|
 Vendég: 100
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
A zenész életem folytatás)
A zongorától jobban látni 2.
Röviddel a Bilicsi Tivadarnál elszenvedett kudarcom után kisérõje lettem egy teljes társulatnak. Abban volt konferanszié, operett- és táncdalénekes férfi és nõi változatban; rajzmûvész, az akkor még három tagú Vidám Fiúk, akik imádták a nõket, meg a Szegedi Gyuszi, aki dadogott, ha beszélt, de ének közben semmi gondja nem volt! Jól is énekelt! Jártuk az éttermeket. Elõre le voltunk kötve legalább 10-15 étteremnél, ahová azután 3-4 alkalommal rendszeresen újra visszatértünk. Ez nekem fantasztikusan hasznos iskola volt, ugyanakkor kapcsolatba kerültem több és több országos hírû énekessel, komikussal, akik ebbe a társaságba valahogyan, de csak alkalmilag bekerültek. A csoport egy idõ után belefáradt ebbe a fõvároson belüli turnézásba, amelyet Dalmady-Perczel László hozott össze. Egyéb fellépõket nem szívesen neveznék meg, mert nem akarom megsérteni azokat, akinek a neve már nem jut eszembe: hiába, na! Megöregedtem!
A Vidám Fiúkkal azonban tovább folytattam, azt lehet mondani egészen addig, amíg Svédországba költöztünk. Közben Sanyi diszidált, s a Németh Pista és Schiller Béla átváltozott Paprika Duó-vá. Voltak közös munkáinkban rövidebb-hosszabb szünetek (többnyire akkoriban, amikor még a TV-ben dolgoztam), de azután 75-76-ban naponta izzadtunk együtt a Moulin Rouge-ban, s még néha a Cirkuszban is. Amikor felkerültem a Búsuló Juhász-ba, de estéimet még nem foglalta el a cirkuszi zenélésem, ORI mûsorokba, vagy fekete fellépésekbe mentünk hármasban (hiszen a mûsorukon kívül már a lélekzetüket is ismertem). Utoljára 86-ban, elsõ hazalátogatásunk alkalmával találkoztunk. Bár mindíg sok zenei vitánk volt (egyikõjük sem volt zeneileg képzett, de tehetséges!), mégis nagyon jól esett, hogy amikor az Alabárdos-ban a nézõk között felfedeztek, akkor mint mesterüket mutattak be a közönségnek.
Mindketten 5-6 évvel voltak idõsebbek nálam.
Érettségi után 8-9 hónapot dolgoztam a Magyar Postánál, amikor apai-ismerõsi segédlettel 1959-ben bekerültem a Magyar Rádióba zenei forgatónak (zenei aláfestések, szignálok, átkötõ zenék, stb). Akkoriban még a hatalmas studió magnók is 76-os fordulattal mentek éppen úgy, mint a már említett kurblis-tölcséres gramofonokon pörgõ hanglemezek. Ilymódom semmi meglepõ nem volt abban, hogy szignálokat, zenei összekötõket is ilyen gyorsan pörgõ lemezekrõl forgattunk be, méghozzá úgy, hogy a barázdát a lemezen élénk sárga zsírceruzával jelöltük meg. Az oldalról jött világításnak köszönhetõen a zene valósággal látható volt. Kis gyakorlással hamar meg lehetett tanulni ezt a bejelölést, s akkor a zene pontosan annál a hangnál szólalt meg, ahol akartuk: a lemez bejelölt pontjára eresztettük a pick-upot. A Rádiónál azért ismerkedtem meg ezzel a munkával, hogy valamennyire felkészüljek az egy év múlva elfoglalandó hasonló állásomra a Magyar Televízió Stúdió Osztályának beosztottjaként. Ott is ezt a munkát végeztem, csak filmekhez, TV-mûsorokhoz. Akkoriban gyakrabban élõ adásokban folyt az élet. Izgalmas volt, mert még a TV Híradóban is minden hírhez külön zene kellett, s ha megváltoztatták ezek sorrendjét, akkor cserélgethettük a zenéinket: nem volt egy nyugalmas élet. Itt is találkoztam egyszerûbb és megérthetõ jelenségekkel: az a zene, amely a kamerapróbán a rendezõnek érthetõ izgalmában még lassúnak, kifejezéstelennek hatott, az adásban, mert addigra már tudta, hogy minden a helyén lesz, nagyszerû volt. Pedig nem is változtattam meg!
Öt évet töltöttem a TV-ben, s állandó bejárásom volt a Rádióba, mert a zenék 90%-át onnan, a Rádió szalagtárából hoztuk. Tekintve, hogy otthon is volt magnóm (Erkel magnó), a Rádióból irdatlan mennyiségû zenét gyüjtöttem össze. Múzeálisnak, vagy tiltottnak megitélt zenéket is. Ezeknek késõbbi zenész-életemben nagyon sok hasznát vettem.
