|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
A ZIVATAR
– részlet a Magasles általam írt részéből –
– Ami pedig a szemveszteséget illeti, akkor volt a legkisebb, amikor még sarlóval arattak a középkorban. Mert csak az éppen érett kalászokat vágták le, és tették azonnal a derekukra kötött zsákfélébe. Igaz viszont, hogy hallatlan szaporátlan volt. Amikor megnőtt a lakosság, át kellett térni a gyorsabb módszerekre. Ekkor került elő a kasza, és ekkor lett az aratás férfimunka. Persze, ehhez előbb bővebb termésű fajtákat kellett kinemesíteni, vagy legalábbis ráhibázni.
Ezeken gondolkozott a fiú, amíg a tarlót figyelte, mert eleinte nem sok látnivaló volt. Egy ölyv keringett a magasban, s le-lecsapott egy-egy egérért. Egyszer sikerült is észrevennie a zsákmányt a karmaiban.
Később – honnan, honnan nem? – egyszerre csak ott volt a tarlón egy őzsuta. András még derült is magában, amint a karcsú állat megállt minden rendnél, és szemügyre vette a szalmát. „Mintha ellenőrizni akarná a munkát – gondolta. – Hogy meg nem unja!
De úgy látszik megunta a suta a dolgot, mert egy óvatlan pillanatban ugyanúgy eltűnt, mint ahogy jött.
Az idő egyre fülledtebb lett, a világítás valahogy tompább, s nem hallatszott más, csak a szúnyogok ismert kórusa a tisztes egyméteres távolságból. Egyszer valahol a völgyben sörétes puska dörrent mélyet. Béla bácsi fel is egyenesedett egy pillanatra, de aztán átlegyintett Andrásnak, hogy ez már a szomszédnál volt.
Aztán szinte átmenet nélkül sötétedni kezdett, sokkal gyorsabban, mint egy nyári délutántól elvárná az ember, és néhány kövér esőcsepp koppant a faleveleken.
„Legalább elveri a port” – gondolta a fiú, s belebújva dzsekijébe kényelmesen hátradőlve nézegette a világot. Az eső azonban erősödött, és látta, hogy nagybátyja is lassan szedelőzködik. Erre ő is lemászott. Mire leért, leszakadt az idő. Az eső zuhogott, mintha odafönt vízágyúkat nyitottak volna ki, és a feneketlen sötétségben csak a villámlok fénye teremtett időnként világosságot. András szorongani kezdett, és önkéntelenül is elindult a biztonságot jelentő nagybátyja felé. A vaksötétben azonban csak találomra ment, és azt hitte, még jó messze vannak egymástól, amikor közvetlenül mellette villant fel Béla bácsi zseblámpája.
– A fene az időjárásba! – mondta közvetlenül a nagydarab erdész. – Ha nem világítok, elmentél volna akár Parádig is.
A fiú csak a fejét csóválta, aztán összerezzent, mert a közelükben vágott le egy villám.
– Lámpát persze nem hoztál? – érdeklődött csak úgy mellékesen Béla bácsi, és gondosan lefelé fordított puskáját megigazította a vállán. – Gyerünk!
Elindultak hazafelé. András legszívesebben rohant volna, de nagybátyja nem hagyta.
– Semmi értelme! Ami el akar rajtad ázni, az akkor is csuromvíz lesz, ha lökhajtásos sebességgel száguldasz… Látom, a messzilátót nagyon helyesen betetted a dzsekid alá – vetette közbe. – És ha rohansz – folytatta az eredeti gondolatot – csak kifulladsz, meg hasra eshetsz, és a villám is jobban szeret a mozgó izébe belevágni, mint az állóba, a gyorsba inkább, mint a lassúba. Szóval: nyugi-nyugi!
Sietni egyébként sem nagyon lehetett, mert még a tereppel ismerős Béla bácsinak is állandóan zseblámpával kellett megnéznie, hogy melyik feketeség bokor, és melyik – semmi. Szerencsére elég hamar beértek a szálasba. A hatalmas bükkök részben felfogták az esőt és a szelet (jutott belőle így is elég nekik), s a kitaposott gyalogúton viszonylag jobban lehetett már menni. Sietni persze nemigen, mert az eső csúszóssá tette a talajt.
