|
 Vendég: 21
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
A zenész életem
A zongorától jobban látni 3.
Különös, hogy ez megmaradt a fejemben: Csongrádi Kata még a Moulin elsõ próbaszakaszának egyik délutánján (a Savoyban) elsõként érkezve nekem mesélte el nagy boldogsággal, hogy az imént vették fel az Operett Színházba. Ma is szégyenlem illetlenségemet, hogy nem borultam a nyakába, de én az operett mûfajára gondolva ezt egyáltalán nem tartottam egy olyan nagy dolognak. Pedig ha valakit az Operettszínház felvett énekesnek, az biztonságban érezhette magát. A szintén operettes Felföldi Anikóval nem dolgoztam a Moulinban, de vele és a Vidám Fiúkkal gyakran csináltunk rövidebb mûsort vidéki városokban rendezett nagy divatbemutatók elõtt, vagy közben. Késõbb a Paprika Duóra szûkült Vidám Fiúk állandó szereplõi lettek a Moulinnak, így rendszeresen hallgathattam az egymással és a mindenkori rendezõvel folytatott torokszakasztó ordításaikat, s mi több, ha néha otthon, nálam próbáltunk, akkor ezeket az ordítozásokat ott is bemutatták. Ám különösen a Moulin elsõ rendezje, Radnóti után a Fõvárosi Nagycirkusz késõbbi igazgatója, Gálfi János volt nagy ellenfelük, mert õt senki nem tudta túlkiabálni.
Sajnálom, hogy Bilicsi Tivadarral nem adódott második alkalmam együtt dolgozni, de utolértem kicsi korom több híres mûvészét: a Záray-Vámosi kettõsön kívül Ákos Stefit, Vadas Zsuzsát és Orosz Jancsit (most a zongoristára gondolok, nem a szaxofonosra); Magay Clementina, Ambrus Kyri és Sebestyén Ági triója, a kedves Bangó Margit a romaegyvelegével, amely nem ment rosszul a zenekarnak sem, hiszen közel voltam ehhez a zenéhez. Na és ott volt a drága Cserháti Zsuzsa. Nem azért használom ezt a szót, mert a szakmában mindenki ezt csépeli, de ezek után mit lehetne írni róla most, hogy már nincs többé, pedig mennyi tudás volt abban a törékeny, vékony lányban, amilyennek még én ismertem. Kalmár Tíbor rendezõ ötlete volt, hogy Zsuzsa a kb. 20 perces mûsorát teljes sötétben kezdje lent a zenekari árokban. Az én ölemben ülve, miközben én zongorámon bevezetem a kimondottan éjszakai, álmodozóan szerelmes dalt: Dream A Little Dream Of Me. Csontjai, az a kettõ, szinte szúrták a combomat. Hogy két kezemmel a billentyûkhöz férjek, szorosan át kellett ölelnem. Azért mégis szerencse, hogy az ötlet elég halottnak és igen természetellenesnek bizonyult, így Zsuzsával megszûnt ez az intímnek látszó viszonyom.
Bár ezt korábban már megemlítettem, de ehhez a Moulin-idõszakomhoz tartozik, hogy mindkét nyáron tehát este 8-kor kezdtünk, s két-két elõadásunk volt éjszakánként. Hajnali 03.30-kor végeztünk. Az elsõ, a rövidebb mûsor után, általában átmentünk a Rátkai klubba, ahol hangszórón, érthetõ módon, mindíg ugyanazt a 15 percet hallottuk Hofi Mikrószkóp Színpadjáról. Akkor ment az a Ha elszabtuk, hát utólag már szabhatjuk! Azután Hofi kijött a klubba, megállt a bárpult fal felöli végénél, s akkor váltottunk néhány szót róla, meg a Moulinról. De meg sem látszott rajta, hogy pár perce aratta talán ötezer-hatszázhuszadik hatalmas sikerét. Pedig minden sikernek, minden poén elcsattanásának újra és újra tudott örülni. Tudom, hogy sokan mondták már, de ha már leírhatom, ennek is nyoma lesz: Hofi kivételes tehetség és remek ember volt! Örülök, hogy ismertem, s hogy annyi év után is tudott rólam.
Sokkal korábban, még mielõtt hivatalosan is tánczenésznek mondhattam magam és csak zenekarokkal gyárak, hivatalok dolgozóinak játszottunk a vállalati bulikon, ezen a téren kisebb versenyben voltam a színész: Latabár Kálmán fiával, aki korban közel volt hozzám, de valami csúnya betegség korán elvitte; és most Vay Ilust megint megemlítem, s nem is csak azért, mert õ is egyike azoknak, akikkel három hónapot dolgoztam a Kamara Varietében, hanem azért is, mert azt hiszem nem tévedek: õ már akkor ismert filmszinésznõ volt, amikor én még nem is éltem. Fantasztikus idõzavar! S ha még a Rádióban és TV-ben töltött idõket is ideszámítanám, meg kellene említenem Bágya Andrást, aki úgy hallgatta meg a 2-es stúdióban késõbbi feleségét, az akkori jazzisták reménységét, Toldy Máriát, hogy én ültem a zongoránál, Bágya pedig a technikai fülkében fülelt.
