|
 Vendég: 104
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
'már a belépéskor pálinka fogadta a vendéget, azután körözöttes kenyér s az est folyamán egy pohár fehér- és egy pohár vörösbor'.
A Restaurant Little Hungary
Maróti László
Nem könnyû elhatározás elõzte meg, amikor 1980 nyarán, már negyvenegy évesen feleségemmel és két fiammal Svédországba költöztünk. Tíz évvel korábban dolgoztam már itt, s akkor, két év alatt rámragadt annyi ebbõl a nyelvbõl, hogy igen hamar munkát is kaptam.
Svédországi életünk elején valójában abból kellett volna élnünk, amihez értettünk. Feleségem a vendéglátásban volt otthon, én pedig a zenei szórakoztatásban... legtöbbször nem voltam otthon (persze már késõbb), mivel sokat utaztam és bárzongoristaként játszottam többnyire szállodákban vagy hajókon. Egyszerûen elhittük a új barátainknakból lett tanácsadóinknak, hogy éttermet nyitni legalább millióba kerül és legkevesebb két év, amíg az elkezd visszatérülni...nos: még csak nem is néztünk utána. Nem nyitottunk éttermet.
Pianobár lett volna az igazi, de képtelen ötlet volt, mert részben az csak mint egy szálloda belsõ kínálata létezhetett, na meg azután Svédországban alkoholárusításra a nyolcvanas években szinte lehetetlen volt engedélyt szerezni. Letettünk hát a vendéglátásról s nem is éttermeztünk közel húsz évig. Én több mint ötven skandináv, többnyire svéd városban játszottam legkevesebb egy, de sok városban évente leggyakrabban négy-öt hónapot. Volt még néhány érdekes munkám: zongoráztam-énekeltem vitorláson, de mégis mind között a legkülönösebb volt hatvan méter mélyen Berlin alatt a legnagyobb bunker egyik betontermében túristáknak... ma is alig hihetem.
Azután a kilencvenes évek vége felé a feleségem megnézett a lapokban egy pár hirdetést. Kiderült, hogy egészen elérhetõ áron vehetünk egy negyven személyes éttermet teljes berendezéssel, konyhával, hûtõkkel, meg ami még kellett. Kilencvenhétben vettünk még hozzá egy zongorát is és megnyitottuk a Restaurant Little Hungaryt. Mégis gondunk volt rá, hogy a vendégek között elterjedjen egy másik név:
Paprika Piano-bar.
Alkoholt persze nem árusíthattunk és a zongorát sem lehetett úgy körül ülni, mint egy igazi piano-bárban, de erre senki nem figyelt fel, mert a hangulat volt a döntõ. Ebédidõben hamarosan megteltünk a környezõ irodák, üzletek éhes dolgozóival. Azután nálunk jöttek össze az Energiverket Volvókkal járó hibaelhárítói. Ezekkel többet lehetett viccelni s így rendszeressé vált, hogy velem együtt énekeltek étellel teli szájjal a vendégek. Kétségtelen, hogy Göteborgban akkoriban nem volt több étterem, ahol délben élõ zenét hallhatott az ember. És ez így ment egészen 2001 nyaráig.
Feleségem a konyhában szörnyû gyorsan dolgozott. Kialakult, hogy õ dolgozta fel a nyersanyagot és pedig ízesítettem és elkészítettem. Egészen értehetõ volt, hogy állandóan kötény volt rajtam, hiszen vagy fõztem, vagy sütöttem, vagy felszolgáltam; ha azután idõm engedte, azonnal leültem a zongorához. Erre fõleg eleinte kaptam egy pár érdekes tekintetet, vagy késõbb, ha új vendég jött. Meglepõdtek. Miért kellett volna mindíg elmagyaráznom, hogy kérem, én Budapesten konzervatóriumba jártam és mindíg is zongoristaként kerestem kenyerem.
A svédországi éttermekben a pincéreket kiképzik arra is, hogy a vendégtõl néha illik meg kérdezni, hogy izlik-e az étel.
- Izlik? - teszik fel a kérdést, de legtöbbször mennek tovább és láthatóan nem is figyelnek a válszra.
Ezért én kimondottan élveztem, hogyan reagálnak egy-egy szokatlan szituációban, amelyet persze többnyire én teremtettem meg, hogy elsüthessem a viccemet. Ilyen volt, ha néha az ásványvizes üveget úgy mutattam be, mint a finom minõségi borokat szokás, miközben a mennyekig dicsértem, hogy az éppen mennyire jó évjárat. Ha a vendég kijelentette, hogy sok volt az étel, nem tudja mind megenni, kijelentettem, hogy akkor a többit majd eladjuk féláron. Minden viccet nem akarok elmesélni, mert az akkor jó, amikor olyan a helyzet, de azt azért elmondom, hogy a legtöbb esetben a savanyú pofával járó svéd pincérekhez szokott vendégek úgy néztek rám, mint aki most talán éppen egy magyar szokással találkozik, vagy pedig elhiszi, hogy a maradékot majd rátukmálom valakire. Féláron.
