|
 Vendég: 19
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,225
|
|
A deszkakerítésnek dőltöm-testem. Valakinek szántalom volt várnom...
S minthányszor immár, esedezett nekem egyvalaki – egy olyasvalaki –, hogy kísérjem el egy folyton csak tévelygő, valahogy mindig elveszett fiúcskát arra a (ahogy ő megfogalmazta:) „edzésre”, . . igen, arra az egyre rémséges dologra, miért is létezett ez a túlzottan hatalmas hely, . . a városi stadion.
Mindez pedig a tizenhetedik óra múltán történt, a kalendárium és a tél jog szerint, és a kesztyűbe bújtatott kezem – mintegy a kora novemberi éjszaka felé túlságosan korán nyújtott kéz –, mellyel az az mindig felismerhetetlen, gyermeki kéz az enyémben nyugodott, kivezetett a fényekhez és a ködbe, egészen a város másik széléig.
Két elrabolt lélek – noha öltözetük természete oly különböző volt –, mindkettő gyermeki módjára lépkedett a polgárok által ugyancsak elrabolt, de soha meg nem hódított elővároson át. A veszekedő szónokok és tudatlan praetorok nem szabtak határozott határt annak a félromnak, ami még a második világháborúból maradt; így is maradt – elő- és megmaradni valónak –, hogy a már régen elszunnyadt természet ítélkezzen, . . és mintegy az elfeledett Isteni kéz lassan, álmosan ellenálljon a távoli északról idahúzott teherautók hatalmas állomásainak, és a kemény energia (fa, szén és ki tudja, mi minden) raktárainak, a sokak által meghódított udvaroknak, de bennük az esküvéstelen lakhelyeknek, a régi és félig elhagyatott piacoknak és vásároknak, s csupán a gyermekeknek kijelölt játéktereknek, míg a bal oldalt a kényszerűen itt rekedt polgárházaknak hagyták, amelyek azonban megálltak, összehúzódtak, . . és évtizedeken át szívják magukba lakóik sokféle életét.
Igen, ez csupán Pons elővárosa volt (vagy a költők városáé), és még nem Oniriaé (a költők által épített városé – hiszen ha más nevet is viselnek, ma már másképp nem tudom őket nevezni), csupán és kizárólag az, a vasútvonal kezdetétől: valahogy szívbelibb, édesebb, mámorosabb, vigasztalóbb, . . szép, sőt, csodaszép, és ez csak annál erősebben, de nem eléggé megvilágítva, . . sűrűbben beépítve és elágazóan. . .
Mi pedig olyan csapatostul haladtunk a Travuniai (mert valahogy ezek a rétek úgy hatnak) szétterülő patakok mentén, fecserésztünk, . . de mintha ezt észre sem vettük volna, és akkor, mint a lanyhult vámosok, egymásnak adtuk el mindennapi tudományainkat.
De mindaz, ami Alphától szétszakadt, Omega felé szórja a szavakat, s hallj! valahol ott, amikor egy kanyart beértünk, . . csak azt hallottuk, hogy egyszerre, ama egyetlen láthatatlan víz és valamilyen nedvesség közepén: „csörömp”, „csörömp”, s megint „csörömp” – és ez egyre sűrűbbé lett, hasonlóvá ahhoz a hanghoz, amellyel az erdei patakok fellazítják a földet, a leveleket és azt, amit sok élet ágyának lát, . . – aminek már csak az egerek félhetnek.
Igen, a belső tudományom nem tudta ilyen néven nevezni e hangot, noha hittem benne, hogy létezik, . . de én immár minden csendünk ura voltam, és tudom, hogy csakis ezért felejtettem el, . . és oda, . . oda, ahol a vér a legsűrűbb, elűztem minden those folyami sirályok, vad ludak, sok vadkacsa és azoknak a nagy, mindig titokzatos, de méltóságteljes és rettenthetetlen, mindig szabad hattyúknak a képét, amelyek itt, annak az egyetlen, ma már oly távolinak tűnő napnak, igen, annak a hatalmas nyári alkonyatnak, itt, ezen a helyen megtelepedtek, . . csupán egyetlen éjszakára, és oly sűrűn aludtak, . . – hogy ez volt az egyetlen alkalom a hó előtt, amikor ez az árok vagy yandezsek, vagy talán csak egy árok, . . csupán sok vízzel megtöltve, a fehérség ragyogásával dicsekedhetett.