Még akkoriban, amikor a Sugár Quartettel dolgoztunk az újra új Margitszigeti Nagyszállóban, felkeresett egy idõs házaspár. A Juhász Klára Zeneiskola tulajdonosai, akik a hangszeres oktatás mellett jó bevételnek tartották a táncdalénekesi kiképzést, s még mozgás- és hangképzõ tanárt is szerzõdtettek. Az aranyos Cseh Katót. Boldogan elvállaltam, hogy délutánonként heti 1-2 alkalommal énekeseket korrepetálok. Én magam is sokat tanultam, hogyan kell énekeseket oktatni. Közülük többen szereztek hivatalos mûködési engedélyt. Mindemellett, valójában, meg kell említenem az akkori összes énekest, hiszen velük úton-útfélen összeakadtam színpadokon, de a sietség miatt közös öltözõkben is, ahol kotta-elmagyarázás közben láttam, amint némelyik vattával tömi ki melltartóját: így a nekem maradt látványt senki ne irigyelje tõlem. Ezeknek többségét a Rádió Tánczenei Stúdiója (Bágya András) akarta jó énekessé kitermelni, s ahol bizonyára legjobb tanítványom, Bontovics Kati, nem volt hajlandó igába állni, így õ akkor tõlem egyenesen az akkoriban felkapott, s még ma is emlékezetes, híres-népszerû SCAMPOLO énekesnõje lett. Még késõbb, talán még ma is fellépõ jazzénekes.
Tévés idõmhöz tartozik Körmendi Vilmos, Sárosi Katalin, Psota Irén, Mécs Károly, Béres Ilona, a mindíg nyugodt rádió- és filmrendezõ, Zsurzs Éva; de miért ne említeném szûkebb munkahelyemet a Magyar Televizióban, ahol csoportunkkal (mi, technikai rendezõk, zenei forgatók) tõszomszédságban laktunk a Telesport egyszerû kis szobájával, ahol egymást kerülgette Vitray Tamás, Szõnyi Sándor, Vitár Róbert, Máhrer Emíl és a megszokásból mindíg rohanó gyártásvezetõjük, Hirt Anti (aki mesélte, hogy korábbi munkahelyén, a Filmgyárban, állandóan volt a hóna alatt egy üres filmdoboz, s mindenki azt hitte, halálra dolgozza magát. Tanulságos!). A TV a hatvanas évek elején ontotta, s már javában használta is a végzõs rendezõket, operatõröket, akiknek három perces filmjeihez valószínüleg kivétel nélkül én állítottam össze a zenét. Csak, hogy a korosztályt jelezzem: Esztergályos Károly, Dömölki, Kenyeres, az operatör Zsombolyai, stb. Zenei mûsorok egész sorát csináltam Horváth Ádám rendezése alatt. Késõbb sokat dolgozott a még sikeres, de már betegeskedõ Hofival! Horváth Ádám jól értett a humorhoz, amelyet gyakran tapasztaltam, ha naponta bejött a mi szobánkba talán legjobb barátjához, a fõnökömhöz, Palásti Pálhoz, s néhány fordulat után máris szójátékokkal és viccelõdéssel (nem viccek mesélésével!) volt tele négyszer négyméteres helyiségünk. Megemlítem Deák Pistát is, aki a szórakoztatás, a revü mûfaját és rendezését, sajnos, Moszkvában tanulta, így nem csoda, hogy ötletekért mindég a régi amerikai revüfilmekhez kellett fordulnia. Ez nem kimondottan az õ hibája!
Büszkén emlékszem vissza arra is, hogy tévés szobámban fogadhattam zeneválogatás alkalmával Ádám Jenõt és Bárdos Lajost, utóbbinak testvérénél, Györgynél, a konzervatóriumiban karvezetést tanultam.
Talán joggal érzem zenész életemhez tartozóként említeni, hogy másodállásban én készítettem el a Magyar Televízió saját szalagtárjának alapját (néhány ezer szalag, s mivel minden zenemû saját dobozban volt, ez több ezer doboz, cím, szerzõ, elõadó, perc, másodperc).
Folytatván a nevek sorolását: a Kamara Varietében megint ott volt Magay Clementina, megismerhettem a nõi hangon, de jól éneklõ Szegedi Molnár Gézát, aki egyike volt a szenvedõknek, amikor egy Izrael elleni merénylet során lövést kapott a schweháti (bécsi) repülõtéren. Dobosunk naponta veszett össze a továbbra is tehetséges, de emberileg kibírhatatlan Mátray Zsuzsával, mert a ruhájáról lehulló tüll-szálakat és színes tollakat tánc közben szándékosan rárugdosta.
