|
 Vendég: 40
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy majdnem kerek erdőben egy zöldellő tisztás közepén egy takaros kis lóistálló. Az istállót, ahol tizenegy ló lakott egy házaspár alakította ki saját elképzelése és kedve szerint. Az istálló tulajdonosai gyermekkoruk óta lovak közelében éltek, őseiktől és az iskoláikban megtanulták a lótartással kapcsolatos összes ismeretet. Amikor saját gyermekeik elhagyták a családi fészket elhatározták, hogy nyitnak egy lovardát önmaguk és mások gyermekeinek szórakoztatására.
Ebben a lovardában élt az a bizonyos 11 lovacska, akikről mesélni fogok nektek. Azaz csak 10, mert az egyik csak fél lónak számított, hiszen fele annyi eledelt fogyasztott, mint a társai. Ő egy tarka-barka színű pónilovacska volt, akit Szeleburdinak hívtak. Azért kapta ezt a nevet, mert olyan kis ugri-bugri volt, mint egy kis gyermek és mindig beleütötte az orrát a nagyok dolgába. A többieket név szerint így hívták: Aranyhajú, Szellő, Indián, Borsócska, Szalajka, Sántika, Pántlika, Szivárvány, Sasfiók és Egyszarvú. Egyiküket sem nevezték el születésük pillanatában, hanem megvárták, míg kijárják a lóovit és azután a legjobban jellemző tulajdonságaikról nevezték el őket. Aranyhajú sörénye vetekedett a színarany színével, amikor sebesen vágtatott a napsütésben. Szellő sárga szőre olyan volt, mintha egy szőke hajú kis legényke bújt volna el benne és úgy suhant tova, mint a szellő. Indián sötétbarna sörénye selymesen pihent meg hosszú kecses nyakán, melyet gazdija nagy szeretettel fésülgetett naphosszat. Borsócska pici termete miatt kapta a nevét, a többi állattól egy fejjel alacsonyabb volt. Szalajka szaladt a legtöbbet a tizenegy lovacska közül, és senki sem tudta utolérni. Sántikának az egyik lába rövidebb volt, ezért a járása egy kicsit bicegősre sikeredett. De nagyon szerették a többiek, mindig megvárták őt, ha lemaradt tőlük. Pántlika nagyon szerette, ha fésülgették a sörényét, sőt még azt is megengedte, hogy masnit más néven pántlikát kössenek bele. Ő ezért kapta ezt a nevet. Szivárvány egy nyári zápor utáni napsütéses időben született. Amikor a világra jött az égen megjelent egy gyönyörű szivárvány. Sasfiók állandóan az eget kémlelte, s amikor meglátott egy gyorsan repülő sas madarat hevesen a nyomába eredt, azt gondolta utol tudja érni. Sajnos ebben mindig tévedett. S végül Egyszarvú, aki a legkülönlegesebb állat volt az összes közül, ő valóban egy csoda lovacska volt, hiszen a feje közepén az orra hegyén egy nagyobbacska szarva nőtt. Egymás között csak unikornisnak szólították őt. A többiek felnéztek rá, hiszen nem mindennap lehet látni ilyen lovacskát. Vezérüknek tartották, mindig ő utána mentek.
Ezek a furcsa lovacskák nagyon szerették egymást, jó barátok voltak mindannyian. Volt egy közös jelmondatuk: Egy mindenkiért, mindenki egyért! Ezt soha nem felejtették el bármilyen galibába is kerültek. Egyszer amint észrevették, hogy Szeleburdi egy távolabbi helyen illatos lóherét legelészett és nem vette észre, hogy a háta mögött egy farkas ólálkodik, a tíz lovacska Egyszarvú vezetésével elkergette a lompos ragadozót. Ijedtében azt sem tudta a farkas, hogy merre szaladjon. Egy másik alkalommal Sántika inni akart a hűs patak vizéből, közben véletlenül megbotlott egy jókora kőben és orral beleesett a vízbe. A többiek nyomban a segítségére siettek és kihúzták a patakból, nem engedték elmerülni benne.
