|
 Vendég: 29
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
VÉGTELEN TÖRTÉNET
Az úttest bazaltkockái mindig keményebbek, mint a rajtuk csattogó bakancsok talpai- szólt a jelenés, távoli, halk hangja mindent betöltött orgonaszerű búgásával.
A csizmák és bakancsok öntudatos lábakat rejtve keményen döngetik a fényes köveket, mert mindig születnek öntudatot gerjesztő eszmék és hitek, ezek aztán csattognak, rengetik a légteret, mennydörögve rémítik a tömegeket, az Istenadta népet, akik hipnotizált békákként, kar lendítve, boldog vigyorral arcukon ünnepelnek, amíg rá nem fagy a képükre a mosoly.
Mert mindig ez a vége, mert mindennek megvan a kötelező vége, amit előre lehet tudni, csak akkor nem akarja tudni senki. Ahogy egy elejtett cserépköcsög, ha leesik, összetörik, mert ez a rend.
A bazaltkockáknak mindegy, ők tudják, amit a masírozó lábak nem is mernek végiggondolni, nekik mindegy, még csak nem is nevetnek rajta, mert szánalmas, és azon nincs mit röhögni.
Szépen pufognak a dobok, csattognak a léptek, csak úgy harsog és lüktet az erő meg a hit, aztán minden elmúlik, vége a színjátéknak, és marad a bazaltkocka.
Megsokasodnak a tömegsírok, nincs rajtuk virág, csak amit a természet kegye odafúvat a széllel, magokat, amik nem is sejtik mi van alattuk.
Mert ami porból lett, az, porrá is válik, aztán jön a feledés, és még a por emléke is összemosódik az arctalan történelem lomha folyamával.
Mikor a napsütésben felcsendülő gyermekdalok verseny futnak a széllel, virágzó fák, és dús hegyoldalak lombkoronáinak levélzúgása a kórus, amik alkonyatra kemény indulókként harsognak, a leveleket tépő szél vijjogása közben, na, ez aztán lelkesítő valóság, szíveket megdobogtató acél kemény öntudat, az emberi mi volt kromanyoni visszahallása.
Kipirult arcok, villámló tekintetek. Szánalmas „Percemberkék”, csak nem képesek észrevenni, meg az igazság, az nagyon kiábrándító.
Belátni önnön jelentéktelenségét, a mindegy voltát, olyan kicsi és kevés, még az Úr sem látja ott a magas égben lebegő trónjáról.
A bazalt tudja, hogy elvonulnak a csattogó bakancsok, a harckocsik lánctalpai is, aztán jönnek a gyászolók, a magukba szállt igazaknak vélt ön kinevezettek, a „Parancsra tettem” seregei, leróják kegyeletüket, mert így szokás.
Emlékeimben szól Marléne Ditrich megrendítöen varázslatos éneke, a „Hol vannak a katonák”- című dal..
Hát hol is lehetnének? Ott, ahol a következők lesznek, felettük az árván maradt családok kétségbeesett imáikkal…
Érdemes a tiszavirág élet hatalmi mámorában földbe taposni mások életét ? A végén rádöbbenni, hogy értelmetlen volt az egész?
A vélt sikerért felrúgni minden emberit?
A halál nem tesz kivételt, neki is menni kell, és valahol az ismeretlenben megindokolni tetteit.
Ott már nincsenek bazaltkockák, amihez érdemes hozzácsapni a bakancsokat, bakancs sincs, ott csak Ő van, egy szánalmas féreg, körülvéve az elesettek vádló árnyaitól.
A jelenés hatalmasan lebegett a néma tömeg felett az égen.
Lassan oszlani kezdett, és feloldódott a végtelen kékségben.
.
|
|
|
- szeptember 26 2018 11:10:38
Gyurikám, tetszett az egész, de különösen a [i][b]"Paracsra tettem" seregei [/b][/i].
Ezenkívül tetszett maga az alapötlet, hogy a kockakövek szemszögébôl nézed a nagy, a "harcos" világot.
Gratulálok.
Laci |
- szeptember 29 2018 06:22:15
Kedves Lai.
Örülök a véleményednek, és igen értékelem, hogy egy írás szellemiségét is érzékeled.
Köszönöm, hogy olvastál.
Ölellek.
gyuri |
- október 23 2018 05:18:38
Kedves Gyuri!
Szomorú, igaz szavak és nem lehet ellene tenni semmit. Elborzaszt az állandó gyilok mindig és mindenütt.
Szeretettel: Viola  |
- december 22 2018 15:52:35
Drága Viola.
Az ember, egész életében, csak elvisel, és tehetetlenül sodortatik a sors jóvoltából.
Csak nézői lehetünk a történő eseményeknek.
Szeretettel. gyuri |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. augusztus 31. vasárnap,
Erika, Bella napja van.
Holnap Egon napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
