|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
Vér szerinti apámat csupán néhány fotóról és anyám emlékező történeteiből, valamint művészi hagyatékaiból ismerem. A fotókon magas, jóképű, szőke fiatal férfit látok, akire külsőmben hasonlítok.
Anyámtól tudom, nagy szerelem gyümölcse vagyok, születésemre tíz hosszú éven át vártak szüleim, mert házasságukat az akkori társadalmi szokások késleltették. Apám úri családból származott, szülei tiltották anyámtól, aki sokgyermekes szegény iparos család első gyermekének született. Az akkori szépségideál megtestesítője volt barna hullámos hajával, búzavirágkék szemével, karcsú termetével, hibátlan bőrével.
Apám tanárnak tanult, tehetsége sokoldalúan megmutatkozott zenei tudásában – hegedűn és orgonán játszott művészi szinten, - képzőművészeti és költői műveiben, amikből néhány apró örökség rám maradt anyám halála után. Ezzel szemben anyám műveletlennek mondható, sem érettségije, sem szakmája nem volt. Gyárba járt, műstoppolóként dolgozott. A szülők mindkét részről tiltották a kapcsolatot – nem valók vagytok egymáshoz – hajtogatták. Ők azonban – platói szerelemben - kitartottak egymás mellett, míg apám befejezvén tanulmányait, állást kapott egy falusi iskolában, ahol a kántori állást is elvállalta. A boldogságuk azonban nem tartott soká. Két évvel a házasság megkötése után jelentkeztem a világra. Túláradó örömmel várták gyermeküket szüleim, de csak anyám láthatott meg. Mialatt anyám a kórházban szülésre készült, apámat elvitte egy hirtelen támadó agyhártyagyulladás. Halála előtti szavaival is engem szólított. „szeretném látni őt!”- pedig ekkorra már megvakult. Akkor még nem ismerték nálunk a penicillint. Anyám csak tíz nappal később, az én születésem után értesült férje haláláról és a rá váró nehéz sorsról. Mindent elveszített rajtam kívül. Nem adott örökbe, noha apám rokonai kérték. Saját szülei gondjaira bízott – mint drága eleven emlékét szerelmének – és visszatért a gyárba dolgozni. Rám is nehéz sors várt. Kevés szeretetet és sok szigort kaptam nagyszüleimtől, de ezt akkor természetesnek tekintettem. Nem lázadtam, dolgoztam, figyeltem a felnőtteket és sokat tanultam az életről.
Anyámnak sok kérője akadt, de mert engem nem vállaltak, inkább özvegy maradt hat évig. Hat év magány után a véletlen összehozta egy korban hozzá illő legényemberrel, aki szegénysége, műveletlensége és nemes lelke folytán egy életen át méltó társa lett, és nekem nevelőapám.
Ő módos gazdálkodó családban született, tizenkét testvér közül hetediknek. Csak négyen élték meg a felnőttkort. Trianon után a családot a Csallóközből áttelepítették Magyarországra, vagyonuktól megfosztva, szegényen telepedtek le a Szigetközben, egy nádfedeles parasztházban. Apám – ő kérte, hogy így nevezzem – jó eszű gyerek volt, de korán munkába kellett állnia, még szakmát sem tanulhatott. Legfiatalabb testvérét a katolikus egyház taníttatta, pappá szentelték. Apám dolgos, szorgalmas, megbízható emberré vált. Anyámmal egy kertészetben ismerkedett meg cseresznyeéréskor – nála vásároltunk – egy gazdag orvos magánbirtokán kertészkedett, szerette és szakmai tudással termesztette a növényeket, pedig ezt sem tanulta. Nem tudom, hány osztályt járt iskolába, de könyveket nem forgatott, mégis tájékozott volt a világ dolgaiban, kellemes beszélgető társa lehetett egyszerű embereknek. Saját gyermekeként szeretett és becsült engem, soha nem vert, nem szidott. Esténként a kályha tüzénél, lámpafénynél kártyáztunk, malom-játékot játszottunk, beszélgettünk. Mélyen vallásos volt, vasárnaponként együtt mentünk misére a távoli templomba és út közben szóval tartottuk egymást. Azon az őszön kezdtem iskolába járni, amikor anyámmal összeházasodtak. Nekem az iskola csodás élményt jelentett: társakat – akik szinte kezdettől fogva afféle vezérnek tekintettek – és ismereteket. Apámnak vallottam be akkor egy templomi séta közben, hogy egyetemi tanár szeretnék lenni. Talán különös, de mintha édesapám lelke költözött volna belém, éreztem tanítás iránti elhivatottságomat. Apa csillapította gyermeki, naiv lelkesedésemet:
- Ne álmodozz kislányom, az egyetemeken férfiak tanítanak, különben is mi szegények vagyunk és háború van. Ki tudja, mit hoz a jövő nekünk.