A lovardában a lovacskák feladata az volt, hogy szórakoztassák az odalátogató kisgyermekeket és a szüleiket. Egy darabig csendesen tették a dolgukat, de egy idő után ráuntak erre a fárasztó dologra és fellázadtak. Naponta több száz gyerek simogatta őket végig, sokuknak még az is eszébe jutott, hogy felüljön a hátukra és körbe-körbe ballagtak az elkerített homokkal fedett területen.
- Még mit nem? – mondta a többieknek Sasfiók. - Már szédülök az örökös körözéstől. Én ezt többé nem csinálom, még a gazdám kedvéért sem.
Egyetértettek vele a többiek is, és egymás ellen panaszkodtak a gyerekekre, hogy mennyire unják már azt a sok félős kölyköt, akikkel még egy jót vágtázni sem lehet, hiszen ők csak a tv-ben láttak lovakat, az életben viszont nagyon félnek tőlük.
Elhatározták hát, hogy Egyszarvú vezetésével elszöknek a lovardából és egy új, szebb életet kezdenek. Holdfényes este, ezernyi csillag világított az égen, tudták, hogy gazdájuk már aludni tért. Ekkor Egyszarvú (az unikornis ló) orrával elkezdte bökdösni a kapu zárját. Addig-addig bökdöste, amíg sikerült kinyitnia azt. Ekkor szépen egymás után kisurrantak a kapun, aztán csapatba verődtek és vágtázni kezdtek a szabad élet felé. Egész éjjel futottak, míg hajnalra egy csodaszép rétre nem értek. A mezei virágok ezernyi színben pompáztak, pazar illatuk elkápráztatta a fáradt állatokat. Megéheztek a hosszú vágta után és megörültek, hogy előttük ott volt a terített asztal. Megkóstoltak az összes vadvirágot, majd a közeli lucernásban fejezték be a reggelijüket. Leheveredtek a selymes fűben és aludtak egészen késő délutánig.
Estefelé az ég alján gyülekezni kezdtek a sűrű sötét felhők. Már teljesen beborították az égboltot, aztán hirtelen éles csattanás hallatszott villámló fény kíséretében. Nagy vihar készülődött, hatalmas mennydörgésekkel közeledett. Volt már részük hasonlóban a lovacskáknak, de akkor az istállójuk megvédte őket az égi háborútól. Óriási zápor esett, diónyi jégdarabokkal. Szegény lovacskák nem tudtak hová elbújni, mert sehol egy fa és fedett terület sem volt a mezőn, ahová elbújhattak volna a vihar elől. Visszaemlékeztek, hogy hasonló égi háború esetén milyen jó dolguk volt a védelmet adó lovardában. Gazdájuk ilyenkor bement hozzájuk, hogy ne féljenek a villámcsapástól és mindnyájuknak kockacukrot adott, hogy elterelje figyelmüket.
Félelmükben összedugták az orrukat, kupaktanácsot tartottak, hogy mitévők legyenek. Élvezték a szabadságot, de arra is ráeszméltek, hogy az ember nélkül igencsak védtelenek. Több ezer éve háziállatok már, egyedül nem tudnak létezni a vadonban. Úgy döntöttek, hogy visszamennek gazdájukhoz. Félve gondoltak arra, vajon hogyan fogja fogadni őket. Amikor meglátták a lovarda bejáratát egymás után szépen besomfordáltak a nyitott kapun. A lódobogásokat hallva gazdájuk sietve ment fogadásukra és még a szeme is könnybe lábadt a nagy örömtől. Megsimogatta sörényüket és mosolyogva kockacukorral köszönte meg nekik, hogy visszatértek otthonukba. Ezután soha többé nem gondoltak a lovacskák a szökésre. Megbecsülték gazdájukat és örültek a csillogó gyerekszemeknek, akik rendszeresen meglátogatták őket.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
