|
 Vendég: 110
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Csak mert olyan szépen kérted. :):)
Úgy kezdõdik, hogy az ember egykedvûen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebrevágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelõsséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható. Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélõ esõben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak... Már nem. Befordult az ismerõs sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák.... Ahogy mindig is. Nem mindig volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés... Béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté... Megfakult, õ meg belefásult. Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés. Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába elõtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és napsárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepõdött... Nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy napsárga kis foltocska... Egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi,és most egyszerre itt áll,és nézi ezt a pici csodát... És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint érezni. Érdeklõdni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé... észre sem vette hogy az esõ már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az, az, hogy nem az idõ, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte, hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepõen szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette, mi történik. Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda... és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette... és nem eresztette tovább. Úgy érezte, tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosemvolt érzés... a virág élniakarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás... aggódás,türelmetlenség...már arra sem volt ideje, hogy meglepõdjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillantra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve... azok az érzések amiket már rég eltemetett magában. Lélekszakadva ért vissza az utcára... a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban, mint valaha. Mintha mosolyogna... gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddig a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan bele tette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa... gondosan, óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap.... motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen... beáramlott a fény. A virág felragyogott... ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a férfi tekintetét...és õ végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kis növényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak,hangok nélkül,csak az érzékek nyelvén. Estére a virág nevet is kapott.... Évának nevezte a férfi, mint az elsõ nõt a földön, hiszen legalább akkora jelentõséggel bírt már az életében... mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte, hogy Õ az elsõ... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetõen aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével... ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás elõtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt... várta hogy a férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait... szerette a napot. A férfi megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyûrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál... Kisimítgatta, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám...egy új lehetõség, egy komolyabb esély.... Felemelte a telefont... tárcsázott..... |
|
|
- szeptember 26 2008 04:59:06
Ez az élet szeretete,legyen állat,növény vagy ember, mely tudat alatt mindig bennünk él és egy ilyen esemény még a bajban is felszínre hozza.
Szép, kedves történet volt, -nívós megfogalmazásban-egy új élet reménységével. |
- szeptember 26 2008 08:42:00
Kedves Sennomeco!
Üdvözöllek itt a Napkorongon. Már elsõre szívemhez szóló szép történetet küldtél be. Én csak most figyeltem fel Rád, de mondhatom, nemhiába. Versben már olvastam hasonlót, hogy a betonrengetegben kinyílt egy kis virág, már nem tudom, kinek a verse is volt, hiszen már olyan sokan vagyunk!
Errõl a történetrõl eszembe jutott az a bizonyos profi mesterlövész, aki mindig mindenhova magával cipelte a cserepes virágját, az volt az egyetlen kedvence a világon. Aki megtanította lõni egy meggyilkolt család egyetlen életben maradott kislányát. (Leon, a profi), valami hasonló címe volt. Nos ez jutott eszembe a történeted fõszereplõjérõl, aki azt a kis virágot észrevette, kimentette a betonból, ahol nem sok jó várhatott volna rá, és otthonába vitte.
Szerintem is nagyon jól fogalmazol, kérlek, nehogy abbahagyd, ajándékozd meg magadat és minket is még nagyon sok szép történettel. Novellád mondanivalója aktuális, láthatjuk, hogy nem is kell olyan sok a boldogsághoz, még a legnehezebb idõszakainkban sem!
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
|
- szeptember 26 2008 17:23:31
Sokszor egy apró dolog is elég hogy visszahozzon az "életbe". Szeretni ez a fontos. Nagyon jól sikerült írás. |
- szeptember 26 2008 22:21:44
Számomra nagyon tanulságos a novellád. A mondanivalója az, hogy soha nem szabad feladni, mindig van remény, csak akarni kell. A boldogság bennünk van, csak valaminek, valakinek ki kell hoznia belõlünk. Nagyon jól írsz, gratulálok!
Maryam |
- szeptember 27 2008 10:09:15
Sziasztok! Mindenkinek nagyon köszönöm a pozitív értékelést! Igyekszem nem csalódást okozni és tartani a színvonalat! |
- szeptember 29 2008 16:08:34
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
