|
 Vendég: 94
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Utolsó bejegyzés
Zsong a fejem s azon tûnõdök vajon mi van velem. A napok merítettek ki s a testem szólt hogy elég lesz?
Emlékszem gyerekként sokszor fájt a fejem és én mindig panaszkodtam édesanyámnak, mire õ azt mondta: Az én hasam is szokott fájni mikor üres. Akkor nem értettem a viccet, s sértõdötten elvonultam a katonáim csapkodni. visszagondolva bizonyára sokat fájhatott a hasa mert az enyém is mindig üres volt. Nyavalyogtam is édesanyámnak aki persze mindig tömött valamicskét a számba de egy telhetetlen gyereknek mi elég? És persze nem értettem h miért nincs. Késõbb azon is tûnõdtem hogy a szomszéd srác miért jár át hozzám annyira gyakran. Õ is éhes volt. Furcsa volt hogy van aki rosszabb sorsban sínylõdik nálam. Õ lett az elsõ barátom, és a sors fintora, hogy érdekbõl született. Teltek az évek történt jó és rossz most visszagondolva úgy semmit se érzek, mintha lényegtelen lenne. Hiába kihalnak az emlékek.
A gond kiöli
Az embernek az élet a tanítómestere, és már gyerekként megtanultam az emberek érzéseibe látni. Már gyerekként is mámorral, kíváncsisággal, töltött el a látvány egy nyomorult ember szemébe egészen a lelkéig tekinteni. Nézni a szelídséget, az alázatot a megtört lelket. Ezt láttam annak a kiskölyöknek a szemében, és õ csak nyelte a falatokat. Volt abban a dologban valami perverz valami undorító, más nyomorúságát velejéig megbámulni Furcsa dolog, olyankor nem érzed saját nyomorúságod súlyát. Megrendítõ volt, legalábbis úgy hiszem, mert még álmodtam is róla. Mindegy nem fontos most már úgy gondolom. Aztán mi is jön? Megvan. Szóval, így visszanézve a dolgokat, az ember hasonló a rét zöldjeihez, ha bõséges esõt kap annál gyorsabban nõ, s ki születésétõl fogva nyomorúságban él annál gyorsabban felnõ az élet dolgaihoz. Aztán persze ahogy a növény is kirohad ha ellepi a víz, úgy az ember is összeroppan a gondjai súlyától. De azt mondják hozzá lehet szokni, hisz megedzõdik benne az ember. Mondhatni hozzá tartozik. Megszokja, mint a marha a legyeket, akik szívják a vérét. Csapkodja egy ideig a farkával õket, aztán beletörõdik. Az élet velejárója ez.
Persze amíg gyermekek vagyunk ki gondol e fajta rémképekre, de állítom nevel bennünket, sõt.. megformálja elménk, de egyben meg is fertõzi a mocsokkal, azzal ami elûzi a gyermeket az emberbõl és egy számító, undorító lénnyé formálja.
S ezért milyen jó lenne fel se nõni, s szertelen, boldog gyermekként élni az életet.
Vagy mennyivel egyszerûbb lenne meg sem születni. Haj ez Ismerõs mondatként cseng fülemben.
Hmm.. Hányszor hallottam én ezt annak az embernek a szájából, s még mi mindent. Volt ami különösképpen megragadta fantáziámat, és valóságos gondolat óceán lepte el a fejem. Az õ szájából oly különösen szólt minden, rabul ejtettek mondatai, hiába az öreg mesterien bánt a szavakkal.
S ha kérdeztem
Hogyan érzi magát bácsi?
Õ rekedt mély hangján, melyet különös érzet itatott át így válaszolt:
Megvagyok fiam
Csak tudod a fájdalom meg szenvedés abból kijár bõven, és panaszkodok? Nem, soha! Miért tenném, és kinek? Magamfajta embernek ez jár.