1964 nyarán léptem ki a TV-tõl, s hivatalosan is zenész lettem: vendéglátóipari zenész. Ez így most fantasztikusan hangzik. Helényi Béla dobossal Siófokon vállaltunk egy kerthelyiséget, ahol persze táncra is zenéltünk. Elõzõleg Csepelen hozott össze a sors: egy presszóban kellett egy zongorista, meg egy dobos. A hangszerek melett találkoztunk elõször. Ott izlelgettük egymás képességeit, hogy pl. mit szól, ha jazzt is belekeverek a zenébe? Jól dobolt, így nem szólt semmit. Siófokról én szinte egyenesen Mátraházára utaztam, s szeptembertõl ott egy idõs dobossal kettesben játszottam a SZOT Üdülõ éttermében, abban, amelyiknek olyan kínai teteje van. Akkor persze ott is laktam. Valójában finoman úgy alakítottam, hogy januártól inkább a Helényi Béla legyen a dobos, s ott dolgoztunk: én kilenc hónapig. Innen már együtt folytattuk, s 1965 nyarán már a Tihanyi Motel éttermében játszottunk, de már egy bõgõsünk is volt (a bõgõsök akkoriban a munkáltatók szemében meglehetõsen pénzkidobásnak számítottak, mert szerintük azok brummogása nélkül is lehetett táncolni a dob-zongora zenéjére. Ezért tehát nem volt kis eredmény, hogy bõgõsünket, Csada Gusztit (valójában Csada István) megtarthattuk (már több éve szörnyû szenvedések után elhúnyt). Egy kissé élt még bennünk a gyerekes merészség, s ismeretlen embereket irányítottunk a Tihanyi Apátság bejáratával szembeni kerti-szerszámraktárba, mondván, hogy az a Pastérium, ahol két japán zongorista játszik egy körzongorán. Néhányan vették az erõt, hogy visszajöjjenek hozzánk és a fejüket csóválják. De a munkánkat jól végeztük, s az igazgató beajánlott minket egy másik igazgatónál (Molnár Mária): így õsszel hármasban utaztunk Salgótarjánba az ottani igen modern Karancs Szálló bárjába. A meghallgatáskor egy szám után megfeleltünk az igazatónõnek. Ott is kilenc hónapot maradtam.
Sajnáltam, hogy Gusztitól el kellett válnom, de én felmentem Pestre, ahol végre összekerülhettem Telessy Ernõvel, akinek villamoson cipelt dobjairól már tettem említést. Haverok voltunk, s két háznyira laktunk egymástól. Újpesten kaptunk szerzõdést az Árpád bárban. A zenészek azokban az idõkben kezdték használni az egyébként is kezdetleges szalagos magnókból átalakított visszhangosítókat. Nekünk is volt. Azután kaptunk egy énekesnõt is, majd kicsit késõbb egy látogatót. Ez Dr. Sugár György gitáros-hegedûs volt. Meghallgatott a feleségével együtt. Az este végén megkérdezte, csinálunk-e zenekart?
Csináltunk.
Mi ketten az Ernõvel, s a Gyuri, aki negyediknek keresett egy frissen vizsgázott, kottát jól olvasó bõgõst. Kvártett! 67 nyarán így mentünk a Balatonra. Nekem ez egy kis ismétlés volt, mert ez a szerzõdés megint a Tihany Motelba szólt. Nagyon élveztem a kvártettet. Egymás után írtam ki a szólamokat, s egyveleg egyveleget követett. Operettek, bécsi-, orosz-, olasz-, francia egyvelegek. Az érdekes emlék a West Side Storyhoz fûzõdik. Még TV-s koromban a jogdíj miatt eleve múzeálisként elraktározott, vagy egyenesen tiltottként megjelölt zenékbõl magamnak, mint már említettem, sokat mentettem meg mielõtt eljöttem abból a hatalmas TV épületébõl. Elképzelhetõ volt, amikor G. Dénes György, a híres szövegíró ámulattal hallgatott minket, hiszen javában a West Side Story magyar változatának szövegén dolgozott. - Ti ezt honnan ismeritek? Hazudtam, hogy külföldi rádiókból szedtem össze. Attól kezdve össze is ismerkedtünk. 2005 elején, amikor megnéztem a Karádi Katalin életérõl szóló, de a G. Dénes Györgynek ajánlott filmet, tényleg elcsodálkoztam: azért nem volt õ akárki!
