Utálom a könnyeket S ezen a borús napon,- mikor emlékeink elfakulnak, és az álmaink elhalkulnak- mégis tovább élünk, és tovább megyünk azon az úton, amit az élet nekünk szánt. Közben pedig látom, hogy egy könnycseppben átlátszik a fájdalomnak összegyûrt szemétkupaca. Ezt annyira utálom. Körülnézek, és érzem, ahogy a gesztenyefa sötétzöld levelei játszanak a szélben
A megszokottnak hitt boldogság csak látszat volt. Mert a hideg falak közt még mindig fázunk, és összekuporodva várjuk a holnapot.
Utálom a könnyeket És ha elereszteném a fájó múltat, akkor sem maradna más, mint csak egy vallomás neked: hogy a jövõben még szenvedhetünk
Most úgy ölelnélek, szinte szorítanálak a boldogság apró szilánkjai közt, de félek hogy ez az érzés összetörne téged is.
Utálom a könnyeket Mégis csak sírni tudok, mert emlékeink elvesztek az élet rohanó körhintájában.