|
 Vendég: 118
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
A tóba dobott k?
Maróti László
Az ember sétál az út szélén, cip?je orrával arrébbpöccint egy k?darabkát:
Nade kérem! Mi szükség volt erre? Én nagyon jól éreztem magam eddigi környezetemben. Most megint alkalmazkodnom kell (gondolta a k?darab, de azután laposabbik oldalán végre megállapodott).
Mert nem is lenne az baj (folytatta), hogy néha máshová kerülök, de gyakran adódik úgy, hogy új szomszédkövek, vagy primitív homoktúrás támogatására szorulok, magam pedig állandó és nagyon kellemetlen bizonytalanságban, persze legtöbbször súlypontommal fölfelé várhatom a jószerencsét. Márpedig hosszú évszázadok múlhatnak el, amíg végre újra történik valami és visszakaphatom békémet. Akkor azután újra boldog vagyok. Egészen különleges élmény ez. Hirtelen megsz?nik bennem minden feszültség és kétség, jöv?met pedig újra reménytelinek látom. Lehet, hogy jobb az útszéli kavicsnak. Legtöbbjük világlátott, mert hol egy gyermek, hol egy vágtató ló patája, lezuhogó víz vagy rengés mozdítja tovább és megint tovább. Tudok olyanokról, akiket távoli tájakról hoztak vagy már azel?tt is szállítottak valahonnan. Persze kétségtelen: az ilyen kövek sorsa az állandó bizonytalanság vagy éppen a jöv?t?l való mérhetetlen rettegés. Egyetlen vigaszuk, hogy életük egy tartalmas, eseménydús lét. Hiába adódik azonban egy-egy nyugodt, egyensúlyban eltöltött napjuk vagy többszáz évük, mert egész létüket áthatja a kétség: jaj! jaj! mikor jön egy er?, amely újra kimozdít egyensúlyunkból?
És a k?darabka folytatta:
Ismertem egy sziklaormot. Közvetlen mellette feküdtem magasan a felh?k fölött, ott, az örök hó világában, amíg egy nap iszonyú fényességre eszméltem. Fokozódó izgalommal figyeltem az orom oldaláról lehulló kövér vízcseppeket és patakocskákat. Akkor már csak pillanatok voltak hátra addigi kiegyensúlyozott nyugalmamból. Az oromról a megolvadó-leszakadó hó és jég kimozdított és durván elsodort a legszörny?bb semmibe. Csak zuhantam, szinte pörögtem önmagam körött. Néha össze-összekoccantam más kövekkel, jégtörmelékkel, míg végül tompa koppanással elértem egy f?borította lejt?t, ahol azután hamarosan a legszerencsésebb módon, fekve sikerült elhelyezkednem. Egy egész világra láttam rá onnan, amint az odalent elterül? táj képét felfogtam. Eshettem volna szerencsétlenebbül is, de nekem szerencsém volt. Érdekes, örömömben mennyire elkalandoztak akkor a gondolataim. Így jutott eszembe a kérdés: mikor és hogyan kerülhettem én olyan szédít?en magasra, hogy ott aludhattam a hótakaróm alatt amióta csak emlékezni tudok. Nekem azonban azel?tt is kellett léteznem! Kerestem a pillanat emlékét, amikor el?ször néztem fel a szinte hegyes sziklacsúcsra: az oromra. Persze. Hiszen éppen a hó olvadásakor láttam els?ízben. Ez csak egyet jelenthet, mert nincs az a szél, nincs az a víz-sodrás, amely fölvinne egy követ ilyen magasra. Vagyis: valamikor föntr?l estem a hóba...az orom tövébe. A holdról, nem? Nevetséges...
Most azon merengek, mennyi út van mögöttem...
Hihetetlen, mégis rémlik valami a múltból. Rengett a világ és tüzes sziklák döntötték le az ormot. Hullámzott körülöttem az egész világ. Vet?dtem egyik helyr?l a másikra. Pillanatig sem volt nyugtom. Forró szelek, hideg es?k, havazás és g?zölg? fortyogás váltotta egymást. Micsoda id?k! Micsoda világ!
Azután sokáig ott feküdtem egy kitaposott ösvény szélénél, ahol nem olyan rég valaki egyszer?en megbiccentett. Megbiccentett, majd fölvett és nagyot lendítve rajtam bedobott egy tóba. Láttam, amint egyre sötétebb és sötétebb lesz körülöttem. Azt hittem soha nem lesz vége. Itt, lent, teljes sötétség van. Igaz, fekszem és egyensúlyom tökéletes. Odafent ez lenne a tökéletes boldogság. Egy k? életének egyetlen lényege és értelme a minél tökéletesebb egyensúly. Az maga a megelégedett biztonság és béke. Itt lent azonban sötét van és mozdulatlan iszapban fekszem. Iszonyat fog el, ha arra gondolok, hogy itt kell végeznem. Itt, ahol még meg sem biccenthet valaki. Mindég az egyensúly volt létem legnagyobb vágya. Minden k? vágya. Most, itt lent a sötétben, a mélyben új gondolatok lepnek meg. Ha legalább néha felt?nne egy kis fény, azzal megmaradhatna egy szikrányi, éltet? reménye egy majdani folytatásnak. Egy tóba dobott k?nek azonban még a remény sem marad meg: nem emeli föl senki, onnan többé semmi el nem mozdíthatja.
Legfeljebb egy új vagy egy másik világ.
Göteborg. 2007.
|
|
|
- július 15 2007 13:58:11
Hogy te egy kavics képében mennyi elgondolkodtató történetet vonultatsz fel, ez igazán nagy fantáziára és jó megfigyel? képességre vall.
Tibor |
- július 17 2007 23:43:36
Köszönöm, Tiborkám!
PiaNista |
- november 27 2011 13:45:04
Istenem...ezen most majdnem elsírtam magam. Közel áll e téma (kövek)hozzám amúgy,és rengeteg kövem van itthon,amiket mindenhonnan összegyűjtögettem.Vajon tetszik-e nekik nálam?Ebben most már nem vagyok annyira biztos,s abban sem,hogy valaha fogok-e még követ hajítani a tó fenekére...
Egyébként annyira élménydús volt a történeted,hogy teljesen átéltem a kavics ide-oda vetődését,zuhanását a mélybe...és azonosultam vele.Lehet is,mert talán akaratlan volt,mégis egy szimbólumot hoztál létre...
Nagyon sok ilyet szeretnék még tőled olvasni!
Gratulálok! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