Mint minden akkori zenekar, mi, a Dr. Sugár Kvartett ott Tihanyban, 1967 nyarán, mi is azt terveztük, hogy külföldre megyünk dolgozni. Bõgõsünk nem akart jönni, így az utolsó tihanyi hétre egy új kolléga jött oda. Elõttünk a híres jazz-zongoristával dolgozott az ASTORIA bárjában. Biztosan elszörnyülködött azon a sok kottán, amit elé tettünk. Kertész Kornél igazán képzett zongorista volt, egy idõben tanított engem (vizsgára készített fel), tehát tudtam, hogy kiváló zongorista, a magyar jazz egyik úttörõje. Új bõgõsünk nem értette: ha õ megfelelt úgy, ritmusra pengetve a bõgõ húrjait Kertész Kornél együttesében, mit akarunk mi a kottával? Alig-alig tudott kottát olvasni. Ám nem Kertész Kornél volt az egyetlen ismerõseim körében, akinek elég volt, hogy a bõgõ tempósan dönget valamit, a közönségnek úgyis mindegy. Én nyilvánvalóan azért írtam a bõgõnek szólamot, hogy bosszantsam vele. A harmónia alapja a basszus. Ez csupán egy kérdés volt a sok közül, amikor a zene rejtelmeiben kapirgáltam. A zenészek többsége nem hallja meg, ha a bõgõs mellépenget. Hogyan lehetséges ez? Az eset emlékeztet a mongol karmester-zeneszerzõ jelenségére, vagy a Göteborgi Szimfónikusok timpanistájára, aki a darab vége után ütötte be azt a két hatalmasat, amit korábban kellett volna: ezekrõl majd késõbb mesélek, bár személyüket még csak nem is lenne szabad egy napon említenem Kertész Kornéllal.
Hadd folytassam még Sugár Gyurival.
Miután az újpesti Árpád Étterem bárjában elhatároztuk, hogy kvártettben folytatjuk, úgy is lett. Nyolc teljes évig voltam vele egyfolytában. Mint már említettem, az elsõ szerzõdésünk után a basszistánk (Ripka István) helyett egy másik, Kurucz Tíbor csatlakozott hozzánk, így 1967 utolsó három hónapját vele töltöttük Kelet-Berlinben, ahol a szilveszteri zajongással végeztünk. Közben már jöttek a levelek és telefonok, hogy 1968 január közepén a mi kvártettünk nyitja az árvízi károk után újjáépített Margitszigeti Nagyszállót. Miután Gyuri a gitár mellett a hegedûn is jó volt, itt, a Nagyszállóban esténként az elsõ órában többnyire a Tihanyban már jól bejáratott egyvelegeinkkel, valamint több és több klasszikussal, vagy fél-klasszikussal gondoltuk szórakoztatni a többnyire jópénzû közönséget. Persze ehhez megint kottaolvasó basszista kellett, így meg kellett válnunk Kurucz Tibitõl, s más után kellett nézni. Kellemes érzés volt, amikor dobosunk, Telessy Ernõ lakásán megtartottuk az elsõ próbát új tagunkkal, Ruszó Jánossal, akit mindenki inkább Vincének szólított. Vince miskolci fiú volt (akkor 33 éves). Egyvelegjeink, különösen a West Side Storyból készült, tele voltak tempóváltásokkal és nem éppen a legegyszerûbb basszus-szólamokkal, de Vince vett minden akadályt. Ennek ellenére a tánczenében voltak még vitáink arról, hogy a leírt basszusokhoz rakaszkodjunk-e, vagy hallom én azt, majd megyek utánad! Együtt dolgoztunk egészen 1975 tavaszáig. Biztosan Vincének köszönhetõen terjedt el a szakmában, mennyire fontosnak tartottam a basszus szerepét, így még az is elõfordult, hogy Beával és egy társasággal belépve az akkoriban igényes zenekarokkal mûködõ EMKE elég nagy bárjába a basszista örömmel rohant felém: - De jó, hogy itt vagy! Vedd át tõlem a basszust, mert beteg vagyok, s haza szeretnék menni! Alig akarta elhinni, hogy én magam nem tudok bassz-gitározni.
