|
 Vendég: 14
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,212
|
|
Válasz, a Miért kezdtél el írni? kérdésre.
Az Intézet
A robosztus épület hatalmas vasalt faajtaja fenyeget?en tátongott az utcafront felé, mint ami menten elnyeli az úton sétáló embereket. Ismerték a ház különös rendeltetését, így akiknek erre vitt az útja, mintha megérezték volna a bent uralkodó nyomasztó légkört, ha tehették, messze kerülték a bejáratot. Vagy átmentek az épületet körülölel? park túloldalára, vagy leszegett fejjel igyekeztek minél hamarabb túljutni az épület el?tt és szemüket lesütve még attól is ódzkodtak, hogy míg egyik lábukat a másik után kapkodva elhaladnak a kapu el?tt, bepillantsanak.
Az áprilisi napsütés, mint anya az ébredez? gyermekét, gyengéden cirógatta a parkon a kapu felé igyekv? párt és a lágy tavaszi szell? szelíden hintette lábuk elé a fák virágszirmait.
- Érzed a tavasz illatát? - kérdezte a férfi és teleszívta tüdejét a mámorítóan üdít? friss, reggeli leveg?vel.
- Igen -felelte és rámosolygott férjére.
Hazudik - mosolygott vissza a férfi. Szent meggy?z?dése volt, hogy fogalma sincs arról, milyen illatról beszél. Már régóta nem volt szerepe a felesége életében olyan apró dolgoknak, mint illat, tavaszi szell? vagy virágok.
- Ez aztán gyönyör? épület, ezt nevezik Habsburg-sárgának?
- Nem tudom, egyszer?en egy sárga ház, sárgaház - vonta fel a szemöldökét, mire férje megmosolyogta a szóviccet, de önmagát nem szórakoztatta, túl pejoratívnak találta.
- Nézd a tornyos tet?t és a hatalmas ablakokat - mutatott fel a házra.
Hunyorogva, fél?n felnézett rá - rácsok- suttogta és azt érezte, hogy a hatalmas falak menten rázuhannak. Elképzelte, amint belép a k?kolosszusba és az épület körülöleli. Megindulnak felé a falak, összepréselik a mellkasát és addig nem engednek a szorításukból, míg ki nem passzírozzák a sejtjei legmélyér?l is a leveg?t.
- Mondd kicsim.
- Rácsok- ismételte meg zaklatottan. Lefogadom, hogy valamikor ez volt a vármegye börtöne.
- Olvastál róla? - kapott a beszélgetés fonala után, de kérdése válasz nélkül maradt, a n? gondolatban már messze járt. De csak id?ben jár messze, ugyanitt állt, miután kijött. Onnan.
Mint minden alkalommal, most is kéz a kézben lépdeltek, de a mostani valamiben mégis különbözött az évek alatt megszokott kézfogástól. Görcsös volt, félelemmel teli, de a közössé vált lüktetést furcsamód átjárta valami bizakodásféle. Megpillantották a falon a táblát és egyszerre lelassították lépteiket.
Szemük ugyanazokat a bet?ket látta, de szívük mást-mást olvasott. A férfi valamiféle id?gépet, ami visszahozza otthonukba a felesége kacagását, fekete ruháit újra színesre festi, testébe pedig visszavarázsolja az életet. A n?nek mindegy volt - csak valami változzon.
Beléptek a kapun a boltíves el?térbe, mint barlang falába vésett sziklamélyedésben, aprócska portásfülke húzta meg magát a málladozó falban, a benne ül? pocakos ember unottan harapott bele a szendvicsébe, így nemigen állt módjában fogadni köszönésüket. Szeme az alig néhány méter hosszú el?tér végére szegez?dött - hatalmas park állt az épület belsejében. Olyan volt, mint egy óriási, él? festmény: terebélyes bokrok, magasra nyúló fák, kaviccsal felszórt sétány, az egészet körülölel? sárga épület vásznára festve.
