|
 Vendég: 14
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
A zenész életem
A zongorától jobban látni 1.
A zenész életem
Fejcsóválva fogok hozzá, hogy leírjam, amire egyik fiam biztatott: a zenész életem. Egy ideig mintha túl korainak tartottam volna. Azt hiszem legalábbis. Azután egy napon azon kaptam magam, hogy 66 éves vagyok, átestem legalább egy szívinfarktuson, s a levelekben és abban a rengeteg E-mailben, amelyeket írok, egyre gyakrabban fordulnak elõ emlékek, emlékezések és elmesélések, olyanok, amelyek közül eddig csupán egyik-másik került elõ alkalmi társaságokban kialakult beszélgetések során abból az egyre zsúfoltabb tárházból, amely egy élet során felépül. Hát akkor miért ne néznék be ebbe a tárházba, miért ne foglalnám össze itt, mikrõl szoktam beszélni, vagy írni, ha emlékekrõl régi és új barátokkal váltok szót?
Az Internet újra összekötött évtizedek óta elszakadt szálakat. Negyven év Magyarországon, azután huszonhat év Svédországban: ez is sok élményt, sok változást jelentett, sok mesélnivalót halmozott fel, amelyekrõl persze a maga idejében beszámoltam szüleimnek, barátaimnak, az egykori munkatársaknak, ismerõsöknek, meg azoknak, akikkel ilyen-olyan kapcsolatban voltam és vagyok. Különösen új kapcsolatok, vagy újra megtalált barátok emlékeztetnek évekre, színhelyekre, emberekre és eseményekre. Néha magamat is meglepem saját életemre emlékezve, saját életemrõl beszélve.
Nyolc hónappal születésem után elkezdõdött a II. Világháború. Nem mintha valami szerepem lett volna fél Európa lerombolásában, hanem 1939-ben megszületni igen sokat jelent, ha azután az ember a zenéhez kötõdve akarja leélni az életét. Különösen igaz ez az én esetemben, aki azután nem egy bizonyos zenei síkon hallattam magamról. Valójában hálás lehetek a sorsnak, vagy szüleim egymásnak adott csókjainak, mert egy olyan idõpontban születhettem meg, amikor már szólt a rádió és ha felkurbliztuk, megpördült a gramofon tányérja. Kerestem a hatalmas tölcsérben az énekest, mert tudtam, hogy valahol ott kell lennie, de ott a mélyben már csak a sötétség voltr30; Közben, mintha fülemben is tölcsér lenne, ömlött, töltõdött belém a zene, s olyan mennyiségben raktározódott el a fejemben, hogy ma már értem, sok egyébnek miért nem maradt már hely. Észre sem vettem, de biztos, hogy agyamban a cigányzene, az operettek és a háború slágerei együtt a katonai indulók jellegzetes hangzásával akkoriban húzódhattak meg agyam valamelyik félreesõ zugában. Ezeket a zenéket sem akkor nem szerettem, sem soha késõbbi életemben. Hát akkor hogy a fészkes csudába maradhattak meg ott soha nem használtan harminc, negyven, némelyik talán ötven éven át is, hogy azután egy éjszakázó vendég kérésére elõpattanjanak, s ha néha hiányos szöveggel énekelve is, de megszólaljanak, legalább a zongorán? Késõbb jött a Vörös Hadsereg, nyomában pedig az orosz dalok, a szovjet kórusok, apám jóvoltából általában a kórusélet, valamint a Szénát hordanak a szekerek megkergült tánczenei idõszaka keveredve a Voice Of America minden erõvel zavart rövidhullámú jazz-adásaival.
1939-ben születni tehát azért volt számomra zeneileg meghatározó, mert mire jó negyven évvel késõbb egyedül ültem a pianobárok zongoráihoz, szinte minden létezõ zenét megismertem; addigra játszottam a szólótól és duótól a nagyzenekarig mindenféle együttesben. Ezt a jó negyven évet így is jellemezhetném: a detektoros rádiótól a hatalmas stúdiómagnókon túl egészen a CD-ig, az MP3-ig és a számítógépig.