Meghallgattam, de nem adtam fel álmomat. Minden szabad időmben olvastam és iskolai bizonyítványomban csupa jeles érdemjegy bizonyította érdeklődésemet és szorgalmamat. Gimnáziumba jártam már, amikor apámat munkahelyén a szakmunkás bizonyítvány megszerzésére kötelezték. Nehéz fizikai munkát végzett műkövesként egy állami építőipari cégnél. Kiderült, hogy a számtani alapműveleteket sem ismeri. Tanítottam minden este türelmesen, de a szorzás és az osztás nem akart a fejébe jutni, nem is szólva a százalékszámításról, ami pedig vizsgaanyag volt. A vizsga mégis sikerült, együtt örültünk ennek. Családunkban a szegénység ellenére vidám hangulat uralkodott, apu - bár a kottát nem ismerte – jól hegedült és sokat daloltunk együtt, főként népdalokat, operett áriákat, betétdalokat.
A háborúban nem katonáskodott apu, mert hadiüzemben dolgozott, így mentesült a frontszolgálat alól. Ennek ára a kertészkedés feladása volt.
A háború után született egy húgom, akit nagy szeretettel fogadtam, nevelgettem. Nevelőapám nem tett különbséget köztünk sem szeretetben, sem anyagiakban. Talán húgommal engedékenyebben bántak, és ezt ő igényelte is, mert nem szeretett tanulni, nem jutott el az érettségiig sem.
Én az érettségi után egyetemre mentem egy távoli városba, hogy tanár legyek. Irigy rokonságom próbálta apámat rábeszélni, hogy ne engedje ezt nekem. Azzal érveltek, hogy ha úr leszek, le fogom őt nézni. Ő szelíden elhárította.
- Nem tartok ettől, jól ismerem őt, szándékát tisztelem.
- Menj csak kislányom, váltsd valóra álmodat - mondta nekem - ha megoldod a kiadásokat, mert pénzzel támogatni nem tudunk.
Ez igaz volt, mert egy keresetből /anyám betegeskedvén nem vállalhatott munkát/ és adósságokkal /törlesztettük a szülői ház árát anyám testvéreinek/ - nem jutott havi segítség. Nem is volt rá szükség, mert a szociális segélyből és ösztöndíjamból, alkalmi munkák díjából jól megéltem. Ritkán és rövid időkre látogattam haza, mert a nyári szünetekben is dolgoztam az egyetemi városban. Öt év múlva tanári diplomámmal egykori iskolámban kaptam állást. Szüleimnél laktam, még férjhezmenetelem után is az éléskamrában húztuk meg magunkat, amíg nem épült fel a társasház, amibe beneveztünk. Segítettünk az öreg házat szüleim számára komfortosabbá tenni: kutat fúrattunk, a vizet így bevezették, és a vaskályha helyett cserépkályhát rakattunk, TV készüléket vásároltunk nekik. Kislányaim élvezték a nagyszülők gondoskodó szeretetét. Elköltözésünk után is gondoskodtunk szüleimről, amennyire időnk engedte. Apu ekkor már sokat betegeskedett, a nehéz munka tönkretette szívét és érhálózatát, a gyógyszerek pedig a máját. Későn ment orvoshoz, már nem lehetett segíteni. Ekkor már a főiskolán tanítottam – megérte hát apu ezt még – és éppen egy budapesti tudományos konferencián vettem részt, amikor kórházba vitték. Már indulásom előtt éreztem, hogy elérkezett a búcsú ideje. Hazatérésem után első utam a kórházba vezetett. Apu sápadt volt, elesett, és rettegett a másnapra előírt vizsgálatoktól. Kikísértem őt a WC-re, majd visszajövet a kórterem ajtajában megroggyant, rám nehezedett. Elvonszoltam ágyáig, láttam lassan hártya borítja be szemét. Szemérmesen átfordult az ablak felőli oldalra, de én tudtam, hogy meghalt. Nem bírtam sírni, üres lett a világ nélküle, bennem is meghalt valami. A világ elveszített egy értékes egyszerű embert, és én az igazi apámat, akitől anyagi javakat nem örököltem, de erkölcsi értékeket, sokat.
Két apám volt: a vér szerinti apámtól génjeimet, szerény tehetségemet a kézimunkákhoz, rajzoláshoz, költészethez, tanári hivatásérzetemet, örököltem. Nevelőapámtól minden mást, ami fontos volt, ahhoz, hogy becsületes emberré váljak. Köszönöm ezeket az emlékeket.
|
|
|
- May 28 2017 17:35:29
Ica kedves
köszönöm a megoldást és az érzést neked.
szeretettel Sarolta |
- May 28 2017 18:48:06
Drága Sarolta!
Gyönyörű, megható írás, szép emlék az édesapáidról. nyugodjanak békében és biztos, hogy találkozni fogtok majd, valamikor.
Szeretettel: Viola  |
- May 29 2017 13:24:54
Drága Viola
öröm, hogy tetszett neked. Pályázatra írtam, megjelent egy antológiában is.
Így meg van örökítve családom, utódaim számára.
ölellek Sarolta |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. May 12. Sunday,
Pongrác napja van.
Holnap Szervác, Imola napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
