|
 Vendég: 114
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Radmila Marković
Lord kutya
Valakitől kapott a fiam egy kiskutyát, akkora volt mint az öklöm. Emeletes házban laktunk, ahol a szomszédim, egy kivételével, elég kacifántosak voltak. Sehogy sem akartam megengedni a gyereknek, hogy megtartsa, egyre vissza akartam vitetni vele. Végül is ő győzött, meg azt is megígérte, nagyon vigyáz rá, ha éjszaka elkezd nyüszíteni, és keresi az anyját, ő kel fel hozzá, és eteti, itatja, gondozza. Egy darabig így ment minden, de lassan kezdett a kutya érdektelenné válni, hát bizony nekem kellett helyt állni.
Az anyám házába költöztünk, és akkor már sokkal könnyebb volt az élet, mert az udvarban szabadon szaladgálhatott a kölyökkutya, és én sem vettem észre, mikor, de nagyon megszerettem őt. Szép barna rövid szőrű kutyus volt, azt mondták nekem, valami madarászó féle, de engem nem érdekelt a származása. Ő is szeretett engem. Mentünk együtt a boltba. Kinn megvárt türelmesen. Elkísért az iskolába, utána haza jött, és a kapu előtt várt, pedig be tudott volna ugorni, hiszen a kapu valamikor ajtó volt, és felül két hosszúkás valamikor beüvegezett nyílással. Amikor az ajtóból kapu lett, akkor nem győztem üvegeztetni, mert gyorsan kitört az üveg, hol így, hol úgy, míg aztán többé nem üvegeztettem be. Az én Lordom szépen ki tudott ugrani a nyíláson, no meg be is ugorhatott. Volt, eset, amikor a frászt hozta rá valakire, aki jött hozzánk, és nem tudta, hogy csak ugat, jelzi nekem: ismeretlen ember jön a házhoz. Olyankor óriási csaholás közepette rohant a kapunak, ugrott a nyílásba, úgy tett mintha vadállat lenne, de azután visszaugrott, és ha én megjelentem, abba hagyta az ugatást. Úgy tett, mint aki támad, közben esze ágában sem volt bántani senkit sem, kivéve a szomszéd fiát, Gézát nem tűrte meg, neki elkapta a nadrágját is. Ezt mért tette, azt csak ő, vagy ők ketten tudhatták
Amikor a Szocialista Szövetség elnöke lettem, nem az iskolába mentem, hanem a község házára dolgozni. Oda is elkísért a kutyám, csak szegénykém nem tudhatta, hogy onnan nem jövök ki, hanem ott maradok. Hallom én, nagy sivalkodás van a folyosón, valamelyik hölgy visította: kutya van itt, segítség. Rögtön beugrott nekem, ez az én kutyám. Kisiettem az irodából, és nem tévedtem, az én Lordom rosszat sejtve elindult megkeresni engem. Megtalálta az irodát, ahova bementem, és ott várakozott. Megnyugtattam a kedélyeket, a kutyát levezettem az emeletről, megmagyaráztam neki, hogy menjen haza, mert én ezután itt maradok. Honnan, honnan se, de megértette. Most a községházáig kísért el, majd haza ment.
Voltak kiskacsáim, meg sok macska a környéken, nekem is volt, mert falu helyen nem lehet így sem kiirtani az egereket, patkányokat. A kiskacsákat az anyjuk nélkül vettem, és attól féltem, hogy a macskák megeszik őket, hiszen nem tudják megkülönböztetni a kismadaraktól a kiskacsákat. Odahívtam a kutyuskámat, és megmagyaráztam neki: most itthon marad, és nagyon vigyáz a kacsákra. A macskákat, a mieinket sem engedi a közelükbe. Ezzel én elmentem dolgozni. Vissza-vissza néztem, követ –e Lord, de nem láttam sehol sem. Amikor megérkeztem a munkából, a kiskacsák egy csomóban voltak, amelyik ki akart menni a tömegből, azt az orrával visszatolta. Így őrizte meg nekem a kacsáimat, míg nagyok nem lettek, amikor már a macskák nem bántották volna őket.
