad.
Végre nyílt a bejárati ajtó, és belépett az apa. Rögtön intett neki az anyuka, hogy Marika mindent tud.
- Na, apukám mit akart a fazon? Tudom, hogy ő a biológiai apám, és akkor mi van?- kérdezte kissé szenvtelenül Mária.
- Azt szeretné, ha néha beszélgetnél vele, mert nagyon megbánt mindent, Te vagy az egyetlen ember az életében akiben reménykedhet, hogy utolsó napjaiban támasza lehetsz, ugyanis gyógyíthatatlan beteg, hónapjai, vagy napjai vannak hátra. - kislányom, felnőtt vagy, a Te döntésed, hogy akarsz-e találkozni vele vagy sem, én ebben nem korlátozhatlak.
- Nem, nem akarok találkozni vele apa, ő elhagyott engem és anyát amikor én kicsi voltam, nekem Te vagy az apám, és Te is maradsz, engem ő nem érdekel! És mondd csak, miről beszélgessek én vele? Most én sajnáljam őt? Nem, én ere képtelen vagyok apa, ne is haragudj, de ezt nem kérheted tőlem.
- Aludj rá egyet kislányom, holnap ismét eljön, hogy megtudja, hogy mi a válaszod. -és megsimogatta aranyszőke haját.
Másnap reggel Mária mégis csak úgy döntött, hogy találkozik a biológiai apjával - hiszen vajból volt a szíve, és sajnálta is valamilyen szinten azt az idegent - és megbeszélt helyen egy eszpresszóban várakoztak az apukával az idegenre. De már késett, sokat késett, már azon gondolkodtak, hogy eltávoznak, amikor egy idősödő asszony oda ment hozzájuk. Bemutatkozott, és mondta, hogy ő a szomszédja az idegennek.
- Sajnos az esti órákban elhalálozott, de ezt a levelet rám bízta, hogy adjam át Önöknek. Nem szenvedett sokáig...- átnyújtotta a levelet és eltávozott.
Mária feltépte a boritékot és hangosan olvasni kezdte:
"Drága leányom, bocsáss meg nekem, rossz apa voltam, magatokra hagytalak benneteket, de éreztem, hogy ezt kell tennem, mert soha nem váltam volna jó apává, bocsáss meg nekem kislányom, ha meg tudsz, ha nem, az sem baj, úgyis utolsó napjaimat élem. Kívánok Neked jó egészséget és nagyon boldog életet: apád, illetve én nem vagyok az apád a szó szoros értelmében, csak a biológiai..."
Mária letörölt egy könnycseppet az arcáról, belekarolt az édesapjába és annyit mondott:
- Gyere apa menjünk haza, ez a probléma megoldódott, nem kell többé félve haza mennem.
gyongyszem555 - május 16 2015 16:21:58
Kedves Eszter!
Nagyon jó a novellád. Szinte mindennapi témát dolgoztál fel, még hogyha nem is ez az általános, de nagyon sok családban ez az állapot. A tékozló biológiai apa, aki elhagyja gyermekét és gyermekének anyját, minden írogató ember fantáziáját megmozgatja, úgy gondolom. Hiszen ez egy olyan állapot, melyet mindenki másképp ír meg, ha fikció. Ha nem az, akkor nyilván a valóságot, az igazságot írja. Jól tárod az olvasó elé a "megtévedt" biológiai apát és a gyermekét, ki úgy cselekszik, ahogy a szíve diktálja. Hiszen ő nem ismeri a biológiait, de végül is az eszére is hallgat talán egy kicsit, na meg az érzelmeire, amikor meg tudja, hogy utolsó perceiben szeretne a "lánya" mellett lenni. Ez is érthető bizonyos fokig, hiszen amikor az ember az utolsó stádiumához érkezik ragaszkodik, ragaszkodna...ez is egy emberi tulajdonság.
Összességében tetszett a novellád, és köszönöm, hogy megírtad, szerintem ne hagyd abba az írást - ha volt egyáltalán ilyen szándékod -, mert tudsz írni. Úgy láttam az Andy Jazz fórumában is, hogy a fantáziád is jól működik, fantázia nélkül pedig nincs jó írás. Persze ez csak kifejezetten az én szerény magánvéleményem, nem tudom, hogy másnak mi erről a véleménye.
Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Évi
Ui.: Tudom, hogy nincs sok időd, de ne hagyd abba...
Köszönöm szépen részletes hozzászólásodat a novellámhoz. Igyekeztem minden "erőmet" összeszedni, hogy valamelyest jól írjam meg. Köszönöm, hogy biztatsz, bár nagyon kevés az időm, de ha jónak ítéled, semmiképp sem fogom abbahagyni. Elcsórtam az ötletedet már ami a videot illeti, mert tetszik a verseidnél is.
Szeretettel és üdvözlettel:
Eszter.
Jessie - május 16 2015 19:49:40
Kedves Eszter! Nagyon jól és érdekesen leírt prózádhoz gratulálok neked!
farkas viola - május 23 2015 17:11:11
Kedves Marcipán!
Őszintén meghatódtam írásodon. Biztos sok hasonló létezik.
Szeretettel gratulálok: Viola
marcipan - május 27 2015 17:02:38
Köszönöm szépen kedves Viola, hogy olvastál.
Szeretettel és üdvözlettel: Eszter
KiberFeri - június 10 2015 09:28:10
Hmm... amilyen banális a történeted, annyira átjött. Nagyon meghatottál, pedig én bűnügyi nyomozó voltam és bizony sok ilyennel találkoztam. (Persze az munka, ez meg az emberi élet...)
Szépre írtad a történetet és pedig nagy örömmel olvastam és igazán nagy élmény volt.
Köszönve ezt a remek élmény, várom, hogy mikor publikálsz megint ilyen szép írást...
Őszinte, alázatos tisztelettel, elismeréssel, kalapemeléssel: vivát, vivát, vivát! + 5*
KíberFeri