De én akkor magányos voltam, és az alváson kívül, . . az illúziókon vagy azon mindig édes foszforon kívül, még a labirintusokba vetni tudó gondolatokon kívül, és minden forró, savas vízen, vagy talán csak az alkoholon kívül, . .
S akkor még tág és még elérhető szemek birtokosa voltam, s az akkori időkben ez volt az egyetlen pillanat, amikor megjelenhettek, . . nem félek a valóságtól, és nem rejtem el az Isteni csillagok ajándékait a ma már egész hét elteltével.
S most csupán mentem, s az a bizonyos gyermek mellettem, s visszafelé fordulva, megtanulta szeretni az ösvényt, s ott csak a maga álmait kereste, ezért tette fel magának ezt a kérdést, . . és az én nevemben: „Mi az (mit hallani ott)?” – mert én ezt a lépésemmel és such távolságommal már semmiképp nem érhette volna füllel – de ő talán nem is tudta, csak érezte.
S a választ mindketten természetesen hamarosan megkaptuk, mindenki a saját szemével, amint az első polgári világítás oszlopához (de nem a léleknek, gyertyát) érkeztünk.
A fiú és a leány, . .
Ő valami szélvert sötétkék kabátban, az anyai szemek távoli gallérjában, gyűrött nadrágban és csodálatos cipőkben, . . halk, óvatos, de széteső, mint az egyetlen pitypang, vagy talán valami házi rózsa, gyakran megfázott, és valami életadó, földi és álmoki fehér kávéval a természet által púderezett orral, alig csak megijedt. . .
És ő, kabát vagy bármilyen köpeny nélkül, csupán egy kigombolt, rövid ujjú piros pólóban, harisnyában, amely szorosan ölelte a lábait, és puha, bársonyos papucsban, s minden olyan, csak rábízott babával, meleg, néha túlságosan is meleg, de minden fokozott testhőmérséklet nélkül, és egészen a jövendőbeli női bőrből, de megintcsak, az egész a kő, a csalán és a szúnyogok széttört ajkának nyomából, egy csónakoslány mosolyával, az az egyetlen nap, a lázadás színével minden éjszakában, és csak-csak azokkal a korhoz való őrület nyomaival, bátor, sőt, a valóságnál is sokkal több, . .
Dobálták valahova. . . a viz és a szél által szétszórt köveket, és sok eltört cserépmaradványt és mindenféle kis darabot a környező utakról, . . oda, . . maguk elé, arra a bizonyos elhagyatott rétre, nádassal, sással, kátyússal és mindenféle magas fűvel benőttre, de még mindig a sok szétszórt szeméttel az ugyanazoknak, . . és az alatt és köztük alvó sok vadlény egészéből, s még sok mindenféle fajta romlott tojásból, . .
A rétet, de még gyakrabban a mocsarat, amely eltöri és széttépi az ott elhaladó, érkező és induló utazók, vagy csak a tévelygő sétálók orrát.
S amíg ez a ketten – akik még (vagy talán soha) nem voltak végleg kifagyva, kiégetve, és nem elég megverték, . . és megkövültek – hallja és lássa Isten – jövendő emberek, egy ilyen gyermeki játékkal, a levegőn keresztül, amit itt gyakran a kén, a cián és az ammónia csíkjai hasítanak, még mindig keresték az utjukat a távolba, s ott a saját szemükkel és fülükkel, még egy Egész Várost láttak álmot aludni, nem pedig valami kisvárost valami ismeretlen határon.
Igen, eszembe juttatták azt. . . amit mindennek a másik miatt, amit nem akarok emlékezni, elfelejtettem. . . –
Már elmentek mellettünk, s valami miatt a mellettem lévő fiúcska kezét akkor már elengedtem, . . És sem az ő, sem az enyém, sem neki, sem magamnak több válaszát nem várta, . .
De a szemem és a fülelem már minden ottani távolság, szélesség és magasság mögött maradt, amelyekhez abban az órában, mintha az Úr kezétől, egy megkegyelmezett csődör most vágtatott.
