|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
Ezt a történetet már leírtam egyszer régebben, de elkallódott, vagy úgy eltettem, hogy most nem találom, ezért újra megpróbálom leírni, ahogy az eset megtörtént velünk.
Házasságkötésünk 1973. augusztus 4-ére volt kitûzve. Én is nagyon vártam már a napot, mint a legtöbb fiatal lány, amikor fehér ruhában az oltár elé visz a võlegényem és egy pár lehetünk végre, s megkezdhetjük közös életünket.
Esküvõmre készülõdésem nem volt mesébe illõ. Egyszerû, magában mintás hosszú, fehér dzsörzsé ruhát varrattam. Nem volt rajta semmi flanc, sem csipke, sem fodor, csak a kézelõjén volt néhány a ruha anyagával bevont gomb. A ruha egyszerûségével is jelezte, hogy nem valami különös és gazdag ember fogja felvenni.
Fodrászhoz sem mentem, a hajamat otthon csavartuk be édesanyámmal, különben is fodrász nagyon messze lakott tõlünk. Mi kint laktunk az Isten háta mögött, ahogy szokták mondani. Messze a falutól, közel az erdõhöz, egy szerény kis komfort nélküli házban a bárdudvarnoki Szendi-hegyen. Vizet a kútból húztunk, ami r11; úgy mondták r11; 42 méteres mély volt, de mindig tiszta, egészséges vizet ittunk. Még a messzirõl jött vándorember is, ha megállt és vizet kért, mindig jóízûen itta ki a pohárból.
Vártam a délutánt, amikorra megbeszéltük, hogy párom értem jön autóval, hogy aztán majd együtt megyünk Kaposvárra a Városi Tanácsra és a Nagytemplomba, na meg a fényképészhez, hogy megörökítsen bennünket.
Már mindennel el voltam készülve, összepakoltam a kellékeket, a menyecskeruhámat is és vártam édesanyámmal együtt, hogy értünk jön a párom. De a megbeszélt idõre sajnos csak nem érkezett meg. Mi, nem volt mit tenni, fogtuk magunkat és a csomagjainkkal együtt gyalogosan indultunk el - az egyik úton, amely a házunkhoz vezetett - a bárdudvarnoki vasútállomásra, ahol minden reggel vonatra szálltam a munkába járáshoz.
Egy másik úton is meg lehetett házunkat közelíteni, de mi a megszokottabb utat választottuk.
Amikor leértünk a vasútállomásra, meglepetten láttuk párom autóját és benne az õ esküvõi öltönyét a kocsiban hagyva, de õt magát nem. Megint csak várakoztunk egy kicsit, és egyszer csak látjuk, hogy a párom lélekszakadva fut az állomásra, arca kivörösödve, már majdnem minden szusz kifogyott belõle. Örömmel vettem tudomásul, hogy nem veszett végleg el, és nem is szökött meg az esküvõ elõl, csak õ a másik utat választotta, nem azt, amelyiken mi jöttünk. Amikor látta, hogy már nem vagyunk otthon, futott visszafelé azon az úton a völgy felé, most már azon az úton, amelyiken mi is ideértünk. Aztán rögtön az is kiderült, hogy miért nem jött fel a dombra autóval, ahogy megbeszéltük. Mert a völgyben esett az esõ és sárosnak találta az utat. Azért választotta a gyaloglást, nehogy az autó valahol megcsússzon a sáros úton, és baleset történjen. Ha tudta volna, hogy ott fenn a dombon, ahol laktunk egyáltalán nem esett, de honnan is tudta volna? Villany nem volt, telefon nem volt, hát még olyan mobiltelefon, amilyen a mai idõkben már úgy elterjedt, arról meg még csak nem is álmodtunk akkor!
Igen csak kifutottunk az idõbõl, így nem sokat ténelõdtünk, gyorsan az autóba vágtuk magunkat, s elsõnek húgomékhoz vezetett az utunk, ahol mindketten gyorsan átöltöztünk. Õ az öltönyébe, én a menyasszonyik ruhámba.
Aztán sietve továbbindultunk Kaposvárra, ahol már be voltunk jelentkezve a fényképészhez. A násznép persze már ott várakozott a kaposvári Kossuth-téren, a Nagytemplom lépcsõinél. Kipirult arccal, kissé fáradtan álltunk a fényképésznél, hogy lencsevégre kapjon bennünket.
S utána következett a polgári, majd a templomi esküvõ. Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte fel sem ocsudtunk, máris egy pár lettünk. Esküvõi vacsoránk a kaposvári Cseri-parkban volt, ahol egy évvel azelõtt a húgomé is.
