|
 Vendég: 35
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Ismerték egykor Debbie Forestert? Tudják, a csinos, barna sakk-bajnokot Lowellbõl? Bánhatják, ha nem. Én is csak gyermekként láttam õt utoljára. Mármint, amikor én gyerek voltam. Debbie nagyon sok álmomban szerepelt, nem gyõztem elmesélni õket Marknak és Zacnek, akik egyébként körbelakták Debbie-éket. De nem voltak féltékenyek Debbirõl szóló álmaimra. Õk is, más is, mind ugyanazt álmodtuk róla. Az egész város, az országunk!
Hogy Debbie egyszer észrevesz az út túloldalán, rámosolyog az emberre és továbbhalad. Persze, a merészek álmaiban ez a folyamat már sokkal tovább halad az illedelmesnél. (Debbie Káma Szutra sexpózokban, hidrogén-szõke hajjal, esetleg egy másik hölgy társaságában)
Na mindegy. Ezen most jót mulattam.
De a lényeg nem ez. Markkal és Zackel az volt a zizink, hogy állandóan a boszorkánytáblán lógtunk. Ez egy sorozatgyártott spirituális marhaság, mûanyagból és papírból, amin banán alakban fel van tûntetve misztikusan az abc. Ehhez az abc-táblához járult még egy nagyító, ami alkalmasint mozgott, ha a szellemidézõ felek HITTEK a túlvilágon várakozó szellemben, aki a táblán keresztül óhajt beszélgetni velük. Szóval ez volt a mi kis menekülési haditervünk. Kinek mi elõl. Én az egyedüllétbõl menekültem, Mark és Zac pedig a rémes családjuk elõl. A szép szeánsz mindig nálunk tartatott, mivel édesanyáék estig dolgoztak.
Amikor hírt kaptunk Debbie Forester szörnyû autóbalesetérõl, hetekig a táblát nyüstöltük sírva, hogy Debbievel kapcsolatba kerülhessünk, ha már életében ez nem esett meg. Persze nem sikerült, mint ahogy egyetlen másik alkalommal sem idéztünk meg ténylegesen szellemet. Bár Zac próbálkozott függöny- és asztalrángatással egyaránt, de mi ketten Markkal titkon tudtunk, hogy a "szellemüzenet" nem valódi.
Ja igen, még nem beszéltem magunkról. Mi hárman tizenkét évesek voltunk, és egy unalmas iskolába jártunk, ahol soha nem történt semmi. Markkal barátkoztam össze legelõször. Szinte ugyanolyan, mint én, mindent együtt csináltunk már kilenc éves korunk óta. Zac más volt. Vele csak tavaly zörrentünk össze, mert a srác eleinte még hiperaktív, és verekedõs volt. Meg hazudós is, de valamennyire megváltozott. Talán Mark és az én hatásomra, nem tudni. És az isteni Debbie. Óh, mennyit lestük õt az ablakból, ahogy sakktáblájával indult játszani valakihez. Mark képeket is készített róla, ahol egyszer-egyszer elkapta finom sárga ruhája alól elõvillanó barnás combját, vagy a széllel játszó barna, göndör haját. Debbie fiatal volt, még huszonhárom se, amikor a barátjával együtt összeütköztek egy velük szemben haladó autóval. A hír hidegzuhanyként ért. Megpróbáltam emlékeimbe kapaszkodni, hogy eltereljem figyelmem a haláláról, de nem ment. Amíg Debbie-t megfigyeltem, összegyûjtöttem egy csomó olyan dolgot, vagy tárgyat, amit õ is szeretett: kézitükröket, plüssállatokat, söröskupakokat, videókat, és posztereket, amin River Phoenix volt. Ezeket, november 1-jén, a tragédia napján, egy kartondobozba csuktam, és leragasztva a szoba egyik sarkába tettem óvatosan. De aztán nem bírtam soká, egy nap múlva kicsomagoltam, és mindent visszatettem a helyére. A felnõttek oly könnyen el tudják intézni ezt ennyivel, de az én nemes, szerelmes szívem nem tudta elnézni a leragasztott csomagot.