A háború után a romló magyar pénz, a Pengõ, megdöntött minden rekordot: az infláció milliárdos, majd billiós nagyságrendekig szökött fel, s egy menet a ringlispílen 8.000.000-ba került. Apám még szerencsésen 5000 Pengõért vett egy kiváló pianinót. Az a szerencsétlen pedig, aki az eladó volt, már másnap akár el is szórhatta pénzét az utcán. Semmit nem kapott érte. Én éppen 6 éves voltam akkor. Egy néninél kezdtem tanulni zongorázni, s még mindíg annyi voltam, amikor a késõbbi Északi Jármûjavító üzemek nagy- vagy talán kultúrtermében megrendezett növendékhangversenyen rengeteg ember elõtt eljátszanom: Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat! Akkor voltam lámpalázas elõször, de azután már csak még egyszer és utoljára. Tíz évvel késõbb. Ez szerencse kérdése! Éppen hatvan évvel késõbb tudtam meg, hogy a Bodrit is az a Seres Rezsõ írta, aki a Szomorú vasárnap-ot (Gloomy Sunday), az egyetlen igazán világhírû magyar slágert: sok ember lett öngyilkos e nótát hallgatva-szomorkodva. A következõ évben már egy másik néninél tanultam. Semmi kétségem nincs afelõl, hogy muzsikálni Kispesten, Dezsõné Hanák Emma tanított meg, s az õ intelmeibõl éltem késõbbi tanáraimnál, s nyertem meg rengeteg helyi, budapesti és egyszer országos versenyt isr30; utóbbit csak második helyezéssel. Egészen 13-14 éves koromig csak klasszikusokat, vagy Bartókot játszottam. Apámmal, Maróti Gyulával, minden héten ott voltam a Kispesti Munkásotthonban tartott kóruspróbákon (név szerint Kispesti Szervezett Munkások Dalkara), néha még õ is vezényelt. Késõbb õ alapította meg és vezette huszonkét éven át a ma is, bár kissé más néven virágzó Kórusok Országos Tanácsát (KÓTA), s szintén 22 évig oktatta a majdani kórusvezetõket a Zeneakadémia katedrájáról. A családban nem volt szégyen énekelni. Egy séta alkalmával apám megtanította nekem a Marseilles kórusváltozatának basszus-szólamát, s mire Erzsébetrõl átértünk Kispestre, már õ énekelte a dallamot, én meg vékony hangomon a basszust. Ma is hibátlanul tudom.
Igazi rádiót vettünk a tetejére épített elektromos lemezjátszóval. Ennek már nem kellett tölcsér. Volt egy pár tánczenei lemezünk Kazal Lászlóval, a Harsányi Együttessel, Vámosi Jánossal, Kapitány Annával, Záray Mártával, Fényes Katóval. Persze abban az idõben csak 76-os fordulatú lemezeket gyártottak, így pl. a Les Preludes két nagy normál lemez négy oldalát foglalta el. Ott álltam a készülék elõtt és vezényeltem. Minden taktusát ismertem. Szörnyû volt a gyorsan lepörgõ oldalak miatt állandóan megállni lemezt fordítani, lemezt váltani és ezzel tönkretenni az illúziót. Nem is volt kérdés: ha majd megnövök, karmester leszek! Kész! Szüleimmel gyakran jártunk az Operába, kórus- és egyéb koncertekre, az egytõl egyig nagyszerû szovjet kórusok és népitánc-együttesek, sok-balalajkás zenekarok gyakori vendégjátékaira. Zeneakadémia, Városi Színház és az Operaház: az a bizonyos tölcsér mindíg dolgozott.
Persze rendszeresen jártam zongoraórákra, felléptem növendék-koncerteken és indultam kisebb-nagyobb zongorista versenyeken. Legtöbbször gyõztem, s bizonyára ezért volt szinte hihetetlen számomra, hogy a Kadosa zongradarabok országos versenyén csak a második helyen végeztem, holott egy csomó felnõtt jött gratulálni, akik szerint én voltam a legjobb: na, ezt értessék meg egy 11-12 éves gyerekkel (mert ez még Békés-Tarhos elõtt történt).
12 évesen azután vidékre kerültem, mert nagy örömömre felvettek az akkori idõk legkiválóbb zenei jellegû kollégiumába, Békés-Tarhosra, ahol az ország minden sarkából kiválogatott, mintegy 200 gyerekkel együtt megtanultam szolmizálni. Ott általában mint Kodály Zoltán védencei, zenében éltünk és éltem három éven át. Ez volt az az idõszak, amikor Sztálin már tényleg mindenkiben ellenséget látott, de azt mi akkor nem tudtuk, hogy így, vagy úgy, valahol mi is a listán vagyunk. Így azután, amikor meghalt, sokan sírtunk. Könnyezve, igazából. Ilyen hatékony volt az akkori oktatási rendszer.
A zongora volt a fõhangszerem, de amellett hamarosan elsõ trombitát fújtam ennek az iskolának az igazán kiváló fúvószenekarában, valamint vadászkürtös voltam a fúvósötösben.
