|
 Vendég: 50
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
(de vajon nem szebb-e a halál?)
Az élet szép
(de vajon nem szebb-e a halál?)
Tört fényben, fotelben, ruhástól ébredek. Hol vagyok? Úristen, megint elaludtam! Néhány másodperc múlva csoszogást hallok. Azután ütemes koppanásokat, majd megint csoszogást: csissz - csossz kipp-kopp. Rémülten kiegyenesedem a kényelmetlen fotelben, és kábultan figyelem a hangokat, a konyhából kiszûrõdõ tompa fényû éjszakában: kipp-kopp, csissz-csossz.Már látom, anyám csoszog át az ósdi elõszobán. Apám járókeretével. Megrémülök: ezt még sohasem csinálta. Eddig csak felejtett. Elfelejtett inni, enni, a gyógyszereit bevenni. Elfelejtette, amirõl egy perccel azelõtt beszélgettünk, és azt is, amirõl tegnap. Nem tudja, hol lakik a falu fodrásza, akihez évtizedekig minden hónapban elment. Mindent elfelejtett. Azt is, hogy a fiam, az unokája már sohasem látogatja meg. Egyetlenegy dolgot nem felejtett el: naponta megszámlálhatatlanszor közölni, ha bármilyen apróságra emlékeztetni próbáltam: elfelejtettem. És mosolygott hozzá. Mindig. Mint egy pajkos kisgyerek. Huncutul. Ma, a gyógyíthatatlan kórral, az Alzheimer kórral való szembesülés óta is gyakran úgy érzem: nem lehet igaz. Talán csak játszik velem. Szeretne felvidítani. Csak felcserélõdtek kis idõre a szerepek: most õ a kisgyerek, de sajnos, nem így van. Nem játszik velem. Ez a valóság. Visszafordíthatatlan valóság. Anyám Alzheimer kóros, gyógyíthatatlan beteg. Egy másik világban él, amelybõl gyakran kirekeszt, néha meg szeretne belekényszeríteni. Talán, mert fél egyedül. Nem tudom. Azt sem tudom, hogy egyedül van-e ott. Pedig rengeteget beszélgetünk. Mesél, órákon át. A múltról. Ezerszer hallott történeteket. Szépen, hibátlanul, és mindig ugyanúgy. Szó szerint ugyanúgy, sohasem másként, egyetlen szóval sem.
Figyelem a hetek óta éjszaka is kényszerû világítás szûrt fényénél, ahogy lassan, ütemesen elcsoszog a fürdõszobáig, apám járókeretével. Mint egy elfáradt angyal, lekonyuló szárnyakkal, földig érõ, világoszöld hálóingben, mezítláb. Az elõszoba közepén megáll, és hosszan néz a mindig nyitott ajtón át felém. A félhomályban még rosszabbul lát, így ma sem tûnik föl neki, hogy nem vagyok az ágyban. Hetek óta egy fotelben ülök, hogy el ne aludjak, még véletlenül sem. Most mégis elbóbiskoltam. Rémülten figyelem. Bemegy a fürdõszobába. Apám járókeretével. Nem hagyja kint. Betuszkolja a szûk ajtón. Várok. Zubog a víz. Csoszog vissza. Csissz-csossz. Kipp-kopp. Becsoszog a szobájukba. Megáll a járókerettel az ágy mellett. Óvatosan kiosonok. Kíváncsian szemléli a papát. Majd lassan a sarokba csúsztatja a járókeretet, és bebújik az ágyába, ahova mindig - közel hatvan éve - a papa mellé. Kicsit kölcsönvette a járókeretét? Talán most azt játssza, hogy anélkül õ sem tud járni?
Biztosan megint féltékeny, mert most mindenki a papát ápolja, de az is lehet, hogy fogalma sincs, ki az ott az ágy másik oldalán. Idõnként dühösen megkérdezi: mikor kel már föl az az öregember?