Bérbe vettünk egy lovtyenáci házaspárral fél hold földet a lovtyenáci határban, ahova felváltva búzát vagy kukoricát ültettünk. Kapálni indultam, és nem akartam magammal vinni Lordot is, mert a nemzetközi úton hajtottam a kerékpárt, és attól tartottam, elüti valami. Csak madzagom volt, és azzal megkötöttem a kutyát. Még az utca végére sem értem, ott lihegett a sarkamban. Mikor a főútra értünk, megmutattam neki, csak a fűben szaladhat mellettem, nem mehet ki az útra. Szót fogadott. Így mindig elkísért kapálni.
Különben nagyon ügyesen megfogta a patkányokat is, csak egy baj volt. Minden alkalommal eldicsekedett hőstettével úgy, hogy a bejárati ajtó küszöbére helyezte a patkányt, mutatván nekem, milyen ügyes. Elképzelhető, milyen ábrázattal lapátra tettem a patkányt, kivittem a kert végébe és elástam. Kis idő múltán, amikor valamiért kimentem, a patkány ismét ott éktelenkedett a küszöbön. Az én Lordom kiásta, és visszahozta. Ezt a jelenetet megismételtük egy párszor, majd behajítottam a Krivaja folyóba a rusnya férget, így szabadultam meg tőle.
Lord kutyus kan kutya volt, és amikor elérkezett a párzás ideje, akkor ő is nagylányokhoz ment. Valahol a gazda nem jó szemmel nézte az udvarlását, és valamilyen éles tárggyal megsértette a nemi szervét. Kezdetben nem vettem észre semmit, hanem egyszer jött panaszkodni a kutyám, és mutatta a sebét. Akkor már tisztára gennyes lett a nemi szerve. Rettenetesen fájhatott neki. Beültettem a fityóba, és elvittem az állatorvosi rendelőbe. Azt mondta az asszisztens, hogy nincs bent az állatorvos, de délután ügyeletes lesz, akkor hozzam el újból a kutyámat. Így történt. Az állatorvos megnézte, és azt mondta, másnap délelőtt vigyem be a rendelőbe, mert ezt kitisztítani egyedül nem birja, segítségre van szüksége. Nyeltem egy nagyot, és a kutyámmal, aki már a lábára se tudott állni, hazamentem. Alig vártam a másnap reggelt, ismét irány a rendelő. Észrevettem, amint az állatorvos gyorsan kisurran a másik terembe, az asszisztense meg letagadta jelenlétét. Ekkor elöntött a pulykaméreg, és nagy dühösen így szóltam: “Na ide figyelj, mondd meg az állatorvosnak, de szóról szóra, amit most mondok. Ha az ő fasza így fájna, mint ennek a kutyának, már réges-régen főbe lőtte volna magát. Most meg adj nekem valami antibiotikumot, majd én kikezelem szerencsétlen jószágomat.” Kaptam valamilyen cilint, azt vízben feloldottam, kicsit félve öntöttem a gennyes sebre, meg az ivóvizébe tettem a kutyámnak. Lord itta a vizet, tűrte a seb locsolását, és gyorsan javult az állapota. Egyszer már nem akarta inni az akármilyen cilines vizet, megnéztem a sebét, eltűnt. A kutya tudta, amit én nem: nincs szüksége többé orvosságra. Egy nap véletlenül összefutottam az állatorvossal, és megkérdeztem tőle, megkapta-e az üzenetem. Azt felelte: “Igen”- és elmosolyodott. Nem kommentáltuk egyikünk sem az eseményeket.
Különben mindig tudtam a kutyaugatásból, ki jön. Másképpen ugatott, ha a gyerekek jöttek haza, másképpen ha a baráti körből jött valaki, másképpen ha az öcsémék érkeztek meg Karlovácról, vagy vadidegen közeledett. Lassan megöregedett az én drága Lordom, és fázott a házában, kezdetben felment a padlásra a kémény mellé aludni, mert az melengette, de mikor már nehezére esett neki felmenni a padlásra télen, elkezdett ugatni, mintha valaki idegen akarna bejönni. Megnéztük a lányommal, hogy jön-e valaki, de nem volt sehol senki, Lord meg besurrant az előszobába, és rátelepedett a fotelra. Nekem nem volt ínyemre ez az egész, de a lányom meggyőzött. Tesz a fotelra egy rossz ruhát, és hagyjam szegény kutyát, hiszen nagyon fázik. Erre a macska is bejött vele, és összebújva átaludták az éjszakát. A nap nagy részét azért kinn töltötték önszántukból.