Magyarország legjobb tanárjai, zenemûvészei utaztak hetente 250 km.-t Budapestrõl oda, Tarhosra és vissza, hogy minket tanítsanak. Kórusunkban is énekeltem: kilencvenkét lány között egyedül voltam fiú, s ráadásul a szopránban kaptam helyet. Három és fél oktáv volt a hangterjedelmem. Ennyi lánnyal viszont így sem lakhattam együtt a berlini VIT (Világifjúsági Találkozó) rendezvényein, tehát én nem utaztam velük. Azután nyolcadikos koromban lassan kimaradtam a kórusból, mert kezdett fiúsodni a hangom, de a Zeneakadémián még ott voltam és felléptem a lányokkal sötétkék rövidnadrágomban: Kodály Zoltán hetvenedik születésnapjának megünneplésekor. Kár, hogy nem láthattam a mozikban akkoriban szokásos Filmhíradónak ezt a részét, mert utaztunk vissza Tarhosrar30;
Békés-Tarhos 8 km.-re fekszik Békés városától, ahonnan keskenyvágányú kisvasúton utazott az ember. Mai környezetvédelmi szempontjainkat figyelembe véve most egészen hihetetlenül hangzik, hogy a kocsik közepén a padlón állt egy fafûtéses kiskályha alatta felvágott fával. Csöve átbökte a kocsi tetejét, hogy a füst kiszállhasson. Ha kezdett lelohadni a tûz, aki közel ült, vagy az, aki fázott, bedobott egy pár darab fát. Tarhos kicsiny település volt, lényegében az egykori Wenkheim-kastély (Nagykastély és Kiskastély, meg a kiszolgáló épületek), valamint azok lakásai-házikói, akik megélhetés reményében itt telepedtek le; a vasút mellett állt a fiú tanulószobánk épülete, a késõbbi szállásunk termenként 11 emeletes ággyal, rajtuk szalmazsákkal, amelyeket évente kétszer mi töltöttünk meg az udvaron felhalmozott szalmával. Huszonketten laktunk egy szobában. Az ország minden sarkából összesereglett gyermekek gyakran iszonyatos vicceket talált ki a már alvó társak rovására. Bepisiltetés lavórba csurgatott vízzel, fülbe fogkrémet nyomni, vagy kikötni valaki nagyujját az ágy végéhez, s gyufával közelíteni hozzá. Majd a tanulószobától balra következett a borbély és a kocsma; szemben a kerítésünk melletti vasútállomással (ez csak egy kijelölt hely volt, s nem épület!) állt egy földszintes ház benne egy mindenes üzlettel (szatócsbolt), mellette pedig a gépállomás, de volt Tarhoson egy szeszfõzde is, amely azonban az én idõmben már teljesen elhagyatott volt. Mi õrültek, ennek az igazi, magas gyárkéményébe másztunk fel néha belül: hogyan merészkedtünk oda?
Gulyás György, az egykori tanítóképzõ intézeti tanár, 1945 augusztusában, miután Debrecenben, majd Egerben sikertelenül próbált létrehozni egy ú. n. Magyar Állami Énekiskolát, Békéscsabához fordult. Ma szinte meglepõ, hogy az augusztus 3.-án beadott tervezetre már 17.-én megérkezett az igenlõ válasz. Persze a folytatás nem volt mentes kemény zökkenõktõl, de a már említett kastélyok épületeibe beköltözve 1947 február 15.-én ünnepélyesen megnyílt az Énekiskola; ám még egy évvel késõbb is hátra volt a közlekedés, a víz- és áramellátás, valamint r11; szinte luxusnak hangzik -, a telefon bekötésének megoldása. Én 1950 január elején, egy tanárral kettesben tettem meg a kb. 300 méteres sétát a Kiskastélytól a fiúk tanulóházáig. Utca nem volt, világítás meg pláne. Csak hatalmas fák és bokrok. Teljes sötétségben haladtunk, míg meg nem láttuk a tanuló ablakain átsárgáló világosságot: rogyadozó térdekkel léptem a fiú-internátus félsötét, sokféle szagtól és a kályhából kiszivárgó füsttõl illatos tanulószobájába. Biztosan jobban remegett volna a térdem, ha tudom, hogy én vagyok az egyetlen pesti fiú. Ennek azonban, mint késõbb kiderült, nem volt különösebb jelentõsége, pedig még három évvel késõbb is csak hárman voltunk a fõvárosból. Fiúk. Lány egy sem.
Békés-Tarhoson minden hangszert szabad volt kipróbálni. A levegõben is zene volt. A közismereti tárgyak oktatása reggel 8 és 11.20 között zajlott. Azután csak zene! Számos egyszerû kivitelben, de gyorsan felhúzott földszíntes barakkban sorakoztak a szobák. Többnyire akkorák, hogy éppen elfért bennük egy zongora és egy szék. Zeneistálló volt az egyik szobasor neve. A mai elvadult világot látva szinte hihetetlen, hogy bárki bármikor leülhetett egy szabad zongorához. Senki, soha nem rongált meg, nem tett tönkre semmit. Itt, Békés-Tarhoson történt, hogy egyre többet mertem a zongorán. Gyakran láttunk orosz zeneszerzõk életérõl készült szovjet filmeket. A vetítõt az igazgatónk, Gulyás György kezelte. A rossz kópiák gyakran szakadtak el, de az is elõfordult, hogy fizikatanárunk (Kapás Géza) a film kellõs közepén kiáltozva rontott a sötét terembe: - Kifelé! A Szaturnusz most éri el az újhold alsó csücskét!
