- Tündi, tudod, hogy mekkora barom vagyok én? - kérdezem az ihletemet, eddig nem figyelt, de most felkapja a fejét!
- Tudom hát, illetve...bocsánat, de mire célzol?
- Nem, mondjad csak nyugodtan a szemembe, hogy barom vagyok, hülye vagyok , naiv dög. Ja, az internetre gondolok. És mire rájövök valamire, már rég' benne vagyok a kakiban.
- Nem értelek, fejtsd már ki bővebben mert felidegesítesz hajnali négykor, dögölj már le, vagy legyen Veled valami kedvesem, vagy legalább engem hagyjál aludni! - mondjaTündi a képembe vágva mérgesen.
- Várjál már, ne rángass, hallgass már végig! - és merengek a távoli messzeségbe, értelemnek még csak alterego szikrája sincs a tekintetemben. Tündi farkasszemet néz velem és ennyit felel:
- Te jó ég, Te az őrület határára sodródtál, hívjam a dokit? Megtudom még ebben az évezredben, hogy mit akarsz nyekeregni? - vár rám Tündi meredten néz a szemeimbe. Hogy mi a francot bámul ennyire nem tudom, látott már ezerszer, mi van, ő is meghibbant, ő is átver,ő sem az, akinek kiad - kiadta - magát, ő is egy alterego?
De hát Őt ismerem, ismerem személyesen öt éve, itt lakik a tudatomban, ő nem verhet át, Őt én engedtem be, igaz, hogy a többieket is ismeretlenül én barom!
Látom készíti magának a dézsa kapucsinót, vajon ad-e nekem, kíváncsi leszek rá, mert ez hosszabb téma lesz mire meggyőz arról, hogy nem vagyok hülye. Vagy mégis? Most már nem tudom, hogy hányadán állok magammal. Bámul bele a képembe és vár. Szívja mentolost - nekem nem ad egyiket sem - és kérdőn néz rám, de legalább már vagy 10 perce.
- Most mi van Tündi, mit bámulsz rám ilyen értelmesen? Szemernyi értelem nem maradt a tekintetedben, mi ez a trauma amit átéltél? - kérdezem tőle aggódva.
- Trauma? Kedvesem Te vagy egy trauma! Te, önmagad, hiszen egy órája várok arra, hogy kifejtsd végre amibe bele kezdtél.- és néz bele a képembe!
- Én, én kezdtem bele, hát Te tényleg ökör vagy, tudod te ,hogy egyáltalán kivel beszélsz? - kérdi tőlem aggódva.
- Hát hogyne tudnám, te totál hülyének nézel engem - jó néha az vagyok, de nem eredendően, hanem tőled, tudod, hogy tőled most már meg lehet hülyülni? Erősen gondolkodom azon, hogy elhagylak! Nem leszek az ihleted tovább, veled nem lehet együtt élni! Nem diktálok Neked többé, írj egyedül! - mondja Tündi sértődötten.
- Na zúdíts a pofámba egy kis kapucsinót, meg egy cigit, inkább arra volna eszed, minthogy engem degradálsz! Mindjárt rátérek a mondanivalómra. - mondom neki és másfél liter kapucsinót bedobok!
- Az jó lesz végre kedvesem, mert lefogadom, hogy már nem is tudod, hogy miről akartál beszélni. - mondja hosszú várakozásra felkészülve unottan.
Berágat, berágat az anyja úristenét most mit bámul olyan hülyén a képembe? Vagy én vagyok ennyire hülye? Ki vagyok én egyáltalán? Tudom én azt azt hiszed? Ha ebből a témából ép ésszel ki tudok keveredni, kitüntetem magam, van vagy két kiló kitüntetés - persze még abból korszakból -, magamra aggatom az összeset...se egyelőre elveszítettem a fonalat...Kérdőn nézek Tündire, hogy segítsen, most utoljára segítsen, hogy miről is akartam diktálni neki.
- Na látom, nem vagy képbe kedvesem, van egy áthidaló megoldásom! Menj a francba, és hagyjál engem aludni még! - és befordul a fal felé.
- Na ide figyelj! Te így velem nem beszélhetsz, tudod, tudod, hogy én ki vagyok? Nem az, akinek Te hiszel, nem, én egy alterego vagyok! Egy álszemélyiség! Igen, az én fotóm van kirakva, de nem én vagyok! Felfogod? - és nézek rá most már nagyon dühösen.
- Tudod mit kedvesem, akkor meg tényleg menj a francba, ki is töröllek, igen én töröllek ki a tudatomból, eddig Te szoktál, de most én teszem meg! Mert tudod, hogy én ki vagyok? Nem tudod, ugye, persze, hogy nem, mert barom vagy. - mondja Tündi felemelve a hangsúlyt.
Nézünk egymásra mereven, egyikünk szeméből sem sugárzik semmi, ez eddig rendben is lenne, de ki fogja felhívni a pszichiátert? Ki, ki, hát az alteregó, mindkettőnknek a hasonmása...ki más, nekünk sürgős orvosi segítség kell, bár ezt nem tudjuk mi felmérni, mert nincs betegségtudatunk. De ahogy elnézem magunkat, nem biztos, hogy helyre jövünk pszichésen! Ledöglünk mind a ketten a francia ágyra, őrült hahotába kezdünk, és szinte egyszerre kérdezzük:
- Kik vagyunk mi tulajdonképpen? - de egyikőnk sem válaszol, hanem apátiába süllyedve várjuk a dokit, meg is érkezik, de hogy ki hívta ki, rejtély! Remek!
- Tudod mit Tündi, ez lesz a következő témánk, a rejtély, ha egyáltalán még valaha szabadulunk a pszichiátriáról. De majd az alteregónk segít kiszabadulni!