Utána gondolkodtunk el csak igazán a történteken. Férjem mesélte már az esküvõnk után, hogy amikor a vasútparton szaladt, majd a dombon felfelé vitte útját, a nagy kaszálóban majd elveszett, de el is bújt volna legszívesebben, mert akkor már látta Barcs felõl közeledni azt a vonatot; amelyikkel az esküvõre meghívott vendégek is utaztak Homokszentgyörgyrõl - ahol a férjem lakott - Kaposvárra.
És azt is sokáig emlegettük, hogy nem jött értem a párom és én elindultam egyedül, hogy félúton majd találkozom vele, de két út volt elõttünk, és egyikõnk sem tudta, hogy melyik az az út, amelyiken összefutunk. De minden jó, ha a vége jó. Azóta is megmaradtunk egymás mellett, egymásnak, jóban-rosszban.
Hát így történt, megpróbáltató perceket éltünk át mindketten, de ez így volt, igaz volt, nem mese volt!
Torma Zsuzsanna
2008 május 29.
|
|
|
- May 29 2008 09:22:17
Jó, hogy megosztottad velünk történetedet, Zsuzsa. Boldogságot, szeretetet kívánok - rengeteget! És persze nagyon-nagyon sokáig még !
 |
- May 29 2008 13:12:08
Keves Zsuzsa!Hát igen, nem lehetett semmi,Valamennyire el tom képzelni a helyzetet, persze nem átélni, azt csak ti tudtátok ott és akkor.Nekünk is voltak hasonló gondjaink Pász a városban, ahol most is lakunk, szombaton az egyházi férjem Cserhát menti kis falujába. A vendégeknek külön buszt kellett fogadni, mert busz egy van kifelé délelõtt, és egy délután visszafelé azóta ia, csak most még rosszabb ,mert körbe jár, a 40 perces utat egy óra alatt teszi meg.
Kívánom, hogy sokáig emlékezzetek még arra a kissé kalamajkás napra,mert ugye azért szép volt
Nem akármilyen történet ! |
- May 30 2008 13:19:32
Kedves Zsuzsa! Miközben olvastam a történetedet úgy éreztem mintha ott lennék. Azt hiszem életed legemlékezetesebb eseménye volt, ahogy szerintem mindenkinek, akinek még ma is tart az akkor megkötött kapcsolata. Az a része a történetnek, ahol a két úton elkerültétek egymást, regénybe illõ mozzanata a történetednek, ami izgalmasabbá teszi az egész eseményt. Sok boldogságot kívánok továbbra is, hiszen ez nagyon hosszú idõ. Ha belegondolok, én akkor még meg sem születtem.
Szeretettel üdvözöllek: kati |
- May 30 2008 17:38:53
Szia Zsuzsikám!
Úgy látszik, mi tényleg rokon lelkek vagyunk, mert a mi esküvõnk sem volt mentes az izgalmaktól. Szinte látlak benneteket, ahogy izgatottan siettek. Végül is az a fontos, hogy minden jól sikerült, és a mai napig kitartotok egymás mellett. Szeretettel: zsuzsu |
- March 22 2009 11:08:15
Nagyon jól megírt történet. Szemléltető, én is ott voltam, amíg olvastam. Gratulálok hozzá: Hajdu Mária (Marcsy) |
- April 04 2009 14:44:33
Kedves Zsuzsanna!
Hát van mit bepótolnom az írásaiból. A bemutatkozásod, és az esküvőd már olvastam. Sok személyes ismeretet szerztem rólad. Nagyon szépen taglalod az eseményeket. Megígérem, hogy apránként a többit is olvagatni fogom. Gratulálok az írásaidhoz:
Molnár József |
- August 28 2011 11:15:57
Köszönöm Mindannyiótoknak, kedves hozzászólásaitokat!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- October 31 2012 06:29:17
Zsuszikám kedves, szeretettel olvastam e prózádat, mely viszontagságos "kezdetekről" szóló igaz történet. Nagyon igaz az a tény, hogy ha két ember így szereti egymást, mint Ti, akkor jöhet zápor, zivatar, hóesés, sáros út, útelágazás, vagy akármi, de két szerelmes szív előbb-utóbb egymásra talál.
Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Évi. |
- November 02 2012 08:21:37
Kedves Évike!
Megköszönöm, hogy Te is meglátogattál és véleményeztél!
Ahogy mondod, két egymást szerető embert nehéz lenne szétválasztani egy esővel, záporral vagy hóeséssel!
Szeretettel: Zsuzsa
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. May 12. Sunday,
Pongrác napja van.
Holnap Szervác, Imola napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