Egy alkalommal a Vidám Fiúkkal voltam és zongoráztam a László Kórház személyzetének, s valaki odajött, hogy van náluk egy fiú, aki jól tudta az akkori olasz slágereket (Ciao, ciao bambino, Come prima, stbr30;). Akkoriban mindenki ezeket fütyülte, nekem pedig illett is tudnom, hát, csak jöjjön az a fiú. Elénekelt egy teljes egyveleget. Tényleg olyan volt, mintha elõtte próbáltunk volna. Egyik dalból a másikba minden megállás nélkül: nagy sikere volt, de jól is csinálta: Koós János volt az. Vele soha nem volt több kapcsolatom.
Itt említem meg az akkori idõk legfelkapottabb énekesét, Németh Lehelt, akivel 3-4 alkalommal kerültem össze olyan helyeken, ahol én voltam a kisérõ, õ pedig bejött a színpadra, s a hatalmas taps közepette lerakta a füzetét a zongorára. Ebben ott volt a kis papírcsíkokkal megjelölt sorrend, s máris ment a verkli. Vele nem volt baj, mert kedvesen, szinte haveri módon viselkedett, dalai pedig éppen futó slágerek voltak. Mindegyiket tudtam. Inkább csak az ismétlések miatt kellett a kottáját figyelnem.
A Moulinban a második évben a Vidám Színpad rendezõje, Kalmár Tíbor rendezett minket is. Itt soha nem volt szabadnap, így a 76-os év végéhez közeledve nagyon csalogatóan jött minden zongoristák vágya és az ajánlat: zongorázni a híres-hirhedt Búsuló Juhász bárjában. Zongora, dob és énekesnõ. A hírek szerint ott betegre keresik magukat a zenészek. A zenekarvezetõ Szenczy Miklós volt, akitõl senki nem veheti el, hogy mindörökre a Benkó Dixiland legelsõ dobosa; rendkívül csinos, magas, vékony énekesünk pedig egy zenész-dobos mama kislánya, Villányi Krisztina volt. Három és fél kellemes évet dolgoztunk együtt, s tényleg nagy pénzeket kerestünk, de egyikünk sem betegedett bele. A borravalót havonta egyszer osztottuk el, s így tudtuk is, hogy mennyi volt a mellékes. Közben még sokáig hangszereltem a Moulin mûsorát, különösen, ha váratlan változások történtek a mûsorban. Itt a Búsulóban sokszor töltöttem a szüneteket partitúra írással. Azután, egyre gyakrabban, még otthon is folytattam a hangszereléseket. Feleségem lefeküdt aludni én meg írtam az ablakon beszûrõdõ hajnali fénynél. Mindez azért alakulhatott így, mer, talán a mindíg kevés idõ kényszerített s vezetett rá, nem volt szükségem zongorára, hogy halljam, tényleg jól szól-e majd, amit leírok. Emiatt az is gyakran megtörtént, hogy miután a Búsulóban befejeztük (reggel 6-kor) a kocsimban kiterített szólamokkal kora reggel dolgoztam a Vidám Színpad bejáratánál, hogy még mielõtt feleségemért megyek a Hotel Intercontinentálba, bedobhassam a kottákat a rendezõnek, Kalmár Tíbornak.
Miután ott, a Búsuló Juhász bárjában csak éjfélkor nyitottunk, jutott idõm, hogy hivatalos másodállásban dolgozzam a Kamara Varietében is (Maróti László és kisegyüttese, valójában trió: dob, zongora, basszusgitár) ahonnan két-, szombat-vasárnap három elõadás után mentem fel a Gellért-hegyre a Búsulóba, s folytattam a zongorázást és ott az éneklést is reggel hatig. Nem csoda, hogy éneklés közben néha arra ébredtem, hogy nem hallom az énekemet. Aludtam. Egy alkalommal még álmodtam is: egy fél pár sárga bakancs jött lefelé a lejtõn. A Kamarából megérkezve többnyire a bár egyik asztalán szundikáltam kicsit, míg be nem engedték az elsõ vendégeket.
