Tél volt, kemény, hideg, fogcsikorgató. Fázott az erdő, reszkettek az itthon maradt madarak. Néhány fészek azonban üres volt, magányos, elhagyatott. Azóta volt egyedül az a kis fecskefészek, mióta beállt az ősz, hullani kezdtek a rőt levelek. - Akkor hagyott itt a kedves kis fecskecsalád- gondolta búsan. - Csak az eresz ölel át, emberek jönnek- mennek alattam. A kopasz fák sem dajkálnak! - búsult tovább. Aztán elköszönt a tél, kibújt a hóvirág és félszegen a Nap. Reménytől és izgalomtól fűtött vágy költözött az üresen hagyott fészek szívébe. Aztán ahogy búcsúzott a tél, egyre másra érkeztek haza a megfáradt vándorok. Egyik este hazatért az elcsigázott fecskecsalád is. Hangosan ficseregve jelezték: -megérkeztem! A magány nyomasztó. Körülvesz a csend, de nem ereszt.
