|
 Vendég: 95
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Igaz történet arról - bár sok embernek hihetetlen - hogy a kutyákon, cicákon kívül mennyire szocializálhatók, emberbaráttá, kommunitatívvá tehetõk egyéb állatok is...
Anyám, mikor egyedül maradt régi kis házában, néha tavaszonként vett egy-egy csapat kiskacsát, kiscsirkét - így aztán jól megvolt a programja az aktuális baromficsapat felnevelésével. Na, nem mintha amúgy unatkozott volna, hisz egy öreg ház körül folyton van tennivaló, nem is kevés.
Ráadásul akkoriban nyaranként el volt látva az unokákkal... hiszen ugye, a szülõk dolgoztak, leszámítva a váltva kivett szabadságokat, viszont a nyári szünet sokkal hosszabb volt, s anyám áldozatkészen felvállalta mint a négy unokáját...
Jó dolguk volt ám a ház körül élõ állatoknak! A kiscsirkékre, kiskacsákra mindig volt kellõ létszámú jelentkezõ, aki segített az etetésükben, itatásokban. A gyerekek egyenként kiszedegették õket meleg fészkükbõl az újságpapírral leterített ócska pokrócra, mely fölött égett az infralámpa - bizony, nagy szükségük van a melegre ezeknek a kis jószágoknak! -, hogy aztán végignézzék, ahogy örömmel, nagy sipogással vetik magukat a kis pihe-puha szárnyasok a reszelt fõtt tojás, dara, vágott csalán közé. Megtöltötték vízzel soklyukú itatóikat, s ámulva nézték, hogy azok milyen hamar megtanulják, hol és hogyan kell inni, és tudják, hogy akár hat csibe vagy kacsa is ihat egyszerre egy ilyen edénynél. Mikor letelt az etetésnyi idõ, akkor a gyerekek óvatosan visszapakolgatták a csöppségeket a bélelt kosárba, közben mindegyiknek kijárt egy-egy alapos simogatás... Majd a kosarat letakarva, folyamatosan halkuló és ritkuló csipogás után csend lett.
Lányom volt a legnagyobb unoka, õ különösen imádta istápolni a kiscsirkéket. Mivel öcsém két lánya kisebb volt, õk a kisebbek szemével néztek a "nagyra", s annak nyilván tekintélye volt a néhány év elõny miatt, fiam pedig alapból nagyon érzékeny, jólelkû volt már babaként is, s a három lány között alkalma sem volt nagyon rossznak lenni, így mindannyian szívesen dédelgették, simogatták a kis jószágokat. Mikor azok már nem szorultak annyira a kosár védelmére, akkor is rendszeresen ölben tartották valamelyik csirkét, és órákig elsimogatták, akár egy macskát. Úgy dominóztak, úgy kártyáztak, úgy ország-városoztak, hogy mindnek az ölében volt egy-egy csirke... Azt lehet mondani, a csirkék ehhez teljes mértékben hozzá is szoktak.
Már süldõ korban voltak az aktuális csapat tagjai, amikor sajnos, véget ért a nyár és a rendszeres baromfiistápolásról le kellett mondaniuk az unokáknak. Azt lehet mondani, minden csirkének neve volt, messzirõl megismerték õket akár külsejükrõl, akár hangjukról is, és néven nevezték valamennyit. Ezentúl a szárnyasok csak heti egy alkalommal részesülhettek a fenti élményekben, de anyám elmesélte, hogy ha leguggol valamiért, valamelyik csirke máris az ölében van...
Teltek az évek, egyik nyár jött a másik után, a csirkék nagy részébõl természetesen tyúk, illetve vasárnapi ebéd lett... mely utóbbi tényt lányomnak nem reklámoztuk - anyámnak is nagyon nehezére esett, a szomszéddal vágatta le õket... -, mert ha a lány megtudta, akkor név szerint kérdezte, hogy 'kit' fõztek meg... s megsiratta szegény csirkét, és nem volt hajlandó belõle enni...