A penészfoltokkal tarkított földszinti folyosón jobbra-balra ajtók nyíltak, a fal mellett perg? festék? vasállványra csavarozott székek sorakoztak és az egész tömve volt emberekkel. Kicsik, nagyok, öregek, fiatalok, férfiak, n?k és mindahányan beszélgettek, mutogatták egymásnak papírjaikat, az ül?k a penész alkotásait tanulmányozták, az állók az ül?kt?l irigyelték a kényelmetlen ül?helyeket és rosszallóan csóválták a fejük, mint egy él? hurka, ami csak arra vár, hogy egy forgó vaslapát, vagy egy hatalmas kéz betöltse a bélbe.
A n? megh?költ, majd húzni kezdte férjét az udvar felé -az nem lehet, hogy nekik is ide kell várni. A park közepén újra megtorpant, majd szeme megakadt egy ablakokkal teli, hívogatóan szell?s lépcs?házon.
- Ott benn, majd megkérdezünk valakit, bíztatta magát, és felmentek az els? emeletbe.
Kellemesen h?vös, tágas hallba léptek és leültek az öreg, repedezett b?r? kanapéra, szorosan egymás mellé. Huzat cikkázott a lábuk alatt és a kopott csempe fert?tlenít?szagát fel-felkapva az arcukba hajította. Két oldalra folyosó nyílt, sok-sok ablaka a bels? parkot bámulta, míg az utca felé nyíltak a szobák és azok rácsos ablakain túl lassan folydogált a kisváros élete. Besz?r?dött az iskolába igyekv? gyerekek zsivaja, az autók kürtjei, a távolsági csuklósbuszok jellegzetes nyikorgása és összekeveredett a szobákból jöv? elfojtott halk beszélgetéssel, reggeli krákogással és a n?vérek kacajjal t?zdelt csivitelésével.
- Tessék- toppant eléjük egy sovány, köpenyes n?. Látogatni jöttek?- türelmetlenkedett és szemöldöke felcsusszant egész a haja tövéig.
- Nem. Jó napot. Mi, nézett férjére- én, K. doktorn?t keresem- állt fel rémülten és átnyújtotta a kezében szorongatott beutalót.
- Lenn rendel a földszinten. Befeküdni jött?-hadarta egy leveg?vel.
- Nem! Nem, dehogy és csak K. doktorn?vel szeretnék beszélni-szögezte le.
- Üljön le, itt várjanak. Beszélek a doktorn?vel- sarkonfordult, beviharzott egy irodába és hangos csattanással behúzta maga mögött a kilincstelen ajtót.
Leroskadt férje mellé és azon nyomban összeomlott. Nem akart befeküdni egy rácsos szobába a krákogók közé, de nem akart lemenni a hurkatölt?be se. Haza akart menni r11; már megérte idejönni! Id?tlen id?k óta nem akart ennyire semmit, mint most hazamenni.
- Várunk még egy kicsit - vette a kezébe felesége kezét és megnyugtatásképpen simogatni kezdte.
Abban a pillanatban egy hálóinges, kövér, kócos hajú lány rohant el el?ttük mezítláb és úgy dübörgött a lépcs?ház, ahogy szedte a lábát, mintha egy eszeveszett elefántbika kelt volna birokra az ódon lépcs?fokokkal.
- Rita! - hangozott fel a folyosón egy artikulálatlan üvöltés, és nyomában egy aprócska n?vér csattogott papucsban a lépcs?n lefelé.
- A kurva életbe, Rita megint megszökött -dörmögte egy férfibariton és utánuk iramodott.
A n?nek ez már sok volt. Belemélyesztette körmét férje tenyerébe és dühösen belesziszegett az arcába.
- Ha a múlt héten felakasztom magam a francba, akkor most nincs ez a cirkusz!
Szavaitól nyomban megdermedt a leveg?.