Ami még érdekes, az én kutyuskám a legjobb meteorológussal is vetélkedhetett volna. Nyáron mindig tudtam, mikor lesz nagy vihar. Még hét ágra sütött a nap, sehol egy bárányfelhő sem mutatkozott az égen, de Lordot lehetetlen volt kizavarni az előszobából. Másnapra olyan ítéletidő kerekedett, hogy együtt reszkettünk a szobában, mert nekem sem volt mindegy hallgatni a csattogást, villámlást, zuhogást a fejem felett, néha úgy éreztem a tetőt viszi el a szél. Sokszor fákat tépett ki a zivatar, mi meg kettesben a szobában, még én vigasztalgattam a kutyát, pedig nekem is a bátorságom a sarkamba szállt. Más esetben csúnya felhők közeledtek, feltámadt a szél, Lordnak esze ágában sem volt bejönni, tudtam: nem lesz semmi a viharból. Nyugodtan elmehettem bárhova. De amint mondottam, teltek az évek, Lord megöregedett, valami baja lehetett, mert nyüszített, de mivel nem igazi fajkutya, az állatorvos nem sokat hederített rá. A gyerekek egyre mondták, hogy ne szenvedtessem ezt a kutyát, altassam el, de bennem meg volt a remény: tavaszra újra éled. Egy napon arra eszméltem, hogy nincs a kutya sehol sem. Riasztottam a gyerekeimet, a rokonokat, barátokat, mindenki kereste velem együtt a kutyámat, de senki sem látta sehol sem, meg én sem. Belebetegedtem. Sokáig kerestem, sirattam, de nem lett meg soha többé. Évek múltán bevallották a gyerekek, ők altatták el, mert nem nézhették szenvedését, de nekem nem merték megmondani. Nekik volt igazuk. A szeretet mennyire önző lehet! Hagytam őt szenvedni, csak azért,hogy velem maradjon.
Ma már megértem a gyerekeim tettét.
|
|
|
- augusztus 21 2015 14:55:42
Drága Milám!
Írásaid alapján egyre jobban megismerlek kedves Barátom! És nekem roppant tetszik a jellemed, a karaktered, egy igazi szeretetre méltó embert Hölgyet ismerek meg Benned. Ugyanakkor vagány tűzről pattant, jég hátán is megélő ember tipus vagy! Szeretem az ilyen embereket. Ugyanakkor igazságérzeted a csillagokat súrolja. "Ha az ő f...-a így fájna, mint ennek a kutyának, már réges-régen főbe lőtte volna magát". Ahogy ezt így kimondtad, egyenes jellemedet tükrözi. Ugyanakkor az állatok szeretetét is bemutattad, olyan élvezettel írtál a baromfiudvar lakóiról, hogy megcsodáltam! Te nagyon jó emberi tulajdonságokkal rendelkezel drága Milám! Ezt éreztem én Benned szinte ismeretségünk - 2o11 - óta, de leginkább azóta, mióta több helyen is "összefutottunk". Az átélt megpróbáltatások -ami az életedben volt - ellenére is ember, jó ember tudtál maradni. Szeretem az írásaidat, szeretem a stílusodat, a habitusodat, és azt, hogy a gondjaid ellenére is tudsz humort csempészni az írásaidba.
Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Ölellek: Évi |
- augusztus 23 2015 03:47:52
Drága Radmila!
Belefáradtam, annyira átéreztem mindent, amit leírtál. A kutyákhoz különben is nagyon vonzódom, bár én nem tartok. Van a húgoméknál elég nagy számban, így megvan a szeretet oda-vissza.
Szívesen olvasom írásaidat és mindazt, ami Veled történt.
Szeretettel kívánom a legjobbakat: Viola |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