A Búsuló Juhász vendégeirõl külön is meg kell emlékeznem, mert bárunkat felsorolhatatlanul sokféle ember látogatta. Ennek oka természetesen a nyitvatartási idõ volt, hiszen az egész országban mi nyitottunk és mi zártunk legkésõbb. Füstös, bódult éjszakai hangulat volt. Az éppen szabadult börtöntöltelékek mellett ott itta magát részegre a kémelhárítás két vezetõje zsebükben a 9 milliméteressel, de még a soförjük is ivott velük. És ez volt a kedvenc helye a civilbe öltözött szovjet pilótáknak, a mazochista orvos alezredesnek, híres zenészeknek, énekeseknek, táncosoknak és persze striciknek és védenceiknek, s egy fedél alatt ittak Máté Péterrel, s a bár szolgálatos, de italos rendõrökkel és taxisokkal, akiknek ha kellett, ha nem, ketyegett a taxiórájuk, mert ha beült az az ittas ember, többé már nem tudta letagadni, hogy azt a máris 250 forintot nem õ utazta. Ahogyan Rejtõ Jenõ egyik regényében reklámozta a kikötõi ivó: Az úri közönség esténként verekszik. Bár nálunk elõfordult, hogy vérontás nélkül zajlott le egy-egy éjszaka, de mindíg tudtuk, hogy kis türelemmel eljõ a hirig. A verekedõk egymástól tanulták el a jól hangzó szövegeket: Ha melléd ütök, belehalsz!; Vigyázz, mert megbotlasz!
Néha eljött a mai pártvezér, Csurka úr is, aki a vállamra borulva énekelte velem, hogy Kossuth Lajos azt üzente s hasán kipattant átizzadott fehér ingén a gomb. Semmi rosszat nem mondhatok rá. Csendes és szerény volt.
Ennyi sokféle ember, ennyi sokféle zenei kérés, izlés, rákényszerített a sokezernyi dal, táncszám felkutatására, megtanulására. Lehetett az klasszikus zene, musical, operett, jazz, örökzöld, magyarnóta, romanóta, török, szerb, olasz, német, osztrák, svéd zene. A fellátogató zenészek gyakran tették próbára a jólkeresõ zenészeket (minket), s igen gyakran csalódtak, mert nem tudtak kinevetni: egy-egy ilyen próbatétel éppen olyan elgondolkoztató tudott lenni, mint a sokféle vendég zenei rendelései és reagálásuk a megfizetett melódiákért.
Tényleg jól kerestünk, de okosan is gazdálkodtunk. Esténként nem osztottuk el a pénzt, hanem, mint már említettem, havonta csak egyszer. Így tényleg lehetett vele kezdeni, nem folyt el apró-cseprõ mütyürökre.
Azután a Kamara Varietét sok huza-vona után örökre bezárták, s akkor mentem át, továbbra is a Búsuló mellett, a Fõvárosi Ngycirkusz zenekarába, ahol az elõadások száma és idõpontja pontosan megegyezett az akkor már csak volt Kamara Varieté hétvégi három-három nekifutásával. Azokban az idõkben, különösen a Mongol Cirkusz három hónapnyi vendégjátékának idején, minden este égett az ujjam hegye, mire beértem dolgozni a Gellért-hegyen álló munkahelyemre.
A Mongol Cirkusz egy teljes társulattal jött. Volt ott az artistáktól a bohócokon túl az állatidomárig és a mágusig minden. Még saját karmester is. Utóbbi miatt sokszor elgondolkoztam. Mert nem szabad lebecsülnünk senkit azért, mert Mongóliából jött. Valahogyan õ is megtette azt, amit meg kellett tennie, hogy a Mongol Cirkusz világot bejáró karmestere és (!) zeneszerzõje lehessen. Az összes kottát, a hangszerek szólamait õ írta le. A cirkuszi zenészek, ahogy mondani szokás, a kottapapírról még a légypiszkot is kottafejnek nézik, s mi azt hallhatjuk is. Utálják, ha olyan kottát kapnak, ahol valami nem stimmel. Így azután a mongol karmester-zeneszerzõ összes hibáját jó alaposan kihangsúlyozták, hogy hallja meg mindenki: rettenetesen hamis! Stark Pista, eredetileg trombitás volt, saját nagyzenekarának õ hangszerelt, amibõl azonban nem lehetett megélni, így, valaki jóvoltából, a Cirkuszban az orgona mellett kapott helyet. Vele kettesben elhatároztuk, hogy minden este összeszedjük a kottákat, elfelezzük és újra meghangszereljük. Meg is hangszereltük. A legnagyobb élvezet az volt, hogy a már estérõl estére megszokott hibás pontokon a zenészek (fõleg a fúvósok!) nem találták ott a megszokott hibákat. A másik, nem élvezet, de csoda pedig az volt, hogy a szerzõ teljes három hónap alatt sem vette észre saját zenéje-hangszerelése megváltozott hangzását, átírását.
Így most itt is megkérdezem: ennek az embernek tagadhatatlanul volt érzéke a zenéhez, de ezeket a változásokat szemrebbenés nélkül fogadta, illetve észre sem vette. Miért? Miért? Hogyan engedheti meg az embernek az a bizonyos zenei érzéke, amely valaha erre a pályára vitte, hogy ez megtörténhessék?
A mongolok zenéje mindíg fergeteges volt. Csupa esz-tam, esz-tam. Ezért írtam korábban, hogy égett mind a tíz ujjam hegye, mire felértem a munkahelyemre, a Búsuló Juhászba.