Most szorosan odabújik arcával az õ arcához, és két percen belül mélyen alszik, reggelig. Mint egy kisgyerek. Vajon álmodik? S ha igen, mirõl? Nézem õket, és halkan sírok.
- Jó éjszakát, szép álmokat, gyerekek.Mama. Papa, kicsi gyerekeim. Mit tehetnék még értetek?
Gondolataimból felriaszt az ijesztõ, már-már õrjítõ hang, ami napok óta tart, rövid - csupán néhány perces - szünetekkel. A papa csuklik. Egyre hangosabban. Segíts- suttogja. Behozom a kacsát. Próbálom felültetni. Visszazuhan. Megint megpróbálom.
- Próbáld átkulcsolni a nyakamat, papa, kérlelem halkan. Megpróbálja. Lezuhannak rólam a karjai. Óvatosan visszacsúsztatom a vállaimra mindkettõt, hirtelen átfogom a derekát, és emelem. Próbálom felültetni. Talán sikerül.
- Kir30; kir30;! - suttogja. Végre felültetem. Szorítom a derekát. A lábai ernyedten lógnak. Eligazgatom egyik kezemmel. Pislant a járókeret felé. Ki akar menni. Még mindigr30; Ma is Halálos beteg. Áttétes tüdõrákja van. Végsõ stádium. Napok. Talán órák. Tegnapelõtt még kimentünk a mosdóba. Kivittem, de napról-napra erõtlenebb, és én is. Valamennyien. Nem akarja a kacsát, sem az ágytálat, sem a pelenkát. Eddig még sikerült minden nap kivonszolni. Ha kérleltem, hogy nem szabad, és én sem bírom, és a nõvérem sem, haragos szemekkel nézett rám, és próbálkozott. Állandóan próbálkozott, bár mindig visszazuhant az ágyba. Éjjel-nappal rettegtem, hogy elesik. Lecsúszik az ágyról. Egyik éjjel megtörtént. Talán akkor is elbóbiskoltam a fotelban. Ott feküdt a küszöbön, és összegömbölyödve, nyüszítve sírt, mint egy védtelen, apró kisfiú. Fogalmam sincs, hogyan tudtam felemelni, és visszatenni az ágyába. Valahogy sikerült, bár közben megszakadt a szívem, akkor, és most is, és mindig, ahányszor mondja, erõtlen, suttogó hangon: kir, kir!
Tegnap megint kivittem. Már majdnem a fürdõszobában voltunk. Nem tudom tartani -suttogta. Csuklott, és sírt. Nem baj, papa! - és szorítottam, cipeltem. Valahogy elértünk a fürdõszobáig. Bal kezemmel szorítottam õt, meg a járókeretet, jobb kezemmel fölbillentettem a tus csapját, középre húztam, hogy langyos legyen a víz, ahogyan szereti, és leemeltem a tust, hogy rázúdítsam a vizet, és felfrissül talán kicsit - ahogy mindig - a tusolástól, bár nehéz volt elhitetni vele, hogy már sohasem szabad a kádba lépnie, csak a fürdõszoba közepére, a lefolyóhoz, ott majd elfolyik a víz, és feltöröljük, legalább mindig tiszta lesz.
Megcsúsztunk. Átbukott a járókereten, és fejjel lefelé lógott a hatalmas fürdõkád oldalán, én meg a mellkasomnál fogva. Hangosan sírunk. Szerencsére, a fejét nem ütötte be. Nem tudtunk megmozdulni. Végre sikerült. Erõtlen lába belegabalyodott a félig alája dõlt járókeretbe.
Mintha kicsit visszatért volna az erejer30; Mintha megint a lábán járna
- Nincs lábam suttogta, és sírt. Sírtunk. Valahogy visszavonszoltam az ágyhoz. Zokogtunk, õ csuklott.
- Ne haragudj, suttogtam.Bár meghalnék veled én is. Ezt már szerencsére csak gondoltam.
