|
 Vendég: 95
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
A megtalált álmok
A szöszi hajú kislányom egyik reggel, óvodába menet, megkérdezte:
- Mondd Anyucikám, hová lesznek az álmok, ha felébredünk? – nagy kerek, cica szemekkel néz rám, és várja a választ…
- Most nincs idő, hogy válaszoljak neked, már így is késésbe vagyunk!- beszéltem mellé, miként az okoskodó felnőttek teszik, ha ők maguk sem ismerik a hirtelen adandó választ. Ám ez a különleges kérdés gyökeret eresztett bennem. Azon kaptam magam, hogy újra és újra visszacseng a kérdés a fülemben. Milyen okosak tudnak lenni a mai gyerekek, ha ők is úgy akarják. A hónapok tovarohantak, és kérdések milliói születtek, ám én annak az egynek rabja lettem.
Egy véletlennek köszönhetően, kiderült a nagy titok, amikor az esztendő utolsó napján, elindultam a közeli hegyekbe túrázni.
Másképp nem is kezdődhet a történetem, mint így:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyuka, aki hétvégeken hátára vette a zöld hátizsákot és a városból, elindult a hegyek felé. Fölült a sárga színű autóbuszra, ami elvitte egy parányi kis faluba. A végállomáson leszállva, gyalogába fojtatta az útját.
Ment, mendegélt és a nagy hegyek közelébe oda ért. Ám nemcsak anyu érkezett meg, hanem a reggel is. A reggel hozott magával annyi fényt, hogy látni lehetett a völgyekben kúszó, bömgölyödő, szaladgáló, ködöt. Mert bizony a ködnél játékosabb, pajkosabb, természeti jelenség nincs! Szinte el is felejti az ember, hogy élettelen jelenségnek lássa a télben. Egyik pillanatról a másikra, eltakarja a hegyeket, s a szemem előtt átrendezi a tájat. Nincs más dolgom, mint gyönyörködni és örülni, hogy részese lehetek ennek a gyönyörűségnek!
Végre beérek a puha fehér hóval takart, tölgyfaerdőbe. A hókristályokon hagyott lábnyomokból tudom, hogy mások is járnak előttem az erdei utakon. A Máspatak jégvirágokkal díszített jegén átügyeskedem, és irányt váltva haladok fölfelé a Kalappallagra.
A vadetetők körül nagy a jövés-menés! De’ főleg a menés, amikor a közelébe érek. Most látok, most nem látok. Incselkedik, kukucskázik velem a köd. Képtelen rám ijeszteni, hiszen nagyon jól ismerem ezt a vidéket! Gyermekkorom szép mese világa ide köt… fél óra múltán, a Disznósdombhoz érve, a fenyveseknél, kislányos jó kedvem alábbhagy.
Rendkívül kevés a fény, a délutáni szürkület köszönt rám. Bevallom hősiesen, hogy félek ettől a hirtelen változástól. Jobban belebújok a fekete kapucnis kabátomba. Itt-ott gonoszul vinnyogó boszorkányokat látom elsuhanni.
Odafönn a magasban, imbolyognak a fenyőcsúcsok, egyre erősödik zúgó hangjuk. Csak azért sem fordulok vissza, és nem futamodok meg. Végre kiérek a Disznósrétre, ahol hosszú sorokban kígyóznak a kitermelt fák. Vékony jégrétegbe öltöztek a mintás testű gyertyánok. A derék magasságig fölpakolt rönkök oltalmába húzódok és izgatottan figyelem a kedvezőtlen változásokat. Azon elmélkedem, hogy folytassam e az utamat?!
A Tóthegyes és a Világos-hegy közötti völgyön át, visítozva érkezik a jeges szélvihar. Pengeként hasít a bőrömbe. Pillanatok alatt ropogósra fagy rajtam a kabát. Nem mozdulok…hallom, amint a pillanatnyilag láthatatlan Hegyszellem utasítást ad a jeges Szélnek:
- Nézz át minden zeget-zugot, maradt e ember fia és leánya a hegyen?! Üldözz el mindenkit, mert Ember nem láthatja, és nem hallhatja, ami itt és most történik! A gyermekek álmát, örökidőktől mi őrizzük!-
Istenem most Segíts!! De félek, de félek! A szemem szorosan összezárom és várom a sorsom…
Oly sebesen iramlik a fagyos szél, hogy nem veszi észre a fekete gombócot a rönkök oltalmában. Dübörög, morajlik és egy hatalmas reccsenéssel ketté törik egy jégbordákkal megrakott vadgesztenyefa.