S a léptek már egymást előzték, s utánam egy tűzes kocsi hajtott át azon az egyetlen késő őszi levegőn, amíg ő mellettem teljesen megbotlott, és időnként, mint egy nagyon fiatal csikó futott csak, hogy utolérje őket.
Szálltam, de repültem is, . . ennek a városnak a magasságaiban, és nem ismertem fel többé egyetlen utcát sem, amelyet idáig elértünk ahhoz az ottani, nagy városi mezőhöz, amit mindig gigantikus reflektorokkal, hideggel és köddel világítanak meg.
S akkor, amikor oda már érkeztünk, . . akkor ott mondtam neki:
Menj, játssz a gyerekekkel, kergetétek a bőrlabdát, nevetjetek, lökdössétek, rúgjátok, és a lábatokkal, mint kardokkal vívjátok a harcot, én nekem ti-ill-en, ill-en si-j-j-tennem, sietek (és amíg ezt mondtam neki, reszkettem, . . már senkiben nem hittem magam körül) haza aludni, . . mert nagyon szeretnék aludni!
S ott hagytam őt akkor (ő pedig már megtanult mindent, és értette az én rajtam keresztül ismert módomat,) én pedig elvágtattam dobogással, mintha betonon, és mintha valami harangzúgásból, amíg kiejtettem:
Igen, . . és nem. – mert nem ismertem fel annak a lánynak a sötétben, csak a szememben szikrákkal megvilágított, süketítő csendjét, . . a Szerelmemét.
S az a udvarias, de kérdő szava valami barátjának, finom, de valahogy megijedt:
„Ön az apja?” – lenyelte a nyugtalanságot és a hozzá hasonló távolságokat.
Miféle találkozó ez, s az Én Sorsom-Társa, ki olyan megőrülten és álmosan megnyugtatott, a Szerelem egész tekintetével és csak rá néki ismert csodákkal, amíg én az egész időt a sekélyhez futottam, . . de a házhoz hajszoltam.
Át a fénnyel eltömött kisvároson és a sietségben lévő szomszédokon, s a lángoló kocsi már mögöttem siszeggelte az olvadt oxigént, a nedvességet és a cukorrépát, míg az önjáró vas kocsik minden színben lévő csíkjai, és a pékségek, a sok kávé, a fogadók, az éttermek, a városi polgárházak, a különböző udvarok és az állami és utcai csíkok, mindinkább a narancssárga fények miatt, mindannyian csak úgy behódoltak ennek a színnek, meg sok minden másnak is, amit ezeknek az újonnan lángra lobbant Álmoknak a sebessége engedélyezett.
S csak valahol ott, már az utcam Alfája előtt, hirtelen megálltam, . . mintha valami levegős fékekkel, csupán egy ablak előtt, . . – nem tudom hogyan, nem tudom miért. Az pedig azok közül az egyik volt. . . a (geometrusok számára) árvácska munkás. . . és javarészt kőműves házak közül.
Mint a megbabonázott, és teljesen elragadott, Szemléltem, de nem rajzoltam, hanem a képet szerettem, mint abban az egy kávézó vagy kozmikus múzeumban. Ennek a háznak az összes fénye, a villamoson kívül, egy vászon által volt elrejtve, egyszerű, de puha, és puha és a léleknek kedves, s édes lepedővel, kifejezetten ibolya színűvel, és csak azon a helyen, ahol a rózsa árnyalatai eléneklődtek, – és csak a közepén, rajta felül, csupán az az egy sziluettje a felizzott szálnak, az üvegben és a vákuumban, hasonló valamihez. . . a hold árnyékához.
De megint, csak hirtelen, megszagoltam magam, mint a szomjazó, aztán a vízzel megelégedett, és futottam, . . de csak futottam, hogy elérjem a saját párnámat, a hátralévő néhány szomszéd udvaron át mért távolságon keresztül.
S ahogy a lábammal a saját házam, vagy talán a lelkem küszöbére léptem, a bejárati ajtók nyitva maradtak, a cipők szétszórva, és a zsebek felhasadtak, és a különböző alakú hatalmas kulcsok kihullottak – mint valami elveszett cukorkák, és minden így maradt nyitva, és minden szemnek megengedett, s én a székbe estem, . .