Amikor zenekarunkkal külföldön dolgoztunk, eleinte természetesen haverommal, Ernõvel laktam együtt, azután sokáig a Vincével, majd pedig a Gyurival osztoztam egy szobán. Tihany után tehát három hónap következett Berlinben (Moskau Bar), azután a Margitszigeti Nagyszálló (egy év, ahol megismertem Beát, késõbbi és mai feleségemet); 1968-69 fordulójának hajnalán átszállítottuk erõsítõinket, hangszereinket a Szabadság Szálló Bárjába: bár nem lettünk országos hírû zenekar, azért azt meg kell hagyni, hogy a pesti éjszakában hosszú sorok álltak, hogy a vendégek helyet kapjanak nálunk, pedig 180 személyes befogadó képességével ez a bár volt az ország legnagyobbja! Innen 1970. január 3.-án utaztunk Svédországba, ahol Uppsalában kezdtünk két hónappal, azután pedig még további 16 hónapot maradtunk ebben az akkoriban még igazán északi országban (ma már nem olyanok a telek. A telek sem!). Március 1.-én rögtön a munka után éjszaka indultunk Sundsvallba, ahol, egészen váratlanul, kiderült, hogy már déli 12-kor kezdünk (az ebédhez). Majd leragadt a szemünk, ugyanakkor pedig szörnyen éhesek voltunk, különösen a sok jóízûen étkezõ vendéget látva. Azután este normál munka, majd még két órát játszottunk pár sarokkal arrébb az egyébként híres szállodánk (Hotel Knaust) Down Town Club nevezetû pincelokáljában, ahová természetesen a hangszereket is át kellett cipelnünk. Négy teljes hónapot töltöttünk Sundsvallban. Azután kibéreltük ugyan azt a mikrobuszt, amelyikkel Uppsalából eljöttünk és 1970 július elsõ napjának hajnalán elindultunk Göteborg felé. Szerencsére úgy jött ki a lépés, hogy megszállhattunk Skarában, s onnan már viszonylag könnyen jutottunk el az akkoriban még létezõ Sessan Linje kikötõjébe (manapság a STENA Németországba közlekedõ hajói indulnak innen). Kipakoltunk a bér-VW-bõl, s megtankolva leadtuk a kocsit ott, ahol kellett (igaz, tanksapka nélkül, mert azt Vince a benzínkútnál felejtette). Este hatkor indultunk Dániába a Princessan Kristina fedélzetén, nem, mintha oda igyekeztünk volna, hanem azért, mert ezen a hajón zenéltünk. Két hónapot. Ugyanakkor Göteborgban béreltünk egy lakást, ahová minden éjjel hazatértünk. Közben nagy izgalomban voltunk, mert szeptembertõl már nem volt munkánk. Szinte az utolsó pillanatokban jött a hír: 1160 km. Umeå. Hotell Esplanad. Vonaton fel Umeå ba! Még izgalmasabb volt az a tudat, hogy az umeåi fõnök három nap után dönti majd el, hogy megfelelünk-e neki? Három nap után azt mondta, hogy addig maradhatunk, ameddig akarunk. Lehet, hogy sokkal tovább maradtunk volna, de így is, már az akkori idõkhöz képest is hihetetlen, teljes kilenc hónapig maradtunk, s azután nem csak mi tüntünk el onnan, hanem általában mindenfajta zene is: fõnökünk ikertestvére egy új sportkocsi kipróbálása közben Svájcban lezuhant egy 80 méter mély szakadékba és az orvosok már nem tudták megmenteni. Rendes dolog volt az egyébként örmester természetû fõnökünktõl, hogy annak a hónapnak hátralévõ heteire felküldött ikertestvére skellefteåi szállódájába, ahol az ottani zenekar mellett szünetzenét játszottunk. Emellett kártérítésként szerzett nekünk további két hónapnyi munkát. A még havas Skellefteåból a már nyári Norrköpingbe utaztunk, ahol a Hotell Strand tánc-éttermében dolgoztunk. A következõ hónapot Växjöben töltöttük a Stadshotelben, ahol már elsõ este szép magyar pogácsákkal fogadott a szakács. Kiderült, hogy egy bajai magyar. Ez azután fõzött nekünk egy jó adag igazi magyar halászlevet, amelyet úgy ahogyan volt, kiöntöttük a WC-be. A Gyurival itt, Växjöben vettünk egy-egy kiskerekû kerékpárt, s azon jártunk kirándulni, meg persze utaztunk a lakásunk és munkahelyünk között.
Tehát Skellefteå, Norrköping, Växjö, majd megint négy hónap Sundsvallban. Innen utaztunk, 18 hónap után, Magyarországra: haza.
Svédországból örömmel fogadtak vissza minket. 1971. december.31.-én este kezdtünk a Szabadság Szálló bárjában. Itt tapasztaltuk elõször, hogy az otthonihoz képest sokkal alacsonyabb zenei igényeket támasztó Svédország után volt mit pótolnunk, hogy visszanyerjük eredeti poziciónkat a pesti éjszaka zenei életében. Ugyanakkor szórakoztatózenei mûsorunkat több, mint 8 órányira növeltük. Újabb egyvelegeink pedig többek között a Svédországban látott Hello Dolly-val szaporodtak.