Már az étterem megnyitásától kezdve rendszeresen rendeztünk Gulyásparti-t. Ezekre minden alkalommal elkelt az a negyven hely. Nos, ilyenkor volt alkohol is: már a belépéskor pálinka fogadta a vendéget, azután körözöttes kenyér s az est folyamán egy pohár fehér- és egy pohár vörösbor. A gulyáslevesbõl pukkadásig lehetett kérni, azután két palacsinta és kávé volt a befejezés. Na, persze sokan vettek még pálinkát vagy egy-egy üveg bort, pezsgõt. Közben zongoráztam, énekeltem s az is szokássá vált, hogy a bátrabb vendégek kiálltak a zongora mellé és énekeltek. Ez mindíg siker volt!
Egy idõ után már nem is kellett rendeznünk a Gulyáspartit, hanem a legtöbben születésnapukra, házassági évfordulóra vagy legény-leánybúcsura egyszerûen megvettek egy ilyen rendezvényt úgy, ahogyan volt. Svédországban nem eszik a pacalt s ez érthetõ is, mert nem túl étvágygerjesztõ módon nevezik tehéngyomornak, amellyel azonnal el is veszik az ember kedvét, hogy egyszer mégis megpróbálja. A külföldi származásúak: lengyelek, olaszok és magyarok persze megeszik. Már aki szereti. Eleinte nagyszerû volt, mert egészen nevetségesen olcsón lehetett hozzájutni. A bevándorlás hullámai során azonban már alig gyõzték ellátni a növekvõ igényt s akkor már az ára is állandóan emelkedett. Lassan kellemesen csípõs pacal jelent meg a gulyáspartikon, ha netán egy-egy magyarnak, vagy valamelyik mindenre elszánt vendégnek kedve szottyant rá. Egészen hihetetlen, hogy késõbb már rendszeres szereplõje lett az étlapunknak. Egy hétvégén a Göteborgban heti négy estén fellépõ (annak idején világhírû rockénekes) Jerry Wiiliams zenekarának gitárosa jött be hozzánk és evett pacalt. A rákövetkezõ héten pacalra jött az egész zenekar.
Nagyon sok ételt találtunk ki magunk, vagy olyan neveket adtunk a napi fõételnek, hogy miatta sor állt az utcán. Ilyen volt a Drakula pörkölt vámpír szósszal, vagy a Magyar ágyúgolyók paradicsommártásban. Azt, hogy tehéngyomor, soha nem írtuk ki...
Talán hihetetlen, de négy év után eladtuk az éttermet. Miért.? A végén már annyi volt a Gulyásparti, hogy hét közben is megteltünk kétszer-háromszor. Éjjel kettõig. Mi pedig reggel nyolcra már jöttünk vissza. Nem lehetett gyõzni, hiszen csak a feleségem és én: már nem voltunk fiatalok. Én közben zongoraórákat adtam s mi több: egy ideig az állami Telefontársaság kórusát is vezényeltem. Azután egyszer kocsi vezetés közben majdnem kifutottam egy kanyarból. Nem lehetett ezt két idõsödõ embertõl elvárni. 2001 õszén mint indiai étterem folytatta egy harminchétéves rfiúcskar1;. Azt hiszem, még ma is megy neki.
Azért arra szívesen emlékszem, hányszor hallottam vissza:
- A szakács úgy zongorázik, mint egy profi!
- vége -
|
|
|
- július 05 2008 13:43:06
Hmm, kedves László,
..., nekem bejött ez az ízes, Élet-eszencia!
Profi új-világi novella!
Tetszett!
Tisztelettel: Lajos
Louis De La Cruis |
- július 05 2008 17:00:48
Köszönöm, kedves Keresztes Lajos (jól fordítottam?),
ez az éttermesdi nagyon jól esett. Minden nap más izgalmakat és más örömöket hozott. Ha nem az én zsebem bánná, ma is lenne kedvem hozzá.
Üdvözlettel:
PiaNista  |
- július 05 2008 20:26:34
Igazi vendéglátósok! Azt hiszem ma is elkelne az igazi szívvel-lélekkel belevágó igazi vendéglátós, s nem csak a vendégek kifosztására specializálódó állandó felügyeletet igénylõ vendéglõst imitálókra.
Jó volt olvasni.
Szeretettel:szuzus |
- július 06 2008 01:01:41
Kedves Szuzus,
nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad. Tényleg szerettük, amit csináltunk, különösen amikor láttuk, hogy a hozzánk szokó svéd vendég a szokások ellenére tényleg több melegséget szeretne kapni a pincértõl; meg azután élveztem, hogy a kis japán családnak igazi japán zenét zongorázhattam, perzsáknak meg perzsát (stb...). De ez már a zenész öröme...
Üdvözlettel  :
PiaNista |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