Baktattak tehát felfelé. A villámok időnként bevilágították a környéket, s ilyenkor az égnek meredő sudár törzseket furcsa oszlopoknak is lehetett hinni. Egy ilyen villanáskor Béla bácsi váratlanul megállt, és megszólalt:
– Nézd, milyen gyönyörű! Mint egy gótikus katedrális!
András életében nem látott még gótikus katedrálist a valóságban, de úgy érezte, hogy van valami a hasonlatban. A bükkszálak ágai odafenn csúcsívesen összeértek, és a villámok fénye keltette hangulat – a dörgések kíséretében – egyszerre volt ijesztő és ünnepélyes. A fiú szíve mélyén egyszerre érzett csodálatot és szorongást, és az fogalmazódott meg halványan benne, hogy igen, a középkori emberek valami ilyet érezhettek.
A legrövidebb úton igyekeztek hazafelé, de még így is jó órába telt az út. Közben a lejtő kiegyenesedett, és a zivatar magja elvonult. Csak az eső zuhogott továbbra is szinte változatlan erővel. A fiú arra gondolt, hogy a szülei milyen cirkuszt csináltak volna az esőből (Mondtam, hogy eső lesz! Minek indultatok el? Nem mondtál semmit! Te is mindig csak utólag vagy okos!); és hogy Mariska néni mit fog csinálni.
*
Mariska néni azonban nem csinált semmit. Illetve dehogyisnem! Mindent előkészített az ázott ürgévé vált erdőjárók fogadására. Amikor – több, mint egy órával a zivatar kitörése után – ázottan, éhesen, fáradtan és fázva megérkeztek, a konyhában jó meleg fogadta őket.
– Befűtöttem, hogy a holmit meg lehessen szárítani, meg úgyis lehűl a levegő. András – szólt rá erélyesen az unokaöccsére –, akaszd ki minden holmidat külön-külön! A cipődet meg jó alaposan tömd ki újságpapirossal, hogy össze ne ugorjon! Törülközz szárazra, és most már célszerű pizsamát venned! Úgy! Tessék, itt a vacsora, főztem teát! Te is kérsz szalonnás-kolbászos rántottát?
A fiú –, már pizsamában – lerogyott az egyik székre, aztán félálomban belapátolta a vacsorát, felhajtotta a teát, és lefeküdt. Odakünn az eső mintha már enyhébben verte volna a cserepeket, de az is lehet, hogy csak a közeledő álom halkított le mindent.
*
Reggel ragyogó napsütésre ébredt. A bokrok levelein ezernyi apró vízcsepp ragyogott, melyek csillogó briliánsokká váltak, ha az ágakat valami megmozdította, és elhullottak róla.
(A regényt 1983-85 között írtam, két kiadása 1993-ban és 2002-ben jelent meg. Mindkettő elfogyott. Új kiadásról azóta nincs szó.)
|
|
|
- május 27 2018 16:26:42
Kedves NDI!
Nem tudom - régen voltam már itt -, hogy olvastam-e már alkotásaidat, vagy sem, de annyi biztos, hogy a regényből kiragadott részlet engem is nagy megragadott. Igen szépen, választékosan írsz. Nem is csodálom, hogy a kötet két kiadás után el is fogyott!
Csak gratulálni tudok és csodálni, ahogy mindenki mást is, aki hasonlóképpen - nekem is tetszően - ír!
Szeretettel: Zsuzsa |
- május 28 2018 05:29:46
Kedves Zsuzsanna!
Az évtized elején tettem fel részleteket a regényből, akkor is tetszettek neked.
köszönettel
NDI |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
Notice: Undefined variable: readmore in /home/dyomnrfs/public_html/napkorong.hu/readarticle.php on line 53
|
|
Ma 2024. május 13. hétfő,
Szervác, Imola napja van.
Holnap Bonifác napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