Mert tényleg az volt az igazi munkahelyem.
Azt pedig a dobosunktól, Szenczy Miklóstól tanultam meg, hogy mindent kell tudni, mert minden dalra, zeneszámra lapul valaki zsebében egy százas. Igaza volt! Ezek közül sokan be is jöttek hozzánk!
Nos, errõl a témáról végezetül még annyit: tényleg sok mûvésszel, vagy a szakmámban híres emberrel hozott össze a sors. Nem, nem, nem, nem! Ezek nevét én nem büszkeségbõl soroltam fel! Dehogy! A legtöbb énekes közül alig-alig tudnék felsorolni olyanokat, akik zeneileg is képzettek voltak, vagy legalábbis pontosan tudták, mit csinálnak. Akiknek örültem, azokat tehát idõben értem utól, még mielõtt befejezték volna. Némelyiküket látom olykor a TV-ben beszélgetõ mûsorokban. Nekem ezek a nevek akkoriban hétköznapjaimhoz tartoztak, de legtöbbjüknek örültem. Csak most, ennyi év távlatából innen Svédországból érzem furcsának, hogy õk és én? Ott lent, Magyarországon? Együtt dolgoztunk? Igaz ez?
1980 nyarán a családdal Svédországba jöttünk letelepedni. Fontos volt a Búsulóban szerzett tapasztalat zeneileg is és a vendégekkel való viselkedés szempontjából is. A Sugár zenekarban a Vince ment megkérdezni a vendégtõl, mit szeretne hallani, a Búsulóban a Miklós volt rettenthetetlen. Hogyan lesz ez majd Svédországban?
Kent Börjes volt az els zenekar neve. Tanulságos volt! Itt pár hét alatt megtanultam, hogy a három svéd társam miatt akár éhen is halhatnék. Kicsit erõs kifejezés, nem is úgy értem, hogy nem adtak volna a számba kenyeret, de munkalehetõség után egyikük sem járt. Amúgy rendes emberek voltak. 1980 decemberét és februárját dolgoztuk a Göteborg-Frederikshaven között járó SESSANLINJEN egyik hajóján (valamikor a másikon dolgoztam a Dr. Sugár Quartet-tel). Minket ért az a hatalmas megtiszteltetés, hogy a vállalat ú.n. Temetési ünnepségén is játsszunk.
Márciusban már egyedül zongoráztam Varbergben, mert nekem még nem járt munkanélküli segély, mivel nem voltam 12 hónapja szakszervezeti tag.
Ettõl kezdve, fogalmam sincs, hogyan tudta meg, hogy Svédországban vagyok, kezdett jelentkezni Per Norberg, a Bergendahl ügynökség közben elhúnyt vezetõjének alkalmazottja, aki minket az 1970-es évek legelején kihozatott Magyarországról. Pontosan tudta, hogy Dr Sugár Quartett voltunk, s még rá is akart beszélni, hogy én is nevezzem magam Dr. Sugárnak. Elõször azt mondtam, szeretnék még egy kicsit zenekarban játszani, de õ azért csak fölhívott újra és újra. Így történt, hogy elküldött Gotland szigetére, ahol a Hotel Visby éttermében játszottam (a ház 1200-ban épült). Külön hangsúlyozta, hogy minden létezõ hangszeremet, erõsítõmet vigyem magammal. Gyuszika és Bea is jött, hiszen a felszerelést, csomagokat csak kocsival lehetett szállítani, s azután a kocsi magától nem ment vissza Göteborgba. A szállodánál sietnünk kellett kipakolni, hogy Bea és Gyuszika még ugyan azzal a hajóval vissza tudjon utazni a szárazföldre. Elbúcsúztunk. Nem több, mint 15 perccel késõbb megtudtam, hogy Isten ments! Ide semmiféle elektronika nem kell! Ott a zongora, azon kell játszanom, s még énekelni sem kell!
Érdekes volt a késõbbi ügynöki vélemény (Per Norberg: Meg voltak elégedve veled, csak azt mondták, kicsit félénken énekelsz!). Akkor mondtam el, hogy énekelnem nem is kellett, s hangszereimet is teljesen hiába vitette velem Visbybe.
Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy életem mindezidáig legszebb nyara volt: Gotland!
Ezután semmiféle munka nem várt rám, ezért azután nagyon szívesen fogadtam a göteborgi munkaközvetítõ, Ingrid Vallin segítségét, s dolgoztam az uddevallai Hotel Carlia pianobárjában. Azt is el akarta intézni, hogy Norvégiában kapjak helyet, s még az ottani ügynök is valóban mindent megtett, hogy segítsen, de a norvég rendõrség félt, hogy oda is akarok költözni. Valójában Uddevallában volt az elsõ igazi piano-bár munkám. 1981 novembere volt ez. Persze ennek is hamar vége volt, s ha nem figyelek oda, még a tulajdonos is elillan a pénzemmel: utolsó estémen irodájában egy fiatal lányt cirógatva találtam, s maga adta ide a fizetésemet (másnap elszökött minden adó- és egyéb tartozásával külföldre).