- Van fogalmad róla, hogy ezt hol mondod? - rezzenéstelen arcán szétnyíltak ajkai és egy hangsúlytalan, egyenes bet?lánc hagyta el a száját. Túlságosan régóta tartotta már a lelket, oszlatta a sötét gondolatfelh?ket, csepegtette a reményt, hangjából kifogyott a szín, csak szántotta a fagyos leveg?t, mint kiírt golyóstoll tompa feje, amikor egy vékony mélyedést húz a papíron.
- Jézusom- olyan volt neki férje üres, megtört, kifejezéstelen, fáradt tekintete, mint egy arculcsapás. Mit tettem? - zakatolt fejében a gondolat. Istenem! Nem, ?t nem ölhetem meg, ehhez nincs jogom!
Kinyílt az ajtó és kilépett rajta a köpenyes n?. Megállt csíp?re tett kézzel és röntgenszemével a n?t nézegette.
- Biztos nem befeküdni jött?
- Nem- felelte minden erejét összeszedve, higgadtan.
- Akkor menjenek le a földszint 6-os szobába. A doktorn? már várja magát - visszaadta a beutalót és nyomban elindult a szobák felé.
A lépcs?házban az ápolók a karjánál megragadva vezették Ritát, aki földöntúli mosollyal szökellt felfelé, nemigen bánta, amiért elkapták. Neki ez csak játék volt. Lehet ? már megtalálta, neki talán ez jelentette az életet, egy reggeli boldogságfutás a langyos tea mellé az annyira áhított és keresett örömforrás.
Csodamód a földszinten kiürült a hurkatölt?, csak egy-két ember lézengett minden ajtó mellett bebocsátásra várva. Alighogy megálltak a 6-os szoba el?tt, kinyílt az ajtó és bemondták a nevét.
Belépett és egy pillanatra elvakította az ablakon beáramló fény. Hunyorgott egy darabig, majd meglátta a rácsok mögött álló fákat, az ablak el?tt leszegett fejjel tovasiet? embereket, a távolban elsuhanó sárga buszokat, a célt, a szabad világot. De az odakinn van, én pedig idebenn- gondolta- és visszacsengtek fülébe kétségbeesett anyja szavai amint a körzeti orvos el?tt esdekelt, ugye ott segítenek, azok az orvosok ezzel foglalkoznak, ?k tudják a módját.
Reménykedve nézett szét a szobában - na másszunk ki abból a francos gödörb?l.
Hosszú fehér asztal szelte ketté keresztben a helységet, mögötte pedig hárman ültek. Három mindentudó, tanult, agybalátó életmester - pedig csak három n? fehér köpenyben, arctalan ábrázattal, szemüvegben, a szemüveg mögött unott tekintettel.
Köszönt, átadta a beutalót, azok kelletlenül hellyel kínálták, ? pedig leült velük szembe. A bal oldali felvette az asztalról a megyei napilapot, szétterítette maga el?tt, majd olvasgatni kezdte. A jobb oldali monoton verte a számítógép billenty?jét, a középs? pedig kényelmesen hátrad?lt a székében és kifejezéstelen arccal megkérdezte t?le, hogy mi a probléma.
Válaszolt valamit- a kivágyódástól szinte öntudatlanul, ösztönnel és mosolyogva. Érezte, hogy bár az arcukon semmilyen érzelem nem mutatkozott, megmosolyogták a könnyekkel terhes, halkan elrebegett fájdalmas vallomást, és mint istenverte beszél? játékbabák, egyre azt ismételték, hogy nekik is ugyanezek a gondjaik. Hová jöttem? -lüktette az agya és köddé vált az Intézetet körülölel? , -majd ott segítenek- mítosz. Egy gyárban volt, ahová futószalagon érkeztek a megtört lelkek és a munkások csak tolták ?ket tovább.
Felébredt - nem tudta ugyan felmérni az id? múlását, de egy örökkévalóság elmúlása után a doktorn? összekulcsolt kezével az asztalra könyökölt és megszólalt.