A két legkedvesebb tyúkocska - Ida és Borostyán - évekig megmaradt, anyám viszonylag könnyen bele is törõdött már szinte az elején, hogy azokat végképp nem szabad bántani, azok maximum végelgyengülésben mehetnek át a túlvilágra. Õ maga sem tudta volna levágni õket... hisz olyanok voltak, mint a kutya vagy a macska. Mentek utána a kertben, ha ott dolgozott, de kísérték egyébként mindenhova. Ha csengettek, anyámmal együtt õk is szaladtak kárálva a kapuhoz, és ha búcsúzott a vendég, ugyanezzel a szertartással kísérték ki. A gyerekek minden szünetben továbbra is ölbevették, néven nevezték, simogatták õket, s ha nem láttam volna, nem hiszem el, mennyire máshogy viselkedtek ezek a tyúkok, mint amúgy egyébként az átlag-baromfiaknál megszokhattuk. Teljesen emberiek, szocializáltak lettek... még a házba is bejártak, anyám fáskosarat tartott fent nekik a konyha sarkában... télen oda "ültek el"...
Lehetett velük beszélgetni is. Lányom órákig tudott velük párbeszédet folytatni, a tyúkok ilyenkor fura, éneklõs hangon kárálva mondták a magukét, de mindig megvárták lányom mondandóját... Ugyanakkor néha anyámat is elkaptam, hogy odaszól valamit Idának, s Ida fejét rázva, éneklõs kárálással válaszolt...
Borostyán valami betegségben pusztult el 4-5 évesen, mély gyász ülepedett egy idõre a gyerekekre, anyámra is. De Idát, az utolsót még évekig istápolgatták, kényeztették, státusza volt a családban. Idával nem lehetett akárhogy bánni, beszélni, netán kikergetni a házból! Ida minden ház körüli cselekményben részt vett, legyen az meszelés, kamratakarítás, kertásás, vendégség - semmibõl nem maradt ki, mindent hangosan véleményezett... Ha anyám az utcai virágágyást tette rendbe, Ida bizton kint lehetett mellette, nem fordulhatott volna elõ, hogy elkóricál, vagy netán kifut a forgalmas úttestre. Anyám gyomláló keze mellett csipegetett, elcsípve egy-egy gilisztát, idõnként kottyantva egyet-kettõt. Ida jelenléte az állandóságot, nyugalmat jelentette.
Aztán egy reggel - bizony, már lehetett tízéves is - nem ébredt föl többet, úgy találta meg anyám, mozdulatlanul. Szépen, csendben, bárminemû gond okozása nélkül, életéhez méltóan ment el... A kert végében, Hosszúkás és Kicsi nevû hû kutyáink; Mirci, Medve, Leó, Bandi, Marci, Kiciri, Pöszörõ, Fancsika nevû cicáink és Borostyán mellé lett temetve.
Gyerekeink már rég felnõttek, de Ida neve a mai napig is fogalom. |
|
|
- augusztus 15 2008 10:42:30
Kedves Magdileona!
Csodálattal olvastam végig ezt a szép és megható történetet a szárnyasokról.
Nekünk is voltak mindig. De két éve már, hogy nincsenek. És a lelkem azóta - e téren - megynugodott, hogy nekem már többé nem kell levágnom háziállatokat. A kutyus meg, a cicák pedig megint csak úgy menetnek el, ha gyógyíthatatlan betegek, vagy valóban végelgyengülésben hagyják itt a földi világot.
Amit leírtál, azt én is megerõsíthetem, hogy így van!
Nekünk volt egyszer egy kicsi malackánk (akit Bözsikének neveztünk el még tenyérnyi malacka korában), s mikor nagy-nagy koca lett, bizony nekünk is fájt a szívünk, amikor levágásra került. Az is mindig utánunk jött, bármerre is jártunk az udvarban és a kertben (pici korában a sporhert alati vékában volt a fekhelye).
És mi is így voltunk a szárnyasokkal is, hogy sokszor nevet kaptak. (Sajnos muszájból kellett levágnom valamennyi állatot). Ha magam dönthettem volna tetteimrõl, biztosan másként alakult volna.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- augusztus 15 2008 12:35:08
Kedves Zsuzsi, nagyon örülök, hogy olvastál, és ennyire átérezted, mirõl írok. Azt hiszem, senkinek nem kell szabadkozni, hogy le kellett vágnia haszonállatait, végül is, szegények, abból a célból teremtõdtek... De az biztos, hogy anyám, falusi származású lány létére soha nem volt képes megtenni, és míg apám élt, addig õ vágta le az állatkákat, mióta pedig, sajnos, nem, mindig áthívta a szomszédasszonyt, De az utóbbi években már végelgyengülésig él nála otthon néhány kacsa és tyúk...
Úgy éreztem, meg kell örökítenem ezt a történetet Idáról, hiszen egyben saját ifjabb koromat is átérzem benne, mikor még kicsik voltak a gyermekeim.
Nagyon köszönöm mégegyszer!
Szeretettel: Magdi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