Közben, amíg én Uddevallában dolgoztam, jelentkezett Publik Bandi, akit még Pestrõl ismertem, de ma is Göteborgban él: csináljunk triót! Csináltunk. Szerzett egy jól éneklõ spanyol, illetve bocsánat, mallorkai dobost. Így azután 1982 javát együtt töltöttük. Minden hónapban dolgoztunk. Többnyire a koppenhágai Röd Pimpernellben. Ez hajnali 3-kor zárt, s a szakács saját szállójában laktunk mindhárman saját szobában: ebben a szállóban kimondottan homoszexuális férfiak laktak. Néhányuknak mindíg kiment az álom a szemébõl, s néztek minket, amikor hajnalban hazaérkezvén megfõztünk egy kis lefekvés elõtti harapnivalót. Nem erõszakokodtak velünk és mi hárman meg igazán nem zavartattuk magunkat a homok-gén (homogén) környezetben.
Amikor nem dolgoztunk Koppenhágában, akkor az akkori TorLine (ma Scandinavian Seeways) hajóin játszottunk, s hol Angliába (Felixtow), hol pedig Amsterdamba jártunk. Mindkettõ 24 órás út volt olyan vizeken, ahol ha vihar volt, akkor egész úton vihar volt (oldalról jövõ északi szelek ellen teljesen védtelenek voltunk). Mindkét hajó, amelyen megfordultunk, késpengéhez hasonló, csatahajó formájú volt, így nagyon biztonságosak voltak, de aki érzékeny volt a hullámokra, az jobban tette, ha otthon maradt. Itt éltem meg életem három 41 m/sec. orkánjából kettõt, s szerencsére a legkisebb rosszullét sem ért. Pontosan emlékszem, hogy egyik alkalommal Pitó Tibinek írtam levelet írógépen, amelynek a kocsija egyes hullámoknál, vagy ketteseknél is, magától felemelkedett. Álló helyzetben kipróbáltam, s kiderült, hogy ehhez nagyon meg kellett dõlni a hajónak. Egy hasonlóan nagyobb vihar alkalmával Bandival munka után kölcsönkértük a mozi kulcsát, s megnéztünk egy filmet (akkor még egy hatalmas tekercsen volt a 16 mm.-es film, amelyet vetítõgépre kellett feltenni, befûzni, s elindítani). A keskeny, hosszú teremben hol 45 fokkal fölöttünk, hol pedig 45 fokkal alattunk volt a vetítõvászon, vagyis a kép.
Azután közben eljött a nyár, s kaptunk a Vingresornál három hónap munkát San Agustinban (Gran Canaria), ahová a család is jöhetett. Ez persze nagy élmény volt, de a fizetés, amellett, hogy San Agustinban jól éreztük magunkat, éppen elég volt a hazai rezsi fedezésére. Gyuszika, szerencsére már volt akkora, hogy megmaradjon emlékeiben egy és más ebbõl az idõbõl, Lacika viszont már saját pénzén nyaralt velünk két hetet. Amit még meg szeretnék említeni: Gran Canariáról csak úgy jöhettünk el, ha a Vingresor talál nekünk helyet valamelyik repülõn (fizetnünk nem kellett). Emiatt 3-4 napig még vendégként, de ingyen laktunk San Agustinban (Monte Rojjo), s amikor eljött az ideje, elsõ osztályon repültünk Madridba. Azóta sem repültem ilyen elegáns körülmények között. A kitöltött, kellemesen lehûtött fehérbort egyhajtásra ittam ki: nem tudtam elvenni a számtól. A kiürült poharat felmutattam a Bandinak, s akartam volna mondani, hogy ritkán iszom fehéret, de ez jól esett, s akkor máris ott koccant a borosüveg szája a poharamon, mert a pincér azt hitte, neki mutogatom, hogy hé, Te, nem látod, hogy üres a poharam! Tizenketten utaztunk Firt Class! És ez telt ház volt! Madridból Mallorkára vitt a következõ gép, ott aludtunk a Ving szállodájában (megint ingyen, beleértve a taxit is oda-vissza a reptér és szálló között!), s másnap mi voltunk az elsõk, akik utaztak az SAS Texasból egyenesen odaérkezett vadonatúj Boeing 747-esével, amely akkor repült elõször Stockholmba. Onnan azután a Bandival vonattal utaztunk Göteborgba, tehát haza.
Jó kis kerülõ volt! De legalább ingyen!