Kimentünk és tényleg! Láttuk, amint a fényes csillag lassan eltûnik a hold mögött, majd újra megjelent. Azután mentünk vissza és néztük a filmet. Mit láttunk? Hatalmas, de bolond mûvészeket. 12-13 évesen azon sajnálkoztam, hogy én még nem kopaszodom, mint az orosz szneszerzõ ott a vásznon. Liszt Ferenc rögtönzött az orosz zeneszerzõktõl kapott témákra. Én is kipróbáltam. Majd szétszedtem a zongorát, amely éppen a kezem alá került. Improvizáltam! Egy-két év után valamilyen ünnep alkalmából hatalmas koncert volt az általunk összehordott téglákból épített Zenepavilonban (Tarhoson nem volt nehéz összehozni egy ilyen mûsort). Ha jól emlékszem, mintha rosszul esett volna, hogy én ezalkalommal nem vagyok a szereplõk között. Biztosan így volt, mert el sem mentem nézõnek-hallgatónak. Valahol a nagykastély és a Zenepavilon közötti félúton szólt rám valaki, hogy keresnek, mert fel kell lépnem nekem is. Hát, abban a ruhában jól nézhettem ki. Odasiettem. Bekonferáltak. Kimentem a hatalmas színpadra (elfért rajta egy szimfónikus zenekar kórussal együtt). Láttam a teli nézõtér elsõ sorának a közepén Gulyás Györgyöt a szovjet vendégekkel, meg még néhány tanárt. Bejelentettem, hogy mit játszom: A francia ifjúság harca. Ez arról jutott eszembe, hogy pár nappal azelõtt éjjel kettõkor mindenkit felkeltettek, s mennünk kellett a Kiskastélyba, ahol a kórus szokott próbálni, meg ahol a filmvetítések voltak. - Letartóztatták Duclos elvtársat - mondta valamelyik tanár-nevelõ. Nem tudtuk, hogy kirõl van szó, de megtudtuk, mert ez a tanár beszédet mondott: a francia szakszervezetek fõtitkárát vitték el a rendõrök. Azt hittük, hogy ebbõl világháború lesz. Azután még lefekhettünk egy órára, mert reggel 8-kor így is kezdõdött a tanítás. Nos, részben ezért adtam ezt a címet annak a darabnak, amelyet akkor, ott rögtönöztem, meg azért is, mert a francia ifjúság (esetleges) harcáról zenélni jó alkalom volt hangosan zongorázni, hirtelen hangulatokat váltani. Jó sok glisszandóval, kromatikus skálákkal és virtuóz-nak gondolt trükkökkel nagy zajt csaptam. Nagyon tapsoltak. Vajon a francia fiatalok mit szóltak volna, ha hallanak, hogy harcukat ilyennek képzeltem?
Azóta soha többé nem hallottam Duclos elvtársról. Más sem. Nem hinném, hogy akkor tényleg valami baja esett volna.
Tarhosról sok emlékem van. Többek között az is, hogy egy gyerek mennyi mindent el képes viselni.
A lányok a Nagykastélyban laktak, s mint egy szállodában, csak lementek az alagsorba, mert ott folyt az étkezés. A fiúk szállása azonban Tarhostól kb. másfél kilóméterre volt Berkében az ú. n. Vadászkastélyban. Ide a vizet soha nem vezették be, hanem lajtokban hozták, s öntötték a hatalmas fürdõszoba egyik sarkában álló tartályba. Ez egy rozsdás, hatalmas kád volt, fölülrõl teljesen fedetlen. Itt hosszában két alacsony padsoron sorakoztak a sok horpadással díszített allumínium lavórok. Mindenki azt használta, amelyik éppen szabaddá vált. Hideg, téli reggeleken gyakran elõfordult, hogy a tárolóban vastagon befagyott a víz, s néha komoly erõfeszítésbe került betörni, hogy a vízhez juthassunk. Emiatt lehet, hogy mondtunk cifra dolgokat, de sehol nem jutott eszünkbe panaszt tenni. Minden reggel korán keltünk, mert innen is keskenyvágányon jutottunk be Tarhosra. Ez azonban mégsem volt vonat, hanem lóré: két, egymáshoz kapcsolt, különben cukorrépa szállítására épített, nyitott és fából készített kocsiban álltunk. Ennek négy oldala a derekunkig ért, s ha esett, vagy havazott, vagy fújt a szél, akkorr30; Hogy a csudába bírtuk ki? Ezt a két kocsit egy ló húztar30; Aki azonban terítõnapos volt, az egyedül, vagy valakivel kettesben, de gyalog ment elõre, hogy mire a