1973 októberében, bár ezt akkor még nem tudtuk, végleg elhagytuk a Szabadság Szálló bárját. Friss jogosítvánnyal a zsebemben, de még vonaton, Svájcba utaztunk Baden bei Zürichbe a Kursal bárjába, ahol kisebb mûsort is kisértünk (pl. Rodolfót, a nagy magyar mágust), délutánonként pedig a Konzerthalléban szórakoztató zenét adtunk a többnyire a gyógyfürdõ fáradalmai miatt el-elszundikáló bácsiknak és néniknek. Innen csak rövid idõre tértünk haza Pestre, mert december 19.-én megint Svájcba mentünk, de akkor már Arosa volt az új élmény, hiszen egy igazi síparadicsom volt ez, amelynek akkoriban 75 lakosa és 150 szállodája volt. Arosában két szálló osztozott rajtunk: hangszereinket naponta szállítottuk a két helyszín között. Végül már öt-hat perc alatt ment a pakolás. Svájcba készülõdve már másik dobos jött hozzánk, mert Ernõ saját együttessel próbálkozott. Új dobosunk (Nyikos Péter) tudását felesleges összehasonlítani az Ernõével. Inkább az volt a szerencsés, hogy fiatalságával, számunkra új vicceivel jó hangulatot hozott az együttesbe, ahol mi már minden viccet háromszor meséltünk el egymásnak, s most volt valaki, akinek negyedszerre is el lehetett adni ugyanazt. Svájcban akkoriban az volt a törvény, hogy egy év után legalább három hónapra el kellett hagyni az országot, hogy azután egy újabb évet kezdhessünk. Ezért azután 2-3 hétre Pestre mentünk, ahonnan az akkori Kelet-Németországba, Plauenbe vezetett az út. Elõzõleg Arosában vettem egy Austin Clubmant, s szabadságom után már azon utaztam a DDR-be. Komáromnál a magyar oldalon nem is volt semmi baj, de a csehekszlovákok azt akarták, hogy tegyem le egy összegben az egyébként svájci rendszámú kocsim értékét, nehogy valahol útközben eladhassam valakinek. Volt egy olyan variáció is, hogy rámzárják és leplombálják a kocsi ajtaját, de azután megértették, hogy nem biztos, hogy kibírom az elõttem álló 980 kilómétert esetleges szükségleteim elvégzése nélkül. Végül a magyar vámosok meglátták, hogy gondban vagyok s utánam jöttek . Javasolták, hogy a baráti ország hivatalnokai írják be az útlevelembe a kocsim rendszámát és egyéb adatait, így azután mehettem tovább. Izgalmamban 80 $-t felejtettem ott a hivatal pultján. Nem találták megr30;
Az 1967-es berlini három hónaphoz hasonlítva most, 1974-ben DDR-NDK-ban olyan érzésünk támadt, mintha visszatértünk volna a magyar 50-es évek politikai légkörébe. Ugyanakkor gázsink a helyi lakosság, vagy a személyzet átlagfizetésének több, mint négyszerese volt (2500 keleti Márka), de egy tojás 1967 óta változatlanul csupán 29 Pfennigbe, elsõ osztályú munkahelyünkön egy korsó nagyon finom sör pedig 68 Pfennigbe került. Vajon el tudja-e képzelni az Olvasó, hogy a személyzetbõl szüneteinkben többen hívatták meg magukat egy-egy italra: vodka-juice 1.50-be került, ugynakkor napi 1 Márkát (akkor 4.80 Forint) fizettünk a lakásunkért, ahol persze fõzhettünk is. Amikor két hónappal késõbb Plauenból Karl-Marx-Stadtba mentünk további két hónapra, svájci rendszámunk és a CH jelzés miatt gyorsan elterjedt a városban, hogy a VOLGA Szállóban chilei tánczenekar játszik. Ezt Letenyén is átéltük feleségemmel együtt, amikor Svájcból szabadságra jöttem haza: CH = Chile!?). Akkor egy idõs magyar motoros kérdezte meg: Maguk kocsival jöttek Chilébõl?
Amikor az átmenetileg Karl-Marxról elnevezett városban dolgoztam (ma Kemnitz), fennálásának éppen 25. évfordulóját ünnepelte az unsere DDR, s bár nem emiatt, de akkor Bea is kijött hozzám. Késõbb Gyuri Ibikéje is. Mindkettõért a drezdai reptérre kellett kiautóznunk. Különösen Ibike érkezése volt kínos, mert Gyurival kettesben vártuk, s az én kocsimmal. Ibike már a parkolónál tudta meg, hogy Gyuri összetörte az 504-es PEUGEOT kocsiját, amelyet Ibike még nem is látott. Beával szobát béreltünk a szállótól kb. 20 kilóméternyire, egy erdõ szélén fekvõ igen régi fogadóban. Svájci rendszámú kocsim miatt szinte minden este megfújattak a rendõrök, mondván, hogy a nyugatiak gyakran vezetnek ittasan. Egy idõ után már jól ismertek, s azt is tudták, hogy magyar vagyok, s azt is, hogy a zenekarral megyünk vissza Svájcba, de hetente 3-4 alkalommal így is megfújattak.
1974 novemberét és a december javát Pesten töltöttük, majd újabb szezont kezdtünk Arosában (dec.19.-én kezdtünk és Húsvét után 1-2 héttel fejeztük be). Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de 1-1 hónapra visszatértünk Baden bei Zürichbe is a Kursalba.