1995. november 1-jén, mikor Debbie már egy éve halott volt, Markék átjöttek hozzám, hogy táblázzunk. Húúú, de izgalmasnak hatott a késõi szeánsz, és mindez Halottak napján! Magamban kántáltam vadul a Debbienek rögtönzött dicshimnuszokat, és könyörgéseket. Reménykedtem benne, hogy a hülye táblánk 100 dolcsiért legalább egyszer mûködik pályafutása során.
Szóval Zac és Mark ízlésesen feketébe öltözve követtek a házunk padlására. Lepakoltuk a huszonkét gyertyát a padlóra, (gyertyát egyébként csak aznap este gyújtottunk, máskor sosem)és elõbányásztuk a boszorkánytáblát is.
- Jack, mi lesz, ha Debbie ezúttal tényleg...elõjön? - kérdezte halkan Mark.
- Jó lenne. - mondtam tûnõdve - Szeretném.
Mikor meggyújtottuk az összes gyertyát, és mindenki elfoglalta a helyét, a nagyítót az abc-re helyeztem remegõ kézzel. Nem akartam, de érzelmeim kikívánkoztak.
- Tisztelt egybegyûltek! A november 1-jei lányt jöttünk megidézni. - kezdtem hangosan - Aki mindegyõnk számára fontos volt, - nagyot nyeltem - ifjúkorom szép virága.
Hangos nevetés tört ki. Habár élõben körülbelül most hallottak elõször így beszélni egy nálam jóval idõsebb nõrõl, neheztelni kezdem a srácokra. Szégyellõsen, és nyakig vörösen a padlóra akartam zuttyanni, de Zac elkapta a karom, és felállított.
- Folytasd, - mondta - ne haragudj!
- Ennyi - hazudtam oda - Nem szeretnék mást.
A kellemetlen affér után, szeánszpózba ültünk mind a hárman. A szabály az volt, hogy erõsen a megidézettre kellett koncentrálnunk, lehetõleg egyszerre. Ha ez sikerül, a játékszabályban leírtakkal összevetve, minden bizonnyal lesz szellemünk. Minden szeánszunk elsõ tizenöt perce fegyelmezéssel telt el a röhögõ-rohamok miatt, ami hol rám, hogy Markra, hol Zacre tört ránk kényszeresen. De ezúttal csendben voltunk. És ha hiszik, ha nem, a kísértet jelenlétét érezni lehetett úgy húsz másodpercen belül. Nem mondanám, hogy ennek bármiféle látható vagy hallható jelét adta, de a levegõ más lett. Mintha nem is levegõt, hanem valami más, idegen anyagot lélegeztünk volna be. Ledermedtem. Ha el akartam volna futni, mert annyira megijedtem, nem tudtam volna. Éreztem Mark kezét, ahogy erõsen ujjaimba mar körmeivel, õ is félt. Zac higgadt volt, mint mindig, de amikor a táblánkon a nagyító elmozdult a "D" betû felé, már Zacrõl is patakokban dõlt a verejték. Nem akartunk hinni a szemünknek. Utána pedig az orrunknak se, mert váratlanul Debbie édes-fahéjas parfümillata töltötte be a padlásteret.
- Ne, ne, ne! Én ezt nem bírom tovább! - rebegte bepánikolva Mark
- Sssss...maradj csendben! - suttogta Zac - Nézzétek!
Rámeredtünk az abc-re, és követtük a nagyító útját a betûkön. Elõször lassan kiolvastuk a Debbie bemutatkozását, de a nagyító hirtelen felgyorsult, és alig tudtuk memorizálni az üzenetet. Kértük, hogy lassítson, és Zac papírra jegyezte a mondatokat.
" Debbie vagyok. Megérkeztem. Egy fényes, fehér helyen vagyok, ez a Menny. Néhány napon belül, neked Jack, küldök egy levelet. "
- Hová??? Hová??? - üvöltöttem a táblának - Hová kapom a leveledet?
A nagyító megállt, az illat elillant, a padlás újra padlássá vált. Szívem pedig, ami az imént még hevesen vert, darabokra tört. Az imádott nõ megjelent, és gyorsan el is hagyott. Megcsalatva éreztem magam, elbátorodtam. A barátaim megigézve ültek törökülésben, és a táblát nézték.