többiek megjönnek, terítve legyen. Kettesben azért volt jobb, mert akkor ki-ki a maga vágányán ment, mint egy kötéltáncos, de nem estünk le, meg a sarat is kijátszottuk, mert egymás nyakát átfogva stabilan haladtunk. Tarhoson azután legbelül, tehát a Nagykastélyban étkeztünk. Erre a kis kényelmetlenségre általában mindenki szívesen vállalkozott, mert így eleve közel voltunk az ételhez. Persze, amilyen szerencsés voltam, egy alkalommal annak a napnak reggelén került rám a sor, amikor 14 órakor indult kis vonatunk Békésre: mindenki utazott haza karácsonyi szünetre. December 21.-e volt. Sztálin születésnapja. Reggel nem okozott gondot, hogy a vágányok között a talpfákon bejussak Tarhosra, s ott pedig át a keményre fagyott sártengeren, de 11.20-kor kiderült a nap, meg az is, hogy az én csomagomat (egy hatalmas, vesszõbõl fonott fedeles ládát) lent felejtették Berkében. Az évszakhoz képest gyönyörû idõ volt, ragyogóan sütött a nap, s - a fene ott ette volna meg! - felolvasztotta az úton a lánctalpasoktól és hatalmas kerekû traktoroktól szinte felszántott hatalmas sártengert. Dehát nem volt mit tennem, nekivágtam gyalog ennek a jó másfél kilóméternek. Egész biztosan emlékszem: meg sem fordult a fejemben, hogy hagyom a csomagot ott, ahol van. Bokáig érõ, vékony bõrtalpas cipõmbõl, amely megfelelt az akkori cipõipar egészen alacsony szinvonalának, akkor már régen hiányzott a fûzõ, harisnyám viszont legalább térdigérõ volt. Télen ez dukált! Ilyen sárban azonban nem csoda, hogy már az elsõ méterek után leragadt az egyik cipõm. Fél lábon állva néztem, hogyan telik meg sáros vízzel, miközben másik cipõm lábammal együtt merült el. Mindkét cipõt kimentettem, s ezeket kezemben tartva harisnyában folytattam a menetet. A harisnya azonban pillanatok alatt nehéz lett a sártól, s magától lecsúszott a lábamról. Amíg ilymódon leértem Berkébe, a legfantasztikusabbnak azt tartottam, s tartom ma is, hogy különbséget éreztem, amikor ebbõl a mély sártengerbõl feljutottam egy töltésszerû gyalogútra: ott egy picikét mintha melegebb lett volna, pedig ott is december volt. A fák árnyéka miatt még nem olvadt fel egészen a sár, ám a cipõ ott sem maradt meg a lábamon. Berkében egyenesen a fürdõszobába mentem, ahol addigra teljesen leeresztették a víztartályt, s csak az egyik lavórban találtam egész kevés sáros vizet (nem tudom, miért volt sáros?). Ezt öntöttem bele egyik cipõmbe, s azután egyik cipõbõl a másikba: öblögettem. Megtisztított, de teljesen átázott cipõmmel lábamon a talpfákon indultam vissza cipelve ládámat. Tarhosra érve persze megint megjártam a sártengert. A fiúk tanulószobájánál letettem csomagomat, s azonnal mentem tovább az ártézi kúthoz. Ott leültem annak peremére, s lábaimat a rázúduló meleg víz alá téve legalább egy órát ültem. A kis gõzmozdony vontatta szerelvény indulásáig megmaradt rövid idõ közben a tanulóban ültem és a kályha mellett szárítottam lábamon a cipõt. Anyám várt a pesti pályaudvaron, s akármennyire is elszörnyülködött öltözékemtõl, akkoriban szokatlanul hosszú hajamtól, így vitt el találkozni apámmal, aki egy értekezletrõl kijövet a Mûvészklub elõcsarnokában majd elájult, amikor a magyar zene hírességeinek társaságában lejövet engem meglátott.
A nyolcadik osztály befejeztével tarhosi életem is a végére érkezett. Pesten folytattam a Zenegimnáziumban. (Petõfi Sándor eleste után ebben az épületben lakott Szendrey Júlia a fiával és második férjével). A következõ tanévben mások is jöttek oda Tarhosról, de nem lett mindenkibõl zenész, mint ahogyan a Zenegimnáziumban érettségizettek is sokan kötöttek ki távol a zenétõl. Ahogyan Gulyás György mondta: legyenek zenéhez értõ ügyvédek, vagy munkások!