Hajnal felé felébred újra. Órákig csuklik. Hívom a nõvéreméket. Hívom az ügyeletes orvost. Embertelen fájdalmai vannak. Segítsetek! Nem bírom! -suttogja rekedten.
Ez már a negyedik fájdalomcsillapító injekció ma. Elkábul. Alszik, csuklik. Szünet nélkül csuklik. Mennyi ideje is? - kérdezi reggel a háziorvos. Nem tudom. Napok óta. És a tapaszt is duplán kapta, egy nappal elõbb, az újabbatr30;
- Feladtam. Hívom a mentõt. Talán a kórház Talán ott kaphat erõsebbet
Beülök a mentõbe, melléje. Szorítom a kezét, ahogy otthon is, némán, hetek óta, éjjel-nappal szorítottam, míg el nem szenderült néha egy-egy fél órára.
- Talán még idõben odaérünk,mormolom félhangosan.
- Talán -mormolja alig hallhatóan a mentõs.
A papa nagyon szomorú, és csalódott. Egyszer sem szorítja meg a kezemet, ahogy otthon, hetek óta, mindig, amióta mellette vagyok.
Talán haragszik rám, de szólni már nincs ereje. Becsukja a szemét, elalszik, és szünet nélkül csuklik.
Nem hagylak egyedül, a kórházban sem, suttogom - talán hallja.
Hazudtam neki. Azt ígértem, nem kell kórházba mennie, ha mindig megissza a folyadékot, amivel szinte ötpercenként kínálgattam, nehogy kiszáradjon.
Azóta is, a kórházban is folyamatosan csuklik, és nagy fájdalmai vannak.
Haza kellett utaznom. A többiek most ott vannak, amennyit csak lehet. Muszáj volt hazajönnöm kicsit, legalább egy napra. Feladtam. Nem bírtam tovább. Nem tudtam nézni a szenvedését. Elhagyott minden erõm. Pedig csak néhány hét telt el azóta, hogy kiderült, végzetes kór gyilkolja. Azt ígértem, mindig vele maradok, akkor is
Bocsáss meg, Papa! Holnap jövök újra, de nem haragszom, ha már nem vársz.
Szeretlek.
Örökké szeretlek.
(Apámnak ajánlom örök szeretettel) |
|
|
- szeptember 22 2008 03:14:57
Ezek sajnos az élet árnyoldalai, amire senki nem akar gondolni, még is kénytelenek vagyunk szembesülni vele.
Megrázó történet és õszintén sajnálom. Én már túl vagyok rajta. |
- szeptember 22 2008 06:09:45
Tibor, köszönöm. Ez (is) az élet. Mégis mondom, szép, és értelmet adó, és rajtunk (is) múlik... Rajtunk is, bárhogy történnek a dolgok, az élet szép is, és kegyetlenül nehéz is... |
- szeptember 22 2008 09:07:36
Szia Valika!
Nagyon-nagyon mélyen érintett ez az írásod!
Ezt, pont ezt, pont így éltem meg, éltem túl, csak nem apával, hanem anyával. (írtam én is róla....)
Ma apával próbálok szót érteni...egyre kisebb sikerrelErrõl is írtam, pont elõtted van fenn.
Sok-sok erõt! Ölellek: Ildi |
- szeptember 22 2008 09:31:07
Kedves Vali!
Így vagyunk, vagy majd leszünk mindannyian, akik megérjük, hogy megöregszenek a szüleik (apjuk, vagy anyjuk) akik persze saját maguk is megérik öregségüket.
Mindegyõnkre hasonló feladatok várnak, ha már nagyon öregek lesznek a szülõk. S a végiggondoljuk, hogy fiatalabbnnak, öregnek éppúgy nehezek ezek az utolsó évek, hónapok, napok, órák, percek, akkor én is azt mondom, inkább a halál. Hiszen mindannyian ott találunk végsõ megnyugvást.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 23 2008 21:34:54
Köszönöm mindannyiótok kedves törõdését. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