- Õrültek! - vetettem oda és a földszintre rohantam, majd ki az utcára
Idõ kellett a feldolgozáshoz. Mikor a halott Debbie érzéki illata megcsapta az orrom, akkor kezdõdött számomra az õrület. Éreztem, hogy szívem beadja a kulcsot, és perceken belül szerelmes lesz. Ez volt most az én szerelmem. Egy sárga ruhás, fahéjas csontváz, aki sakktudással bír. Az én Debbie-m.
Másnap elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni. Nemcsak mert Debbie is vezetett, hanem mert buta, dicsõséges csontvázlányomhoz íródott verseimet abban rejtettem el. Drága anya felpofozott volna, ha megtalálja, de így, a kicsiny lelakatolt könyvecskémben nem lelhetett rá. Egyszer majd talán leírok ide egyet a sok nekrofil költeményembõl.
Különben, a naplóírás hatásosan lekötött, kevesebbet gondoltam ezáltal a november 1-jei szellemidézésre, és a furcsa, síron túli fahéjillatra. De a halott lányra csak többet gondoltam. Rögeszmémmé vált. Debbie lett az én River Phoenix-em, bár posztereim nem voltak róla. Egyszer kértem a halottasházas bácsit, hogy adjon képeket Debbie élettelen testérõl, de szörnyülködve és átkozódva tessékelt ki az ajtón. Magam sem értettem, miért vetemedtem ilyen tettre, meg aztán én tettem volna túl magam ezen a legutoljára. Elképzelve nem volt olyan rettenetes egy halott látványa. Fõleg, ha az ember fülig szerelmes belé.
Na jó, mielõtt teljesen õrültnek bélyegeznek, eltérek innen.
December 24-én, karácsonykor, délelõtt, a nappaliban majszolgattam egy tál karácsonyfa alakú süteményt, amikor az ajtó levélnyílásán egy üzenet pottyant be. Azonban nem a levélhez, hanem az ablakhoz rohantam szélsebesen, de postás egy szál se.
Õ hozta? Nem õ hozta? Ki hozta? Fogós kérdések voltak mind. Valójában bizony Debbietõl jött, amit sejtettem már a levél érkeztekor. Felszedtem tehát a padlóról, és az emeletre cammogtam vele. Felfelé menet vizsgálgattam azt a csúszós dolgot, amibõl a boríték volt, de nem jöttem rá az eredetére. Bár, a leginkább rá emlékeztetõ ismerõs anyag a víz. Az bizony, és alatta úszkált a címzés is. Derûsen nyugtáztam magamban, hogy nagyon romantikusan hat a "Jack" név a hullámok alatt ringatózva.
Eleinte ki sem mertem bontani. Szüleim mindig óva intettek az ismeretlen dolgoktól. Ezúttal is azt kívánta az ügy, hogy értesítsem õket róla, de nem tettem. A levél nekem jött. Az én birtokom, és az én szerelmem kecses betûi díszítették.
Uram Jézus! Ha elmesélem magunknak, mit tartalmaztak a sorok...
Már kapásból az elsõ sor megrémített lévén, mert szerelmes, de legalábbis bátorító szavakra számítottam. Olvasni kezdtem tehát, tizenhárom éves lélekkel, matrica-autó- és képregény adatokkal az agyamban, egy komoly sakkozó, nevetséges, primitív sorait.
"Szabadítsd ki Rivert a Pokolból, kérlek!"
Szólt az elsõ sor. Ki tudja kinek, mert én nem éreztem magaménak, de kétségtelenül hozzám intézték.
Tudják ki volt River? És úgy hogy melléteszik a Phoenix-et? River Phoenix egy amerikai filmcsillag volt, aki Debbie halála elõtt egy évvel halt meg kábítószer-túladagolásban. Fiatalon. Csak onnan tudok ennyi mindent, mert Debbie miatt utánanéztem.