Mindemellett nagyon sokat jelent, hogy Tarhoson is és a Zenegimnáziumban is közös érdeklõdésû tanulók alkottak közösséget. A tanári testület csupa nagytudású Doktor Ezekbõl és Doktor Azokból állt. Az osztálytársak beszédtémája is a zenérõl és a különbözõ mûvészetekrõl szólt. Minden teremben volt állandóan hangolt zongora (délután ugyanott zenei oktatás folyt). Így tette be lábát az életembe a jazz. Az A, B és C osztályok keveredtek, amikor választott nyelvórára került sor. A mi C. osztályunkban volt az angolóra, de nálunk volt egy hatalmas, szinte új Bösendorfer zongora is. Sokan talán azért tanultunk angolt, mert szerettük a jazzt, de tény, hogy mindenki, aki jazz-párti volt, az angolra járt. Az óra elõtti szünetben rendszeressé váltak az örömzenék, vagyis a jam sessionök. Zaturetszky Ede tanítványa, a hegedûs Sebestyén Ernõ egy csellón bõgõzött, a magasra nõtt Deseö Csaba vagy a zongora tetején dobolt, vagy hozta a brácsáját, én pedig zongoráztam. Ezen a zongorán a számomra legmaradandóbb élmény mégis az volt, hogy osztályfõnökünk, aki egyébként az oroszt tanította nekünk s a párttitkár is õ volt, Lenin születésének (vagy halálának) évfordulóján kis koncertet kért (minden osztály saját termében ünnepelt). Szerettük Sztupár tanár urat, de tudtuk, hogy zenében nem kaphat rajta. A kis koncerten elzongoráztam Thelonius Monk Round About Midnight-ját. Szép zene, így senkinek nem jutott eszébe kuncogni, vagy nevetni a tréfán.
Azután változtak az idõk, jöttek az r17;56-os események. Nem emlékszem, hogy még ezt megelõzõleg, vagy csak a nyugalom helyreállta után-e, de valaki jóságos parancsára megszakítottuk az utolsó órát, s délben mindannyian átmentünk a közeli Zeneakadémia Nagytermébe, ahol elsõ ízben mutatkozott be egy szóló koncerttel Cziffra György. Még az orgona körött és fölötte is tele volt emberekkel. A belépésért nem kellett fizetni. El voltunk ájulva! Hogy valaki így tudjon zongorázni! Addig soha nem hallottunk rólar30;
A már említett és megtréfált osztályfõnökünk a harcok utáni aktív politikai tevékenykedése közben, mint orosz-tanár, vagy még inkább mint a helyi pártszervezet titkára, figyelt fel rá, hogy a Mozartról írott orosz dolgozatom az általában megkövetelt 4-5 mondat helyett közel négy oldal volt, s úgy emlékszem, hibátlanul sikerült. Tudta õ jól, hogy ennyi tõlem nem várható el, tehát bizonyára valami turpisság van a dologban. Akkor elmeséltem, hogy az unokanõvérem magyar százados-férjével bent lakik a Szovjet Városparancsnokságon, s mivel r17;57 elején egy zeneileg komolyan érdeklõdõ magamfajtának ez a legvalódibb Paradicsomot jelentette, gyakran jártam be hozzájuk: nekik ugyanis hatalmas zenegépjük volt magnóval(!), lemezjátszóval és nagy hangszórókkal. Vagy a zenét (jazzt) hallgattam, vagy az orosz katonákkal játszottamr30; asztaliteniszt. Úgy megtanultam oroszul, hogy ma sem értem, hogy tudtam ennyire elfelejteni?
Sztupár tanár úr két óra között odahívott a katedrához, s azt mondta: Maróti, újra meg kellene alapítani a DISZ-t. Késõbb ez más nevet kapott (KISZ), de nem az elnevezés volt a lényeg. Igy egyenesen a VI. Kerületi KISZ tagja lettem. Mindezeket a tanárunk miatt írom le, mert ezzel szemben az is õ volt, aki mindenki tudta nélkül levélben elpanaszolta a svájci segélyegyleteknél, hogy szegény osztályának nincs mit ennie, s feltétlenül segítségre szorulunk. Erre igen rövid idõn belül kaptunk több kilónyi vajat, kakaót és még sok-sok egyebet, amelyet osztályfõnökünk, az iskola párttitkára, a beregszászi magyarból lett orosz-tanár, szétosztott közöttünk, hogy adjuk el pénzért, s a pénzbõl majd elmegyünk egy jót kirándulni.
Így vonatoztunk el Veszprémbe, így jutottunk el a Zirci Arborétum gyönyörû világába, majd az Apátságba, ahol egy apáca megengedte, hogy orgonázzak fönt a nagy orgonán. Azt hittem belehalok a nagy élvezetbe. Nagyon sajnáltam, hogy abba kellett hagynom, mert az oltár közelében álló kisebbik orgonán a már említett (hegedũs) Sebestyén Ernõ boogie-woogie-zni kezdett, s így kizavarták az egész bandát. Sztupár, a tanárunk, végig velünk voltr30;
Akkoriban hetente hat munkanap volt, s így az iskolában is természetes volt a szombati tanítás! 16-17 éves koromban már kezdtem eljárni zenekarokkal bálba: este 8-tól reggel 5-ig volt a normális munkaidõ. Semmi emlékem arról, hogy a haknikon kívül hol tanultam meg azt a sok lábalávalót? Felvételrõl leírtam egyes számokat, de inkább csak jazzt, mert ilyen kottákat sehol nem árultak. A zenekarok többnyire alkalmilag verõdtek össze, így azután az volt a vezetõ, aki szerezte a haknit. A szaxofonos Orosz Jancsi, az Ungár Pista és testvére, Gyuri, meg rengetegen olyanok, akikkel talán még bemutatkozni sem értünk rá egymásnak. Hideg estéken, s a bálok utáni hajnalokon segítettem Telessy Ernõnek, a dobos barátomnak (ha egy zenekarba kerültünk), mert a dobszerelést kézben, villamoson vittük. A kezünk majd odafagyott a krómozott fémcsövekhez. Nem is káromkodtunk miatta: ez így volt akkoriban. Jó iskola volt, csak kissé kegyetlen.