Amikor utoljára játszottunk Arosában, kaptam egy telefonhívást Pestrõl. Sólya István basszusgitáros hívott, hogy 1975 tavaszán újra megnyitják az átépített Moulin Rouge-t, s zongoristára lenne szüksége. Hét tagú zenekar négy fúvóssal. Azt kérdeztem, hogy lehet-e hangszerelni is? Hát persze! Erre elvállaltam. Soha meg nem fordult a fejemben, hogy van más is, mint a Dr. Sugár Kvártett. Erre azonban nem tudtam nemet mondani. Sólya Istvánról azt sem tudtam, hogy létezik, pedig jól olvasott kottát és jó technikája is volt, de a Ruszó Vince tudását és technikai képességeit, valamint emberi értékeit ma is többre becsülöm. Igen. Többre becsültem, s becsülöm, mint sok-sok embert, akikkel azóta dolgom volt. Már javában együtt dolgoztunk, amikor kiderült, hogy Vincét a nagyszerû gitáros, Kovács Andor hozta fel Pestre, s az ASTORIA bárjában dolgoztak. Egy alkalommal, még a TV-ben dolgoztam, beteg lett a zongoristájuk, s engem közvetítettek oda egy estére. Érdekes lett volna tudni akkor, a 60-as évek elején, hogy 1968 januárjától egészen 1975 tavaszáig együtt dolgozunk és lakunk majd. Isten nyugosztalja! Az Ernõt is! A Gyurit is!
Köszönöm a sorsomnak, hogy egy kis emléket állíthattam nekik, mert ki tudja, meddig tart egy kvártett élete?
Itt mesélem el azt is, hogy Baden bei Zürichben az Unterhaltung-délutánokon (hadd pihenjen a Gyuri keze-karja!) néha elõadtam egy-egy zongoraszólót. Sajnos, mindíg ki kellett írni egy táblára, hogy mit játszunk éppen. Az egyik zongoraszólóm Chopin: Mazurka Nr. 53. címmel állt a táblán. A hálás közönség gyakran jött hozzánk kezetrázni és megköszönni a szép zenéket, de az csak egyetlen egyszer fordult elõ, hogy valaki nem ismert rá az említett mazurkára. Hát, igen. Mert én írtam, s egyébként is csak 51 Chopin-mazurka van. Ez olyan szerzemény volt, amely lassan kialakult, amikor hónapok során kitöltöttem a két szám közötti szünetet, amikor nem jutott eszünkbe mi következzék, s így végül lett belõle egy komplett kompozició Chopinra emlékeztetõ stílusban, de soha nem írtam le kottába.
Hasonló zenéim máskor is kialakultak, különösen akkor, amikor már egyedül zongoráztam Skandinávia pianóbárjaiban. Így keletkezett még egy hasonlóan Chopin darab, azután egy kisebb zongoraversennyé elfajult Mozart is. Chopint és Mozartot gyakran kértek vendégek, akik szerették bizonygatni finom zenei izlésüket. Számtalanszor fordult elõ, hogy erre a Mozart szerzeményemre a befejezés után csak ennyit reagált a megrendelõje: - Hát nem gyönyörû? S én egyetértõen bólogattam. Chopin darabomat is elhitték. Soha, senki nem leplezett le. Az is igaz, hogy legtöbben megrendelnek egy darabot a zongoristától, s ha az elkezdte, már legfeljebb csak félfüllel figyelnek oda: beszélgetnek, isznak, isznak, beszélgetnek.
Hatvan éve zongorázom és többnyire abból is éltem. Zenéltem kettesben, hármasban, négyesben, biztosan ötösben és hatosban, de nagyobb zenekarokban is. Mindemellett tanítottam késõbb ismertté vált énekeseket, zeneelméletet (a rendkívül fegyelmezetlen, de világhírû Rajkózenekarnak) és hangszereltem, zongorával mûsorokat kisértem. Játszottam éttermekben, füstös bárokban, varietében és mûsoros lokálban. Ezekben a munkákban kollégájává váltam a 30-as, 40-es évek sztárjainak éppúgy, mint azoknak, akik még mindíg azok voltak. Egy teljes évet dolgoztam az egykori 3 perces lemezeimrõl megismert-hallgatott Záray Mártával, Vámosi Jánossal, a régi filmekrõl ismert Vay Ilussal, a már említett Rodolfóval és más varázslókkal; még tovább dolgoztam naponta a nagyon tehetséges Cserháti Zsuzsával, a késõbb szomszédomba költözött Ambrus Kiryvel, az aranyos Magay Clementinával, a, sajnos! , inkább csak a szûk szakmai körök becsülte Sebestyén Ágival, s bizony, újra összekerültem az egykori együttesünkbõl kidobott Mátray Zsuzsával is.
