|
 Vendég: 73
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Anno ez nagyon fájdalmas találkozás volt
Egy szobában ültünk. A fény kevés volt, épp csak az asztalt világította meg. A halványkék alak, aki velem szemben meredt az
asztalon elhelyezett hamutálra, megbabonázva, szinte magán kívül, csodálattal töltött el. Csak bámult, a szája csukva, és
azt az egyetlen pontot nézte. Az órakattogást hallgattam, és a halk zenét, ami szinte észrevehetetlen volt. A kék alak felemelte
tekintetét az asztalról, és egyenesen a szemeimbe meredt. Megfoghatatlan volt. Mintha egy óriási kék festékfoltból nézne két
óriási, zavaros fekete szem, amely mindig egy nagy semmi, de én akkor az univerzumot csodálhattam a fekete tavakban. Ha
lehunyom szemeim, talán eltûnik. Ha nyitva tartom, elégek. Csak a levegõtõl elégni, az az igazán fájdalmas. Hogyan olthatom el
a semmit, amiben ott fortyog a szerelem, kék szalagokkal köti meg a végtagjaim, amit szeretek, ha ott van; hogyan lehetséges, hogy
elbújjak az alak méregben hempergetett, szigorú szeretetétõl? Úgy, ahogyan akarom, hogy ott maradok, és nézem õt, ahogyan
eltûnik, és újra kirajzolódik az alakja a cigarettafüstben; úgy, hogy a füst mögött, csak a szemeit nézem.
- Kár lenne megszólalnom, igaz? - kérdeztem tõle szinte suttogva.
A halványkék ember továbbra is szemrebbenés nélkül koncentrált a szemeimre, melyek már égtek az érkezõ sírástól, s megvesztek
az õ szemeiért. Nem jött ki hang a torkomon, de szerettem volna újra feltenni a kérdést. Tudtam, hogy innen nincs menekvés. Az
alak erõs volt, türelmes, sugárzott a mozdulatlansága, mely engem is kényszerített erre. Aztán valahogy, nem értettem hogyan,
az élõ szobor szája mocorogni kezdett, és fütyülni kezdte a dallamot, amit én már nem is hallottam. Kezeim ökölbe szorultak, és
zokogva a lábai elé hullottam, akár egy élettelen falevél. A halványkék ember felállt a fotelból, kezeimbõl kicsúsztak a nadrágja
szárai. A fényes padlón csak a cipõi kopogására figyeltem, s megállt valahol a szoba sarkában. A két zsebébõl tárgyakat szedett
ki, kifinomult lassúsággal, majd módszeresen egyenként ledobálta õket a földre. Felkeltem a földrõl, és odasétáltam a teste mellé.
Egy ideig bámultam a szétszórt kacatokat, s utána, utána mindért lehajoltam, csomóba gyûrtem, s a halványkék alak kezeibe
nyomtam. Egy pillanatig tartotta õket, majd elengedte a tárgyakat; újra a földön hevertek. A szemeibe néztem ismét, de nem
reagált. Óvatosan lecsúsztattam a fekete zakót a vállairól, tudtára adva, hogy akarom, hogy maradjon. Égessen meg,
marcangoljon szét, üvöltsön hangosan a fülembe, mert istentelenül megérintettem volna õt. De õ, mint egy bukott angyal, mint
egy meztelen érzék, úgy állt ott, hogy nem érhettem többé hozzá. Hagyta, hogy levegyem a zakóját, tûrte, hogy a kezeimmel
ez alatt végigsimítsam karjait, de bús volt, hallgatag, ami elszomorított. Egy szó nélkül elindult az ajtó felé, s én, kimondtam,
ami eszembe jutott:
- Márk! Szeretem a szavakat. - mondtam.
Megfordult, és ezt mondta halványkék mosollyal:
- Kék vagyok, mert kéknek látsz.
|
|
|
- május 20 2008 11:07:39
Húúúú! Fantasztikus!!!!
 |
- május 20 2008 19:12:51
Remek írás, gratulálok! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
