Vállalati autóbusz kirándulásra viszi a dolgozókat. A fárasztó hétköznapok után, ránk fér egy kis kikapcsolódás. Dolgozunk, tanulunk, építkezünk.
Gyermekeink az előttünk lévő ülésen foglalnak helyet. Csak a két kisebb jön most velünk, de így is boldogok vagyunk. Miki fiunk tizenhárom éves, Ágika hét.
Előttük egy ősz hajú ember, egy nagyapa, két fiú unokával.
Budapestből kifelé megyünk. Már a sztrádán haladunk, amikor a bácsi megpróbálja kinyitni a felső ablakot. Többször is próbálkozik, de hiába…
Lehet, hogy nem jól érzi magát. A kisfiam odalép:
- Majd én segítek! mondja, s teljes erejéből neki veselkedik.
Mi látjuk, és büszkék is vagyunk rá, de az ablakot ő sem tudja kinyitni.
Férjem negyven évesen ereje teljében, az évek óta tartó építkezéstől megizmosodva, segít a fiának. Neki sikerült kinyitnia.
Az ember némi hálálkodás után, lazán kihajít egy csomó szemetet…
Férjemmel döbbenten nézünk egymásra…
Micsoda disznóság ez? - mondja a férjem villámló szemekkel, és bevágja az ablakot.
A gyerek oda súgja nekem; Soha többet, senkinek nem segítek!