Errõl a jobb megélhetésrõl jut eszembe, hogy valóban jól kerestem, amikor a Sugár Gyuritól nyolc év után, a hangszerelés örömeinek reményében elváltam majd a Moulin Rouge zenekarának vezetõje lettem. Az viszont való igaz, hogy egy zenésznek minél többször kell zenekart váltani, mert abból tanul a legtöbbet.
A Moulin Rouge olyan volt, mint egy színház. Színpad, függöny, zenekari árok és az akkori viszonyokhoz mérten hatalmas, teljes hét (!) tagú zenekar; páholyok, öltözõk, ruhatár és magas árak. Ami itt mégis más volt, az a sietõ pincérek, egy-két szakács, csinos mixernõk a bárpult mögött, s magányos hölgyek a bárpult elõtt.
A Moulin Rouge már sokkal a II. Világháború elõtt is az egyik, vagy talán a leg-elõkelõbb szórakozóhely volt. Szemben vele az Arisona szintén hatalmas mûsorával, amelynek nagyszerû Bösendorfer koncertzongoráját a 70-es években Herrer Páltól, a még ma is emlékezetes zenekar tangóharmonikás-vezetõjétõl vásároltam meg mindössze 15.000 forintért, mivel akkoriban már nem építettek olyan lakásokat, ahová egy 278 cm. hosszú zongorát egyáltalán be lehetett volna szállítani. Emiatt a pianinóknak sokkal magasabb lett az áruk. A pesti Moulin Rouge eredetileg kimaradozó férjecskék búvóhelye volt, akik a felsõ páholyok alatti boxokban magukra húzhatták a függönyt.
Ki tudja, miért?
Mint ahogyan a zenekarunk elsõ vezetõje igérte, tényleg hangszerelhettem. Már alaposan felkészültem, s összegyüjtöttem a külföldön már újabban befutott slágereket. Teljes gõzzel hangszereltem, hogy minél elõbb kezdhessük a próbákat. Csakhogy a Moulin lelke a mûsor az ismert énekesekkel, a tánckar szépséges hölgyeivel, a bûvésszel, zsonglörrel, látvánnyal és vidámsággal. Az elsõ zenekari próbák után felhívott (nem akarom kibeszélni) B. M. és akkor itt persze nem a Belügy Minisztériumról van szó! Elmondta, hogy a mûsor hangszerelését ugyan õ vállalta el, de azt szeretné, ha megállapodnánk egy bizonyos összegben, amelyet õ adna nekem, s amiért ezt a munkát inkább én végezném el. Végülis ezt titokban kellett volna tartanunk, de a próbák során pillanatok alatt kiderült, hogy én vagyok a háttérben, hiszen ez kiderült az elõtérbõl. Vicces. Végül B. M. semmit sem kapott, én pedig 16.000 forintot, ami több, mint háromszorosa volt annak, amit havonta ugyanott kerestem. Meg kell jegyeznem, hogy miközben hatalmas kedvvel írtam zenekarunk saját anyagának szólamait, szinte már a napi alvás helyett végeztem el ennek a jó kétórányi mûsornak a hangszerelését, hiszen ennyi szüntelen zenéhez sok-sok kottafejet kell kitalálni és papírra írni. Ezért tehát ez a 16.000, bár önmagában nagy összeg, nem is volt egy olyan hatalmas fizetség, különösen ha meggondoljuk, hogy a hosszú évekig Budapest Táncpalotának nevezett lokál, teljes átepítése után, végre újra Moulin Rouge néven egy igazán igéretes mûsorral készült szélesre tárni ragyogóan kivilágított portálját.
Csak megjegyzem, hogy a táncperkett közepén egy hatalmas kör forgott, de olyan gyorsan, hogy nem táncolni, még állni is csak nehezen, vagy csak a középen lehetett rajta. Soha nem használták.
Valahogyan senki nem gondolt rá, még én sem, hogy zenekarvezetõnk, aki egyébként a basszusgitáros volt, mind a premier pillanatáig csak zenészi feladatát látta el, nagyon jól, de alkalma sem volt megismerni a teljes anyag kényesebb részleteit, buktatóit, pláne nem a fellépõkkel megbeszélt titkok részleteit. Nem is értem, miért tartottuk annyira természetesnek, hogy lévén zenekarunk vezetõj, majd õ is vezényli a mûsort? Nem tudok rájönni, hogy akkor, abban a helyzetben, én mire számítottam? Miért hittem, hogy ez így majd jó lesz? Az egyik öreg róka szaxofonosunk, aki azelõtt a Nagycirkusz zenekarában jól megtanulta, hogyan kell figyelni a karmester mozdulatait, három nap után szóvá tette:
- Hogy a fenébe lehet egy keringõt négynegyedben vezényelni? Mire szálljunk be?