A kicsinyke réten át, egy karcsú földút a hegyek felé veszi az irányt. Messziről jött, és messzire tar, mert ő ilyen. Az út innenső felén a valóság, ám a másik oldalon a mesébe illő csoda, ami most ott történik.
Mindig éreztem, hogy ez nem akármilyen hegy, amelyet kislánykorom óta rendszeresen megjárok. A hegyoldalban található drótkerítéssel körbezárt tarvágás, magvető tölgyfával.
Szomszédságában zuzmóterítőkkel ékesített szürke szikla, gyógyerővel megáldott. A magányosan éldegélő tölgyfán a rőt vörös levelek fölzizzennek, majd lassan korallpirosra színeződik a dereka. Óvatosan áramlik a forróság fölfelé a vastagabb ágakba, gallyakba. A levelekből táncoló lángok születnek.
Zöld, sárga, kék színek keverednek, majd a fa vastag törzséből föltámad a Tűztündér. Ezzel a születéssel életre kel a virágnyitó kikelet. A hegyoldalban sárga gyűszűvirágok nyújtóznak, távolabb az ernyős Margitvirágon parádéznak a rózsabogarak. A zöld fű társaságában, háromszínű árvácskák népes tábora. Tavaszi, nyári virág pompában, édesen madár dalol a bekerített terület.
Tekintetem a szürke szikla irányába fordítom, hiszen vele is történik, csodaszép dolog. Szebbnél szebb színeket próbál magára ölteni. Végül a hó fehér mellett dönt, és egy hatalmas virág kehellyé alakul. A hosszú, karcsú szirmok közepén, gyémántok ragyognak. A Nap leküldi fény gyermekeit, hogy játszanak kedvükre ebben a káprázatosan szép, mesés világban. A fénnyel együtt megérkezik a madarak hangja is. Nászi hangulatban röppen a madárvilág, legszebb dallal hívja párját.
Baloldalt, ott ahol a sárga gyűszűvirágok csapatostól nyílnak, egy begipszelt karú kisleány tűnik föl, s az öcsikéjével. A gyermekek óvatosan kopogtatják meg a virágkelyhet. A fehér sziromlevél széttárul, és egy karcsú, barnahajú fiatalasszony jelenik meg ebben a pillanatban. A gyermekek boldogan repülnek az édesanyjuk, ölelő karjaiba. Egymás szavába vágva mesélik el, hogy mi történt velük az óvodába. Fogják anyu kezét, és elsétálnak a hegyoldalban, majd eltűnnek a szemem elől.
A nagyezerjófű mellett, egy vörös hajú kislány kopogtat a fehér szirmokon. Nagyapámra ismerek az öreg bácsi személyében, aki csillogó szemekkel nézi unokáját… aki, én vagyok!”- Nem adnálak oda egy puttony pipíske szarért!” – hirtelen ölbe kap és föl dob a magasba. Én pedig határtalanul boldog vagyok. Nagyon szerettem az apai nagyapámat!
Ott a kerítés közelében egy magára hagyott kerekesszéket fedezek föl. Egy kisfiú, kardot forgat a kezében, és harcol a hétfejű sárkánnyal. A tűzet okádó sárkány mögött, az üveg palota ablakában, a királykisasszony bíztatja a bátor harcost, a legkisebb fiút, aki szerencsét próbál! A legényke a bátorságának köszönheti, hogy varázserővel rendelkezik a kardja. Ám a saját félelmünket sokkal nehezebb legyűrni…a többi már gyerekjáték! A mozgássérült kislegényke az álmaiban egészséges, olyan mint a többi gyermek.