Mint említettem, a Zenegimnáziumban természetes volt, hogy mi, a tanulók, a zene mellett leggyakrabban az egyéb mûvészeti ágazatokról beszélgettünk. Aki vissza tud, vagy hajlandó emlékezni az 1950-es évekre, az tudja, hogy a mûvészeti stílusok szinte forrtak. Különösen nálunk (az akkori Béketábor országaiban), ahol a szocialista realizmus volt az ajánlott stílus, s ez így volt a filozófiában, képzõmûvészetekben, az irodalomban és költészetben is. Amit a magunk módján ki akartunk mondani, azt midíg úgy kellett megfogalmazni, hogy közben meg ne üssük a bokánkat. Ezért nehéz lehetett ám akkoriban öregedõ írónak, mûvésznek lenni, mert ki tudhatta, marad-e még idõ kimondani azt, ami nem biztos, hogy szocialista realistának hangzik. Én fiatal voltam még, hogy ehhez hasonló gondjaim legyenek. Elszórakoztattam magam, hogy képeket festettem, modern baromságokat, s csak az volt a legfontosabb, hogy a címnek semmi köze ne legyen a képhez. Írtam verseket, de modernségem abban merült ki, hogy Karinthyt próbáltam utánozni. Persze, hogy a Frigyest! Szobrászattal is próbálkoztam, de a darabokat kiégetni nem volt módom, így aztán ezt hamarosan abbahagytam. Tényleg kipróbáltam a festészetet, szobrászatot, költészetet, s a zene adva volt, míg végül rájöttem: szeretnék mondani valamit. Hát akkor mondjam! Le kellene írni. Nem jutott eszembe, hogy Békés-Tarhoson a 22 személyes hálószobában esténként egész regényeket rögtönöztem, míg végül már csak én voltam ébren egyedül. Reggelihez menet az úton, vagy lyukasórán azonban folytatnom kellett a megkezdett történetet. Akkoriban meg is próbáltam könyvet írni, de már automatikusan beleütköztem a szocreál problémába. Könyvem német fiatalok gondjairól szólt, akik kalandos módon át szeretnének szökni a nyugati szektorból a keleti Berlinbe, hogy feltétlenül jelen lehessenek az ott megrendezendõ VIT-en. Nem volt nekem annyi eszem, hogy ezt az átszökést elhihetõvé tegyem. Lassan bele is fáradtam. Abbahagytam.
Ha az érettségihez közeledve eljutottam is annak felismeréséig, hogy mondani akarok valamit, mégis csak a filozófiáig értem el. Nem volt hasztalan, de hiába írtam mindenrõl, amely a filozófiákban fontos, korai volt az még nekem. Újra meg kellett volna próbálnom regényt írni. A fantáziám szinte szünet nélkül dolgozott, még buszon-villamoson is. Azon gondolkoztam, hogyan mondhatnám el és, hogy mit? Ez talán hülyeségnek tûnhet, de arról van szó, hogy igen fiatal voltam elméleti filozófiát írni, ugyanakkor mégis meg akartam találni egy formát ahhoz, hogy kifejezzem akkori - a fejemben kevergõ buddhista, szocialista, polgári hatásoktól bizonyára eléggé zavaros -, gondolataimat, hogy milyen az emberi élet, s hogy azt milyennek szeretném. Pedig nem kellett volna feltétlenül szocialista realistának lennem, hiszen egy esetleges könyv kiadásáról még álmodnom sem lehetett. Semmi nem szabott határt. Mégsem: nem próbáltam meg regényt írni.
Az érettségi után elmentem postásnak, de mellette zongorista és hangszerelõ lettem egy amatör együttesben, amelyet akkor a kispesti Wekerle-telepen élõ Kovács Szabolcs amatör zongorista szervezett meg. Ez volt a Kék Hold Vokál- és Paródia Együttes. Nyolc tagú vokál mellett öt tagú volt a zenekar, s volt egy fütty-mûvészünk, egy paródistánk és egy konferansziénk, aki pár évvel késõbb Kubában dolgozott a követségen. Erzsébeten a híres CSILI Mûvelõdési Ház fogadott be minket, s adott helyiséget, próbalehetõséget, zongorát. Sokszor léptünk fel, néha még vidéken is. Eleinte az akkoriban még inkább pantomímmal próbálkozó Hoffman Géza is velünk volt, míg el nem ment Debrecenbe a Csokonai Színházba. Sok évvel késõbb, bárhol találkoztunk, mindíg megismert.