Bandival még volt hátra munkánk egészen 1983 január végéig. Viszon látnom kellett, hogy ebben a világban zenekarral nem jutok messzire. Még 1982 decemberében újra jelentkezett Per Norberg, s elmesélte, hogy legyen elég már ebbõl a francos zenészeknek való (djävla musiker) életbõl. Akkor már örömmel adtam be a derekamat, s februárban úgy landoltam az északi Lulea repülõterén, mintha egy másik bolygóra utaztam volna: Lelea. Hotell Globetrotter. Piano-bar. Szállodai szoba, takarítónõk, ingyen reggeli, ebéd, vacsora. Fantasztikus fizetés: 500.- korona naponta! Akkoriban annyit keresett egy miniszter.
Megtudtam, hogy Per Norberg valójában az EMA Telstar AB-nek dolgozik, hiszen ettõl kezdve onnan jöttek a szerzõdések. Elõfordult ugyan, hogy Per Norberg a saját nevében szerzõdtetett, vagy adott el valahová, de azok általában jobban is fizettek. Itt említem meg, hogy dolgoztam az MEF ügynökség Gunilla Olssonjával, aki pl. Oszlóba küldött engem éveken keresztül minden májusban (a norvégok nemzeti ünnepe május 17.-e) és neki köszönhetem, hogy dolgozhattam az én életemben legészakibb városokban, Tromsöben (N) és Kirunában is. Magyar ember számára ezek a területek: az állandó sötétség, vagy az állandó napsütés, az északi fény és hasonló jelenségek miatt tényleg olyanok, mintha egy másik bolygón történne mindez. Kirunában több alkalommal láttam olyan északi fényeket, amelyért sokan saját pénzen utaznak távoli országokból, hogy legalább egyszer megláthassák: tényleg nem csak filmtrükk!
Tromsöben volt egy kellemetlennek nevezhetõ élményem:
Nem tudom miért, de volt a városban osztrák konzulátus. A törzsvendégek egyikének (halászati szakboltja volt Tromsöben) legkedvesebb zenéje a régi bécsi dalok voltak. Egy alkalommal õ is ott volt, amikor meglátogatott minket a helybéli osztrák konzul. Az említett törzsvendég odapattant hozzám, s mondta, hogy itt a nagy alkalom! Én boldogan játszottam a bécsi melódiákat, s olyan is volt, amit énekeltem is. Mindegy volt. A konzulnak a szeme sem rebbent. Véleményem szerint a mai napig nem tudja, hogy én akkor hazája zenéjével kedveskedtem neki. Tényleg rosszul esett, de még a törzsvendégnek is.
Természetesen nincs szándékomban sorra venni 23 év minden szerzõdését, inkább általánosságokat, vagy érdekességeket emelek ki, amelyek együtt adnak talán egy képet errõl a zenész-életrõl.
Azzal kezdem, hogy a közönségnek soha nem tetszett, ha a zenész gyakran pillant az órájára, mert ez azt jelenti, hogy a hangulat, amelyet megteremtenie kellene, csupán munka és kínlódás. A stockholmi Hotel Sergel Plazában sokszor emlegettek egy amerikai zongoristát, aki ébresztõ órát tett ki a zongorára, s az csengett, ha eljött a szakszervezeti szünet ideje. Nem szégyenkezett miatta, inkább jogosnak tartotta: neki jár az a szünet! Nos, nem mondhatom, hogy unalmas, vendég nélküli estéken sem néztem órámra, de ha volt vendég, akkor legtöbbször a személyzet figyelmeztetett: itt a záróra!
Éppen a Sergel Plaza volt egyike annak a kevés szállodának, ahol péntek és szombat kivételével megtartottam a szüneteket. Ugyanis, különösen a koraesti órákban, rengeteg üzletember tárgyalt, alkudozott milliós üzleteken, s ilyenkor még nem is énekeltem, zongorázni is csak halkan, klasszikusokat, nyugodt örökzöldeket, hogy ne zavarjak. Más volt a helyzet pl. Umeaban, ahol este tíztõl hajnali háromig olyan tömeg volt és olyan hangulat, hogy az évek során hamar megtanultam: kezdés elõtt minden folyó ügyemet el kell intéznem, italt legfeljebb az utolsó órában fogadtam el, mert nem volt szívem kényszerbõl szünetet tartani. Minden hajnalra a hangomnak már csak a fele maradt meg, az is reszelõs, fátyolos volt.
