Egyik délelőtt csörgött a hivatali telefonom Veszprémben, anyukám hangja volt a vonalban, el-elcsukló síró hangon...
- Kislányom, apád a miskolci megyei kórházban van, amputálták a fél lábát, nagyon sír, szeretne látni Titeket, gyertek haza, ha tudtok! - és letette a kagylót.
Engedélyt kértem a parancsnokomtól az azonnali eltávozásra, és csak annyit mondtam, hogy főnök, majd jövök, nem tudom mikor, de jövök...
Nagy vonalakban elmondtam neki, hogy mi a helyzet, rám mosolygott és azt mondta:
- Menj Évi, rendezzétek le a dolgaitokat, majd jössz, amikor tudsz, vigyázzatok magatokra! És ne sírj! - mondta és utamra engedett. Hazáig sírva tettem meg az utat, szerencsére a férjem akkor otthon volt - nem volt szolgálatban - és elmondtam neki a telefonbeszélgetést.
- Rendben, édesem ne sírj, haza jönnek a gyerekek az iskolából és indulunk Miskolcra...
Amikor megérkeztünk a kórházba, először ledöbbentett a látvány, hogy apukámnak hiányzik a fél lába, de megpróbáltam tartani magam, nem láthatja rajtam a sajnálatot, a fájdalmat, nekem észnél kell maradnom az Ő érdekében. Sírt a vállamon, ekkor már én sem tudtam mit kezdeni a könnyeimmel, együtt sírtunk perceken keresztül...
Majd amikor megnyugodott kisssé, így szólt:
- Most nézd meg kislányom! Igaza volt Hofinak a kabaréjelenetben: "a sebész az igen, az orvos, az nem tétovázik, levágjuk és kész!" és fanyar mosolyt erőltetett az arcára. Tudom, hogy engem akart vigasztalni, mert a humorérzékemet tőle örököltem.
Elmosolyodtam kicsit fájón, és azt mondtam neki:
- Nem baj apukám, elviszünk benneteket Veszprémbe, ott fogtok élni velünk, segítünk...Igényel Jani egy nagyobb szolgálati lakást a dandárparancsnoktól és minden rendben lesz, meglátod...csináltatunk Neked egy műlábat, jobb lesz mint a régi, majd meglátod, ott lesztek velünk...rendben? Nyugodj meg, ne sírj légy szíves, mert akkor én is sírok..Anyuval megbeszéljük a részleteket, Te csak gyógyulj, és ne haragudj a sebészre, ez életmentő volt, ha nem így cselekszik, már nem élnél, és tudom, hogy Te nagyon szeretsz élni és fogsz is sokáig velünk. - vigasztaltam, és elköszöntünk tőle.
A gyerekeknek még nem mondtuk, hogy mi van papával - a fiam volt tíz éves talán, a lányom hét vagy nyolc -, addig amíg mi a kórházban voltunk, egy régi kedves miskolci barátunknál hagytuk őket...
Megbeszéltük a dolgainkat útban hazafelé, a férjem másnap beadta a kérelmét a nagyobb lakásigénylésére az indokaink alapján. A dandárparancsnok nagyon rendes volt, soron kívül intézkedett, méltányolta férjem kérését és kiutalták számunkra a lakást...
Hetek múlva már oda is költöztettük őket, a gyermekeink akkor szembesültek a ténnyel, hogy nagyapának hiányzik az egyik lába...nem szörnyülködtek, nem fújjogtak, nem, mintha mi sem történt volna, odaültek a kerekes széke mellé, és kérték a papát, hogy meséljen nekik. Nagyon szerették hallgatni a meséit, melyet fantáziája által pillanatok alatt prezentált az unokáinak.
- Tudjátok kicsinyeim, most elmondom nektek azt a mesét, amikor Indibában jártam oroszlánra vadászni, és jött a nagy fenevad, én ott álltam egyszál magamban a kis puskámmal és... - soha nem volt Indiában, vadászni járt ugyan, de nem oroszlánokra, de a gyerekek élvezték, szerették hallgatni "vadásztörténeteit", melyet a képzelete szült - a gyerekek szájtátva figyelték minden szavát, nagyon szerették Őt.