Ahogy az idő előre haladt, egyre több gyermekálom valósult meg a hegyen. Minden, amire a gyermekek vágytak, megakartak cselekedni, azt itt és most megtehették! Az álmaik segítségével, találkozhattak elveszített szeretteikkel, lebénult kis fiúk jót focizhattak pajtásaikkal, akiknek szorongásos félelmeik voltak, hősiesen legyőzhették a hétfejű sárkány szörnyeteget.
Az idő egy különös „jószág.” Ha kellemes, szép dolgok történnek velünk, Ő mindig sietősen rohan halahová…Ám akad olyan is, amikor vánszorog, és úgy érezzük, hogy soha nem múlik azaz egyetlen perc sem…
Amíg ezt a sok szívet-lelket gyönyörködtető álmokat láttam, el is felejtettem, hogy én ott kucorgok a komisz tél kellős közepén. A belőlem áradó meleg átmelegítette a kapucnis fekete kabátomat, elfelejtett fázni a kezem, lábam. Az arcom átforrósodott és piros pozsgás lett, a szemem boldogságos ragyogásban nézte végig mindazt a gyönyörűséget, amelyet a Világos-hegy megmutatott. A gyermekek álma a szürke sziklákban búvik meg, addig a pillanatig, amíg ismét álomra hajtják fejüket.
Az órámra pillantok… eltelt tíz perc. Lassan halványodik előttem a természet színes pompája. A tölgyfa visszaveszi a rongyos ruháját, száraz levelek suttogva mesélnek. A szürke megalit magára ölti smaragdzöld bársonyos köpönyegét. Az élet virágok helyét, sápadt fűcsomók foglalják el ismét. A völgyön át, mozdul a köd, majd óvatosan bekúszik a drótkerítés mögé, és halad fölfelé a hegy csúcsához, ahol vár állott a török időkben. Tavasszal ott pompázik a fekete és leánykökörcsin, a törpe nőszirom és nyáron a sárga kövirózsa. Röppen a fecskefarkú pillangó…
Egyre sűrűbben gomolyog, hömpölyög, szinte semmivé válik előttem ez a titokzatos hegy. Teljesen megváltozik a táj hangulata. Vállamra emelem a zöld hátizsákot, kezembe fogom a fotóstáskát és visszafordulok a fenyves erdő irányába. A valós életünk is tartogat számunkra szép csodákat. Amott a távolban muflonok forgatják föl az elszáradt tűleveleket, élelem után kutatva…
Bizonyára a gyermekek már ébredeznek a délutáni pihenőjükből és most lelkük nyugalmával szaladnak játszani az óvoda udvarára.
|
|
|
- március 13 2017 19:30:04
Kedves Katalin !
A gyerek ész sokszor többet tud ,lát mint gondolnánk.
Szeretettel olvastam szép kistörténetedet
Tibor |
- március 14 2017 07:40:34
Kedves Tibor én is három gyermekemet "nevelgetem" még most is. Rengeteget tanulok általuk. (3-om unokát is tegyünk hozzá) Sokat segítenek, hogy én is boldogulni tudjak, ebben a más világban!
Üdv:Glica |
- március 14 2017 08:27:27
Katikám, őszintén örülök Neked, hogy újra itt vagy! Régi szép időkre emlékeztetsz, amikor még Domokos is itt publikált és Te is. Andy is és létrehoztuk a katonai bázist.Szeretettel olvastam novelládat és gratulálok! Tudom, hogy szereted a természetet, szeretsz barangolni a "vadonban" és szépen lefested amit látsz! Beleolvad a hegyek, dombok közé a mesevilág!
Remélem, hogy most egy kicsit itt fogsz időzni közöttünk, az újak között is vannak csodálatos emberek!
Szeretettel olvastalak:
Évi |
- március 14 2017 11:50:02
Drága Glica!
Elrévedeztem gyönyörű írásodban, a természet csodájában. Utánozhatatlan író vagy és örülök, hogy olvashattalak.
Szeretettel gratulálok: Viola  |
- március 14 2017 14:17:58
Kedves Viola Te mindig a szép szavaidból készítesz virágcsokrot és azt adod át! Örülök, hogy legalább itt tudunk ismét találkozni. Szeretettel ölellek:Glica |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