- Ezt a gyógyszert elkezdjük szedni, lassan hozzászokik a szervezete, folyamatosan szedjük, minden nap egy szemet, minden hónapban visszajön ide ellen?rzésre, majd csökkentjük az adagot és id?vel megpróbáljuk elhagyni. Higgye el, minden rendben lesz. Majd meglátja, amint visszajönnek a színek.
Milyen színek, döbbent le magában, én nem vagyok színvak. Na mindegy, a lényeg, hogy már adják a kezelési lapot, a receptet és mondják, hogy viszontlátásra. Felállt, megköszönte, elvette, hátat fordított nekik és lenyomta a kilincset. Megtorpant egy pillanatra és visszanézett rájuk, de hát nem is mondták meg neki, hogy mit tegyen és nem adtak tanácsot a problémájára. Ezekr?l gondoltam, hogy megtanítanak életben maradni?
- Igen, köszönjük, küldje be a következ? beteget- felelte a baloldali, bár ? nem kérdezett semmit.
Kilépett a folyosóra, kitárva hagyta maga mögött az ajtót, aki akar, járuljon csak a gyógyítás mesterei elé; megfogta párja kezét és a szabályos ütemben emelked?-süllyed? mellkassal békésen szunyókáló portás mellett elhaladva kimentek az épületb?l.
- Na mit mondtak? -sürgette a férfi.
- Azt, hogy majd visszatérnek a színek- mosolygott és hozzábújt.
- Színek? Milyen színek? - értetlenkedett.
- Gyere, menjünk haza.
A hazaúton a kezelési lapját és a gyógyszer betegtájékoztatóját olvasgatta. El?bbib?l semmit nem értett, az utóbbi pedig mélységesen ledöbbentette.
Ahogy hazaértek, egyedül maradt, a férje magára hagyta. Félt, hogy jóvátehetetlen csapást mért a férje lelkére és párja a benn történtek miatt vágyott a magányra. Ült, forgatta kezébe a gyógyszeres fiolát és gondolkodott, egy dolgot mégiscsak megtanult az Intézetben: a beszélgetés a doktorral nem ért egy hajítófát sem, és nem a gyógyszer a megoldás.
Válaszút elé érkezett, megkeresi maga a kivezet? utat, vagy-Ránézett az órára és adott egy kerek órát magának arra, hogy véget vessen a szenvedéseknek. Végérvényesen. Vagy így, vagy úgy.
Csak egy játék, ötlött fel benne a gondolat.
Az élet csak egy nagyszabású játék és mindenki csak egy játékos. Az Intézet is csak játék, ahová azok mennek, akik úgy gondolják, jobb lenne kiszállni a játékból. Szabályok néhol vannak, néhol áthághatóak: a sovány n? a szabályok híve, Rita az áthágásé. Azt hisszük, a doktorok az edz?k, a játék mesterei, pedig ?k is csak a saját túlélésükre játszanak.
De akkor ki a mester? - kérdezte magától félhangosan. A mester az ember, aki él - akiknek van tehetsége és bátorsága az életben maradáshoz. Valóban ilyen egyszer? lenne?-t?n?dött.
Szeme megakadt a sarokban álló számítógépen és leült elé. Megnyitott egy jegyzetet és elmerengve nézte a hófehér, makulátlanul tiszta lapot, és - anélkül, hogy észrevette volna mikor telt le a kiszabott óra-, írni kezdett. Bet? bet?t követett, azok szavakat alkottak, mondatokká álltak össze s végül egy történetben testet öltöttek és életre keltek, hónapokkal kés?bb megszületett a regénye.
Ha valaki megkérdezi t?le, miért kezdett el írni, sz?kszavúan, csak annyit felel: ezt választottam. |
|
|
- július 18 2007 16:45:26
Na, ilyen intézetben még nem jártam, így ebb?l a történetb?l ezt is megismertem.
Tibor |
- július 19 2007 20:24:43
Azt kívánom mindenkinek, hogy ne menjen ilyen helyre!!! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. január 30. csütörtök,
Martina, Gerda napja van.
Holnap Marcella napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