De minden meleget óvatosan, és csak akkor, miután kimértem, beállítottam, . . és elaludtam. . .
S elaludtam, és aludtam, és Örültem. |
|
|
- július 01 2026 12:06:15
Nem tudom, hogy ki vagy, de most ez az alső, nem törlöm.
Ha legközelebb nem lesz rendes neved az írónak és meglátom, rögves kitörlőm.
Ha ennyira bujkálsz, akkor Te nem is vagy író. Kérdem én akkor minek és kinek publikűlsz, nekem, hogy dolgom legyen. Trozs a gondolkozásmódod, ez biztor.
Nekem versekbőkl ezen az oldalon 3150 db. van és es ez nekem bűszkeségre ad okot. De neked mi az mi bűszkésit, ilyen köröülmények között!
Üsv: Főszerkesztő! |
- július 01 2026 17:48:23
Elnézést kérek, Főszerkesztő Úr! Egyáltalán nem állt szándékomban Önt bármilyen módon megzavarni vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Művésznevem Lav Atanasijin, és úgy emlékszem, ezt feltüntettem a jelentkezésben is. Ezt a nevet nyilvánosan használom műveim bemutatására világszerte. Megtiszteltetés számomra, hogy Önnel beszélgethetek. Itt egy olyan prózai műről van szó, amely egyfajta határvonalat képvisel, egy sajátos pszichogram, egyfajta városi képeslap, és úgy gondolom, ezt gondosan jeleztem is, amikor a próza kategóriába soroltam. Nem egészen értettem, miért tartja torznak a gondolkodásmódomat, és sajnálom, hogy így alakult. Mélyen tisztelem a magyar irodalmat, kultúrát és nyelvet, és még egyszer elnézést kérek, ha megsértettem Önt. Kérem, tiszteljen meg a megtisztelő figyelmével annyira, hogy elmagyarázza, milyen viselkedést vár el tőlem ezen a csodálatos oldalon. Előre is köszönöm! |
- július 01 2026 17:54:06
A művésznevem hivatalos név, amelyet a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalánál is levédettem. Emiatt nem értem, hogyan sérthetném meg Önt ezzel. Szeretném azt is megemlíteni, hogy már 30 éve foglalkozom írással, és több olyan regényt is írtam, amelyeket kiváló irodalmi szakemberek igen sikeresnek értékeltek, emellett verseket és novellákat is írok. Kiadtam a Gyöngyszem Tháliának című regényemet, idén pedig megjelenik a második regényem is, amelynek címe „Grad” (A város). Az irodalom iránti tehetségemet a ma már megboldogult, csodálatos professzorom és vajdasági költőm, Milan Dunđerski fedezte fel. |
- július 01 2026 17:56:31
https://www.google.com/search?q=Ki+az+a+Lav+Atanasijin%3F&sca_esv=9d979678eff53443&source=hp&ei=dDhFauOFJLeL7NYPoMqJuQ8&iflsig=ABILxe8AAAAAakVGhCd2wXXepvGJAblYM6MRJyTA3p6o&udm=50&ved=0ahUKEwjjj8TF67GVAxW3BdsEHSBlIvcQ4dUDCBc&uact=5&oq=Ki+az+a+Lav+Atanasijin%3F&gs_lp=Egdnd3Mtd2l6IhdLaSBheiBhIExhdiBBdGFuYXNpamluP0jDHlCrFVirFXAAeACQAQCYAWGgAb4BqgEBMrgBA8gBAPgBAvgBAZgCAKACAKgCAJgDXZIHAKAHGLIHALgHAMIHAMgHAIAIAQ&sclient=gws-wiz&aep=107&cs=0&mstk=AUtExfA5O0jSMD0-94yGMdQOBVY67ZNgZBpgTA3ZEz4KrganeQsy_DXnijaEpaJnFk0M_x6WRzt5226_sBXvBp3rPfKkyncAIQtzipTxd86afWXcHlXbdGRwsbubSjYVkElm7WTIjazrOeEyBvPm2mepbO_9xsqdYb5vWqY&csuir=1 |
- július 01 2026 18:00:15
Még egyszer elnézést kérek, ha megsértettem Önt vagy ezt a tisztelt oldalt! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. július 01. szerda,
Annamária napja van.
Holnap Ottó napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