Èppígy a vokálban énekelt és jól énekelt a késõbb befutott Mátrai Zsuzsa is, de természete miatt kiraktuk õt. Kissé kellemetlen volt azután, hogy mindössze egy-két évvel késõbb próbálnom kellett egy énekesnõvel annak a Majakovszkij-utcai lakásán. Kissé megrovó mosollyal fogadott, de nem részletezte, miért: Mátrai Zsuzsa volt a mûvésznõ.
Ha együttesünkkel a CSILI-ben szerepeltünk, akkor gyakran elõfordult, hogy országos hírû fellépõkkel egy mûsorban lévén mi kísértük a fellépõ hírességeket is. Ez nem volt rossz élmény. A rossz élmény az volt, amikor még ezt megelõzõleg egy akkoriban híres hakni-szervezõ, de egyébként trombonos (Losonczy -?-) kijött hozzám a kispesti lakásra, s reggel anyukámmal együtt az volt az ébresztõm, hogy gyorsan öltözzek fel, mert a Mûvész Klubban próbám lesz a Bilicsi Tivadarral. Bilicsi már a harmincas években a legtöbb filmben szerepelt, s még ekkor is igen népszerû volt. Nos, tehát mégis volt még egyszer lámpalázam! Egyszerû kottái voltak. Valójában akkor tettek elém elõször ilyen dallam-alatta betükkel írt harmóniákat. Szegény Bilicsi Tivadar hiába jött oda, méghozzá feleségével együtt. De nagyon kedvesek voltak, még õk vígasztaltak engem. Ezután soha többé nem okozott gondot az ilyen kották olvasása.
Itt megállok egy kicsit az életem leírásának folytatásával. Valahol itt érzem azt a határt, ahol a mondani akarok valamit-hez már összejött valami, ami persze részben kevés volt, részben pedig nem tudtam, hogyan fessem le, hogyan írjam le, vagy zenéljem el? Megfordult a fejemben, hogy inkább festõ leszek, de el sem tudtam volna képzelni az életet zene nélkül. Láttam a többi zenészt, a festõket is, színészeket és pantomímosokat is megismertem (mintha valami titkos szövetség tagja lennék, úgy használtam titokban akkori TV-s munkahelyemen adódó technikai- és a szalagtárban élvezett korlátlan lehetõségeimet, s készítettem nekik magnófelvételeket, amelyekre dolgozhattak). Találkoztam tehát mások véleményével, értékitéletével, amelyhez hozzámérhettem a sajátomat. Találkoztam zenészekkel, akik nem értették, hogy én, vagy sokan mások, miért tudnak rögtönözni hangszerükön? Hiszen a legtöbb zenész a kottát nézte. Én meg csodálkoztam, hogy ha valakinek jó hangja van, miért énekel mégis rosszul, vagy miért nincs ritmusérzéke? Hogyan lesz valaki zenész, ha munka közben mindíg az óráját nézi? Sok ilyen gondolatom volt.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIKr30; 2. fejezet
|
|
|
- szeptember 24 2008 08:44:18
Kedves Pia Nista!
Elkezdtem olvasni élettörténetedet, de most nekem túl hosszú. Majd folytatom. Azt már tudom, hogy Te is mosakodtál lavórban, jártál sárban, gyalogoltál is sokat (akár csak én). Énekeltél kórusban, akár csak én. Nótafa is voltam az általános iskolában.
Kár, (vagy talán nem kár), hogy nem kerültem be én is a táncdalénekesek közé. Egyszer én is jelentkeztem, behívtak a Kapos Hotelbe, de aztán nem történt semmi. Késõbb maradtam a versírásnál, ami mostanra is megmaradt.
Késõbb majd a felétõl folytatom történeted olvasását, szeretek ilyeneket olvasni!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 24 2008 09:55:20
Köszönöm a "nagyó jó"-t és azt is, hogy olvasod. Pedig jön még a folytatás, de végig kell mennem a szövegen, mielõtt elküldöm, mivel ez az Oldal nem bírja az idézõjelet, szóvégi három pontot... , aposztrófot meg hasonlókat.
Köszönöm!
PiaNista |
- szeptember 25 2008 10:36:08
Látom, már fent van a folytatása is a történetednek. Kimetszem innen és nagyobb betûkre változtatom, hogy jobban tudjam olvasni,... a napokban úgy éreztem, hogy rosszabbodott a látásom. De hát nem is csoda, ennyi sok írást elolvasni......!?
Üdv.: T. Zs.
|
- szeptember 25 2008 12:36:14
Vegyem rövidebbre?
Csak vicceltem! Inkább kösz, hogy olvasod...
Üdvözlettel:
 PiaNista |
- szeptember 08 2017 17:51:41
Gratulálok! Bármilyen volt is a Kor, a ZENE boldoggá tett! |
- december 21 2017 10:58:26
Irénke, köszönöm az olvasást.
PiaNista |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