Így azután kijött a szakszervezet és Sólya Pista mérgesen otthagyta a zenekart. Így lett a hatalmas, hosszú táblán a szöveg:
MARÓTI LÁSZLÓ EGYÜTTESE
A Moulinban majdnem két évet töltöttem. Micsoda emlékek! Emlékek, amelyek szinte soha nem jutnak eszembe, ha nem mondja valaki, hogy képzelem, milyen lehetett a Moulinban, vagy, mint most, végig gondolom, mi és mik is történtek ott az én idõmben? Hiszen gyakran fordult elõ, hogy a fellépõk valamelyike megbetegedett. Valaki jött helyette. Mit énekel? Mit csinál? Gyorsan összehozni a zenekart, ami az akkori telefonviszonyok mellett nem volt egyszerû mutatvány! A helyszínen megjelent tehát a zenekar és az új fellépõ egy egysoros zongorakottával. Akkor gyors próba õ és én, majd gyors hangszerelés többnyire állva egy asztal mellett, miközben a jelenlévõk (zenekar, fellépõk, tánckar, világosító, hangosító) beszélgettek, nevetgéltek és kávéztak. Azután végre újabb próba, akkor már a zenekar is: tempó, itt jön be, ott jön be, megfordul, felugrik, s ha még a rendezõ is benézett az aznapi változás miatt, akkor újabb változások, rendezõi ötletek. Akkor azután vagy hazamentünk, vagy már nem is volt érdemes, mert például nyáron este 8-kor már kezdenünk kellett, s 10-kor volt az elsõ, rövidebb mûsor, éjfélkor a hosszabb.
Az egyik emlékezetes éjféli mûsor szünete elõtti tapszene alatt izgatottan jött hozzám Milviusz úr, a Moulin fõnöke, hogy szaladjak ki, mert beindult a kocsim riasztója, s mérges emberek kiabálnak a fél Nagymezõ-utca összes ablakából. Ezt nem tudom elfeledni.
A másik emlékezetes elõadás az volt, hogy éppen felduzzasztottuk a zenekart több Nagycirkuszból kölcsönzött fúvóssal, akiknél éppen a Szovjet Cirkusz vendégszerepelt, s abban a három hónapban a szovjet artisták csak a cirkusz területén járkálhattak, a városba nem volt szabad kimenniük. Így a karmesterüknek sem, hiába volt egy aranyos ember. Na, de a cirkusz magyar zenészei kilopták õt a cirkuszból, s a Moulinban felültették a színpadhoz legközelebbi jobboldali páholyba. Mosolya, öröme egy pillanatig sem halványodott el. S azután ezek a zenészek vissza is lopták. Szörnyen veszélyes játék volt ez, hiszen a szovjet artisták elsõ emberének semmi köze nem volt a cirkusz világához: õ a politikai biztos szerepében lépett fel, s ha csak megsejti, mi történt, az orosz karmesteren kívül a magyar zenészeknek sem nézték volna el az embercsempészést, vagy ezt a tiltott határátlépést. Közben egyre szorosabbá vált a kapcsolatom a Fõvárosi Nagycirkusszal, bár igazán nem voltak hátsó szándékaim. Hogyan is lettek volna akkor, ott a Moulinban? Hiszen a kettõ nem mehetett egyidejûleg. Csupán annyi történt, mint az imént említettem, a cirkuszból sokszor kölcsönöztünk fúvosokat, ha kissé vastagabb hangzásra volt szükségünk, vagy újabb premier volt soron.
Egyébként kölcsönöztünk zenészeket a Postás Szimfónikusoktól és a MÁV Szimfónikusoktól is.
Átgondoltam, hogy kikkel is hozott össze a sors ott a Moulin Rougeban végzett munkám kapcsán?
Egészen biztosan lesz, akit nem említek meg, vagy nem jut eszembe a nevük, de ha én elmúltam 66 éves, akiket nem említek, már nem hiszem, hogy megharagszanak rám! Talán az sem fontos, hogy feltétlenül kiemeljem, kikkel dolgoztam a Moulinban, a Cirkuszban, a Kamara Varieté-ben, vagy az ORI mûsorokban másutt, hiszen õk is hol itt, hol ott léptek fel.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK: 3. fejezet
|
|
|
- szeptember 25 2008 11:33:03
Kedves Pia Nista!
Fantasztikusan mozgalmas az életed, legalábbis az elsõ két részben olvasottak alapján ezt összegezhetem!
Jó nevû, hírû mûvészekkel dolgozhattál együtt, aminek örülök... szinte irígykedem... de ezt nem komolyan mondom, természetesen....várom a folytatást. Így 12-es betûnagyságban már egész jól, könnyedén kísérhetem végig fáradt szemeimmel soraidat! ... Ez már a kezdõdõ öregség jele....
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 25 2008 12:39:15
Ej, ej! Tényleg ilyen magasra értékeled?
Köszönöm!
PiaNista |
- szeptember 25 2008 15:13:21
Yes, Yes, even more...! |
- szeptember 26 2008 00:43:57
I am speechless and I appreciate it!
Thank you!
PiaNista  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