A levél után Debbie meg én képletesen összevesztünk. Hozzá se értem a naplómhoz hónapokig, egy szót sem beszéltem róla Markék elõtt, és a gondolataimból is megpróbáltam kigolyózni. Egyedül a rohadt levele sorai! Azok bolondítottak meg. Erre gondoltam játék közben, az asztalnál ebéd közben, a Cartoon Network rajzfilmjei közben, az átkozott iskolában, mindig.
"Még hogy én? Én szabadítsam ki?"
Nem tudtam végiggondolni, hogy vajon Debbie tudja-e, hogy én még életben vagyok, és a Föld nevû bolygón élek, és hogy semmilyen sámáni tudással nem rendelkezem, és még ha rendelkeznék is, miért használnám a kedvéért arra a képességeimet, hogy ujjat húzzak a Sátánnal.
Sírtam. Bõgtem, mert Debbie nem engem szeretett, hanem egy másik hozzá illõ, halott pasast. Habár arról még nem szólt egy törvény sem, hogy egy halott sokkal többet ér egy élõvel, mint száz halottal, azért én csak nyugtatgattam magam ezzel. Különben is, mit tudhatott ez a River, amit én nem?
Debbie leírta a levelében, hogy a Mennyországban már rettegnek a jelenlététõl, mert mindig Riverrõl kérdezõsködik, holott minden nap közlik vele, hogy River egy szinttel lejjebb "lakik", és hogy a Mindenható már számûzni akarja õt River mellé, mert csak nyûg ez a lány a mennybélieknek. Azon is elfilozofáltam, hogy vajon River Phoenix hogy az isten nyilába követett el 23 év alatt annyi bûnt, hogy a vele majdnem egyidõs Debbie nem ért fel hozzá? Zokogtam és zokogtam. Bánatomban halott-mentõ stratégiákat dolgoztam ki a naplóm hátsó lapjain, amik megmenthetnék Rivert. Az elsõ ötlet naná, hogy a boszitábla volt, ám ezzel maximum csak kontaktusba tudtam volna jutni Phoenixszel. Mikor ez eszembe jutott, felismertem, mivel is tudnék segíteni Debbienek. Elég nagy eszelõsségnek tûnt, és féltem is, de tudtam, hogy meg kell ölnöm magam. Méghozzá azon a napon, amikor Debbie és River is meghalt, a Bûvös November elsõ napján. A hirtelen jött megoldás miatt túltermelõdött bennem az endorfin, és mindent szépen elterveztem.
Elmúlt a tél, jött az üdítõ tavasz, majd a nyár, és belõlem kezdett kiveszni minden érzés és reménység. Naplómat rég elfelejtettem. Mark elköltözött, és még csak nem is látogattam. Zac, ha néha még átjött hozzám, gorombán viselkedtem vele, és gyakran megbántva tért haza. Késõbb értesültem róla, hogy újra gondjai vannak a magatartásával, és újra agresszív lett. A boszorkánytábla elenyészett a sok kacat között a padláson, és már minden napom egyforma volt. Azzal töltöttem idõmet, hogy a poros ablakomon bámultam a hol esõs, hol száraz járdát a házunk elõtt. Célomba merülten nem gondoltam már bele, hogy mi is a cél, hogy miért történik mindez. Édesanya egyenesen azt képzelte, hogy vezeklem valamiért, de különösebben nem törõdött széthullott életemmel. A rajzfilmadót kikapcsoltatták, azt se néztem. Egyre csak a mártírhalálom járt a fejemben, és hogy teszem, amiért teszem. Mikor aztán elérkezett a november, rettegve ültem fel az ágyamban reggel. Tekintetem az íróasztalra esett, amin gondosan elõkészítettem kötelem feküdt. Az ablakom utca felöli oldalán volt egy kampó a madáretetõnek, arra kívántam felakasztani magam éjjel. Délutánig kulcsra zárt ajtóm mögött kucorogtam, végül mégis rászántam magam, hogy elbúcsúzom még az üres háztól. Lassan elfordítottam szív alakú vaskulcsomat a zárban, és kiléptem az emeleti folyosóra. Apám évek során összegyûjtögetett szarvasagancsai a falon már csak azt az érzést keltették bennem, hogy akár a szarvak valamelyike is megtartana a kötéllel. Szenvtelenül végigjártam a ház minden zegzugát, de a földszinti konyhaablakon kibámulva megláttam Debbie édesanyját, amint a verandájukon sír a szemközti házban. Langyos könnyekkel telt meg mindkét szemem, s eszembe jutott végre, mit teszek. Hirtelen minden kitisztult, és a lelkesedésem halványan visszatért.