És amikor eljött az este, az éjszaka, mindenki nyugovóra tért, felébredtem a halk zokogásra, mely apám szobájából hallatszott...Bementem hozzá halkan, az ágya szélére ültem és az én könnyeim is ömlöttek.
- Mondd meg kislányom, élet ez így? Egy lábbal, tehetetlnül, kiszolgáltatottan - és a vállamra hajtotta fejét és zokogott...én is.
Aztán valahogyan mindig lelket tudtam belé önteni, mindig visszatért belé az életösztön, és tettem ezt nagy-nagy szeretettel közel két évtizedig. Az első amputáció után két év múlva következett a másik lába, ezt a műtétet már Várpalotán végezték el.
Amikor bementünk hozzá a kórházba, mosolyogva fogadott:
- Látod, kislányom! Ezek a sebészek mindenhol egyformák, az országunk bármelyik megyéjében, teljesen mindegy nekik, ha úgy döntenek, hogy vágni kell, akkor vágnak! - mondta ironikusan, de már nem sírt. Megedződött a lelke, beletörődött a sorsába...
Megmondta a doki, hogy ez a folyamat nem áll meg, ezután majd a két keze fog következni, akkor viszont intézetbe kell maradnia, mert mi nem tudunk vele mit kezdeni, erről hallani sem akartunk. De aztán arra nem került sor, mert egy félrenyelés következtében meghalt.. megfulladt,.élhetett volna még. 74 éves volt...
gyongyszem555 - augusztus 23 2015 11:41:34
Köszönöm szépen kedves Melinda, hogy olvastál. Igen egy kívülállónak -aki nem élt át ilyen szituációt - tényleg megrázó lehet...tudod én először akkor szembesültem ezzel a ténnyel, amikor először lementem apuval sétálni, ő a kerekesszékében ült és hajtotta magát, amikor elfáradt a keze, akkor én toltam Őt. És az ütött először szíven, amikor láttam az emberek arcán a döbbenetet, amikor meglátták, hogy csak egy lába van...nem tudták titkolni a döbbenetet az arckifejezésükön, én pedig farkasszemet néztem velük és kérdeztem a tekintetemmel, hogy "nem lehetne kicsit intelligensebben bámészkodni és szörnyülködni?" Szerintem vették a lapot, mert egyből nem volt szemkontaktus, elfordították a fejüket...érdekesek az emberek...de viszont, képzeld el a gyerekek nem döbbentek meg...sőt elkezdtek beszélgetni apuval, talán csak egyetlen gyermek kérdezte meg, hogy "bácsi hová lett a lábad, miért hagytad otthon?" De olyan természetességgel, hogy ettől hatódtam meg. Ez volt a különbség a gyerekek és a felnőttek között...Persze, hogy először nekem is szokatlan volt maga a látvány is, de hamar hozzászoktam, hiszen láttam minden nap...Köszönöm szépen, hogy olvastál.
Szeretettel ölellek: Évi
Radmila - augusztus 27 2015 21:32:18
Jaj, de szomorú történet.
Jól megírtad.
Szeretettel gratulálok: Mara
gyongyszem555 - augusztus 28 2015 07:36:33
Köszönöm szépen drága Marám, hogy olvastad önéletrajzi ihletésű történetemet.
Szeretettel ölellek: Évi
esprit - augusztus 29 2015 20:50:33
Nagyon szomorú történet, jól megírva!
Szeretettel, esprit
Murak Tibor - szeptember 13 2015 20:30:25
Szomorú, de szép írás. Remélem sikerült már feldolgoznod a történteket Évike. Szeretettel olvastalak itt is : Tibor
gyongyszem555 - szeptember 15 2015 13:31:46
Nagyon szépen köszönöm kedves Tibor, hogy itt is meglátogattál. Igen, sikerült feldolgoznom, hiszen régen történt, de szinte minden nap eszembe jut, gondolok rá és emlékezem.