Ennél még keményebb volt az életem a hajókon mûködõ piano-bárokban. A hajókon több emeleten, egymástól távol kapnak helyet a különbözõ szórakozási pontok. A legtöbb hajón volt egy táncétterem, ahol a nagyobb zenekar dolgozott, nyáron lehetõleg a nyilt fedélzeten játszott a tangóharmonikás trió, de volt még továbbá trubadur, diszkó és a piano-bár. Mármost egy ilyen hajón ha nekem sikerül fölépíteni egy hangulatot és szünetre érzem megérni az idõt, akkor az emberek úgy otthagynak, mint Szt. Pál az oláhokat. Az sem biztos, hogy visszajönnek, mert bizonyára lehorgonyoznak valamelyik táncos helyen. Tehát nekem tényleg nem esett nehezemre: szünet nélkül játszottam. Emlékszem, hogy a Stena Saga bárjában ez a keddi napokon azt jelentette, hogy induláskor kb. 40 percnyi zenei kérdés-vetélkedõn zongoráztam, azután pedig további hét órát minden szünet nélkül. Az az élvezet tartotta bennem a lelket, hogy képes voltam megtartani a hangulatot, s hogy vissza tudtam tartani a közönséget. Ömlött rólam a víz és munka után úgy rogytam le csendes kabinomban, mint akit agyonvertek. Akkor éreztem igazán fáradtnak magam.
Mit ér, ha elszerénykedek eseményeket, amelyekrõl azután senki nem tud majd, csak én? Inkább higgyen az Olvasó szerénytelennek, de írnom kell a Birka Princessrõl.
Ez a hajó egy fantasztikus ötlet alapján kimondottan szórakoztatásra épült. Nem szállított autókat, buszokat, s még valahová utazó utasokat sem. Aki Stockholmból átjött velünk Mariehamnba (Aland szigetére), az másnap jött is vissza Stockholmba. Ritkán, de elõfordult, hogy Mariehamnból jöttek vendégek, akik azután másnap este tértek haza Alandra. Az elsõ dicsekvésem az, hogy a bárzongoristák általában egy hetet dolgoztak. Én voltam az egyetlen, aki 10 évnyi elõfordulásom során legtöbbször két, három, vagy négy hetet maradhattam egyhuzamban. Ehhez a közvetlen bár-személyzet beleegyezése kellett. Ha õk ezt így jónak találták, senki a fõnökök közül nem tett ellenem semmit. Itt is több zenekar volt, meg még trubadur, diszkó, piano-bár, s még egy olyan, az egyik folyosóra berendezett sarkocska is, ahol a hazafelé úton délelõtt egy órácska kivánsághangversenyt adott a gitáros-énekes házigazda és a bárzongorista közösen. Az emberek a legkülönbözõbb, legelképesztõbb dalokat, zenedarabokat kívánták, s mégis, napok múltak el, míg valakinél elbuktunk. Természetesen nagyon sokat számított, hogy ezek a gitáros fiatalemberek és én, a külföldrõl idejött, közös repertoárunkkal szinte kimeríthetetlenek voltunk.
Három ilyen házigazda váltotta egymást hetenként. Ezek feleltek mindenféle szórakozással kapcsolatos részlegért. Fogadták, üdvözölték és búcsúztatták a vendégeket, vetélkedõket rendeztek, beálltak hol egyik, hol másik zenekarba. Azután az egyik házigazda elmaradt, s jött helyette egy másik. Ez ügyes gitáros volt, sok számot is énekelt, de külalakra inkább olyan volt, mint egy irodista, s ezt valószínüleg õ is tudta. Feltehetõen ezt akarta túljátszani ripacskodás szerû, már-már cirkuszi porondmester stílusával. Éreztem, hogy elsõ pillanattól kezdve valami fagyott van közöttünk, míg az addigi mindhárom kollégájával a legnagyobb egyetértésben, sok közös munkával, egymásnak segítve teltek az évek.
Nos, végül sok kitérõ válasz, halogatás után telefonon közölte velem az ügynök, hogy befejezzük. Nem írnám le, ha nem lenne olyan kétségtelenül õszinte az ügynök nagynehezen kinyögött magyarázata. Ugyanis talán egyszer, vagy kétszer hallott engem játszani, illetve dolgozni, mivel õ legtöbbször addig volt a fedélzeten, amíg hajónk Stockholmban pihent, vagyis a kiszállás, takarítás és beszállás rövid egy órája alatt. Ez sokkal rövidebb idõ, mint a kivülálló gondolná, így épp, hogy megette az ingyen-ebédet, s már mehetett is ki a szárazra. Pláne elhihetõbb a magyarázata, ha arra gondolok, hogy õ, ezeknek a délelõtti kivánságmûsoroknak egyikén sem volt jelen soha. Mégis azt mondta:
- Tudod, voltak azok a kívánságmûsorok. Nos, volt olyan házigazda (tehát a gitáros), aki nem tudta elviselni, hogy legtöbbször te mented meg a helyzetet, s még a régi svéd slágerek területén is. Nos, féltékenység!
Ezt nem találhatta ki. Ez így volt, de azt hittem, így van ez jól. Hát rosszul gondoltam. Sajnálom, mert nagyon jó hely volt, s rengeteg kellemes emlék, sikerélmény tette széppé a Birka Princessen töltött éveket.
És micsoda ételeket ehettem ott!
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK: 4. fejezet
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