Estére mindent elõkészítettem a tökéletes meghaláshoz. Mikor minden környezõ házban lekapcsolódott a villany, és a házunk is elcsendesedett, kiálltam az ablakpárkányra. A kötél végét az említett kilsõ kampóra erõsítettem, majd a hurokba dugtam a fejem. Éreztem rajta a tömény benzinszagot, és magát a kötél szagát is. Sohasem érzékeltem még így ezeket, ilyen kötéllel csak játékok kapcsán kerültem közel. Kötélhúzáskor. Ahogyan ott álltam a párkányon, hirtelen már teljesen más jelentést hordozott a nyakamra erõsített tárgy. Sírni kezdtem megint. Azt sem tudtam, hogy miért, mindent én akartam, mindent én rendeztem így. Az utolsó földi emlékem egy lépés maradt. Egy lépés a levegõbe a szobám ablakpárkányáról.
1996. november 1. Az én halálom napja is lett. Jelenleg a Tisztítótûzben termében üldögélek.
Hosszas várakozás után bejelentették, hogy kiválthatom Rivert a Pokolból, ha helyette én állok be. Még jó, hogy hagytak választást, ha már eltettem magam láb alól. Tehát egy órán belül (ami persze csak nekem - friss elhunytnak - tûnt egy órának), River Phoenix lépett ki a Pokol Kapuján a Tisztítótûz termébe. Pontosabban inkább átesett a küszöbön, mert a szervezetébe küldött drog még mindig a testében keringett. Egyébiránt meglepõen jól nézett ki, sajnos. Mivel a tisztítás során levetkeztem a földi mérgeimet, meg aggodalmaimat, Riverre már egyáltalán nem nehezteltem. Bátran mértem végig cipõcsúcsától egészen az utolsó szõke hajfürtje végéig. Sötétkék bársonynadrágot, és fekete garbót viselt, a lábán egy ótvar bakancs, haja kócos, de teste minden látható és nem látható, (csak sejtetõ) része mesterien szép volt. Külön megtetszett a szomorú tekintete, amit már olyan aggasztóan hosszú ideje bámultam, hogy képzeletben már azt hittem, hogy a fiúkhoz vonzódom inkább.
Akkor ott mindent megértettem. Debbie, River és én egyformák vagyunk. Jó lelkekkel áldottak meg minket, de nem lettünk kitartóak, sem céltudatosak. Hiányos angyalokká alkottak meg minket, akiket tengõdni, csavarogni küldtek a Földre. Talán elveszni, de minimum elhagyatottá válni.
- Te Debbie barátja vagy? - kérdezte River kicsit zavartan.
- Nem. Én csak rajzfilmeket néztem. - szóltam halkan és végre annyira gyerekesen, amennyire gyerek voltam.
- Rendes tõled, vagyis...nem is tudom mit kéne mondanom.
- Menj!!!! Indulj már!!! - üvöltöttem rá sírva.
River megijedt, de mégis volt ereje megölelni. Én csak hanyagul lógattam a karjaim az ölelésében, mégis csodás volt az érzés, ahogyan átáramlott belém szeretete árama. Semmit nem értettem. Nem tudtam, miért ilyen jó hozzám, és miért is volt õ a Pokolban. Talán azért, mert sosincs igazság. Még a túlvilágon is igazságtalanul szortíroznak szét minket, és mi beletörõdünk. Amikor eljött az idõ, River a Mennyország kapujának óriáskilincsére tette finom kezét, majd szelíden kinyitotta a kaput, és nyitva is hagyta. Az Tisztító-õrök nem voltak jelen, nézhettem, amint Debbie széttárt karjaiba rohan a szõke alak. A két ismerõs idegen, akiknek alakja táncolva veszett bele a felhõrengetegbe.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