Nem mondom hogy értettem hogy mirõl beszélt az a lény, de szóról szóra elhittem, s ezentúl szentül bennem élt a tudat hogy van valami magamfajta, és nem magamfajta ember
A rmagamfajta, akinek csak az élet árnyoldala jut, kit kihasználnak, kit lenéznek, ki sohasem lehet boldog, ki csak testében él s csak fizikailag született meg
Hát én is ilyen lennék? Tettem fel a kérdést: csak egy múló, jelentéktelen árnyék ezen a sivár helyen. Nem tudom
Hangzott a válasz belülrõlr30; S én mindennap feltettem ezt a kérdést magamnak, és úgy gondoltam addig ismétlem míg. Ez vezetett, a gondolat, hogy egyszer választ kapok.
Azóta mi mindent megéltem, milyen hosszú is lenne leírni. Istenem milyen hosszú lenne.
De mégis ha a lényeget akarnám kiemelni nem tudnék . Gondold csak el újra átélni, megeleveníteni azokat a pillanatokat. Újra látni, újra hallani, újra érezni, újra tapintani. És ha rá gondolok, érezni az ürességet, a belsõ vákuumot amiben visszacseng a felhangzó kérdés
S bizony tényleg hosszú idõ, mégis akkor szédítõ gyorsasággal bukott alá, s kelt a nap, mintha csak egy fénycsíkként száguldott volna végig az égbolton. És most? Belefáradok minden pillanatba A fejemben ingázok az életem két végpontja között. És hogy az inga meddig jár körbe? Nem tudni
Édesanyám is ezt mondogatta sokszor, ide oda ingázok, hajtok mint egy gályarab, mint egy õrült. Olyankor megállt és feltette a kérdést: Miért? Aztán rám nézett, és nem válaszolt. Értettem én magamban, belül, ha én nem lennék, neki mennyivel jobb lenne. Ezt gondoltam, ezt éreztem. És igyekeztem minél gyorsabban felnõni, persze még ha nem is ment én próbáltam. Aztán úgy alakult hogy többé nem lehettem a terhére
Álltam mellette s õ kapkodott a levegõért, vergõdött mint hering a terítõn, s bár érezte hogy felesleges, küzdött addig míg szeme le nem tapadt. Én álltam tovább. Csak nyeltem egyet, és tudomásul vettem. Heveny teste, tátott szája, s fehér márványként csillogó szeme ott volt elõttem. Nyeltem még egyet, és éreztem Hogy mit? nem tudom, csak azt hogy éreztem se jót se rosszat, aztán elvittek onnan. Hogy mi történt az után nem emlékszem. Késõbbi emlék mikor leültettek egy székre és próbálták elmagyarázni azt hogy valójában mi is történt, de oda sem figyeltem, tudtam. Akkor mondták elõször hogy felnõttél fiam. Felnõttem tettem fel a kérdést magamnak. Én? Mikor? Nem éreztem semmit. S nekem errõl senki nem szólt, akkor ott álltam értetlenül, s bizony hamar rá jöttem hogy egyedül és mindjárt megtudtam hogy mit is jelent felnõttnek lenni. Kapujában vagyok valaminek, s tudom hogy be kell lépnem abba világba mit mások csak felnõttkornak neveznek. Véget vetni az egésznek, Istenem oly jó , oly enyhítõ lenne. Szinte kalandozik a lelkem s már már elrepül, a távoli messzeségbe s onnan csábít:
Gyere gyere, hív az ismeretlen
És Én? Itt vagyok, egyedül, ülök, s mormogom ezeket a sorokat. Már láttam mindent éreztem mindent.mégis Tudatlannak egészen jobb lenni úgy hiszem, így annyi minden gyötör annyi kétség támad s mindennek véget vetni oly nehéz Köt a ragaszkodás, köt a félelem, de egyben csábít.. az ismeretlen.
|
|
|
- június 25 2008 04:34:47
Sorselemzés vagy társadalmi tükörkép, hívhatjuk bárhogy, az élet egy részletét kaptuk régi gyerekszemmel. |
- június 25 2008 13:44:55
Kedves Baggie!
Olyan szépen írsz, hogy amíg olvastam, végig azt éreztem, mintha egy nagyon szép leíró regényrészletet olvasnék!
Gratulálok hozzá!
Üdv.:Torma Zsuzsanna
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
