|
 Vendég: 97
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
A maga módján a kõ is, a víz is és a teremtményeknek az összes többi fajtája azt keresi, hogy mivégre létezik.
Sodródás
Maróti László
Nem tudok rá vissza emlékezni, egyszerûen nem sikerül megközelíteni sem azt a pillanatot, vagy legalábbis idõszakot, amelyben létrejöttem, megszülettem, vagy azt sem tudom, hogyan fejezzem ki. Az elsõ emlékeim egyike, amelyben meglehetõsen biztos vagyok, az volt, hogy sodródom egy nedves elegyben. Sodródtam, mert hiába próbáltam, nem tudtam befolyásolni haladásom irányát. Így ment ez hosszú idõn át. Hosszú? Mi az, hogy hosszú? Nekem hosszúnak tûnt az idõ, amíg az elsõ fura gondolatom támadt arról, hogy ez az örökös sodródásom, tehetetlen, részemrõl irányíthatatlan siklásom mindíg elõre, egyszer talán elvezet majd valahová, ahová meg kell érkeznem. Dehát ebben inkább az volt a fura, hogy miért támadt ez a gondolatom? Miféle célra gondoltam én? Hiszen ennél nagyobb biztonságban úgysem lehetek. Miért várok hát valami mást? Mi más lehet jobb, mint hogy minden oldalról védetten haladok, haladok és haladok?
Szinte beleremegtem, amikor sokkal késõbb újra felötlött egy gondolat, amely még ijesztõbben hatott rám, mint az a régi: hiszen nem lehet, hogy a világon semmi egyéb értelme ne legyen ennek a sodródásnak, mint az, hogy sodródom. A része vagyok valaminek? Vagy például mi lenne, ha hirtelen nekiütköznék valaminek, s nem tudnék onnan tovább haladni? Ott vesztegelnék, az utánam érkezõk mind megbotlanának bennem, össze-vissza zúznának? Csak akadálya lennék a haladni akaróknak. Értelmetlenné válna a létezésem.
Megint eltelt egy hosszabb idõ. Nem ütköztem ugyan semminek, de ami történt, még annál is különösebb volt. Siklottam, sodródtam szüntelen elõre azzal a változatlan biztonsággal, amit mindég is éreztem. Ezért volt annyira rémítõ, hogy hirtelen mintha az egész körülöttem sikló mindenség meglendült volna. Maguk a nekem oly megszokott biztonságot adó falak lendültek meg. Az a hosszú út, amit életem során megtettem, most mind meglódult újra és újra. Olyan érzés volt, mintha az engem körülölelõ falakon messze túl zökkent volna valami. Tompán reccsenõ, sipoló, néha süvöltõ hangok távoli zaja hatott el hozzám. Fel voltam készülve a legrosszabbra. Csakhogy nem tudtam, mi lehet a legrosszabb, hiszen eddig csak a biztonságot ismertem, s csak néha felötlõ bolondos gondolataim riogattak: mi lenne, ha? ötletekkel. És éppen ezeket keltették új életre a távoli hangok, zökkenések, lendülések. Megint arra gondoltam, hogy mi lehet a célja ennek az örökös száguldásnak? Talán tétlenségemért büntetnek ezek a szokatlanul aggasztó élmények? Kellene talán saját erõmbõl adni valami értékeset, ami az elõttem, s az utánam sodródóknak is hasznára válna? Dehát mit? Hiszen nincs saját akaratom!
Azért ez mégis elgondolkoztatott. Hiszen vajon hányan vagyunk mi itt, akik hozzám hasonló tehetetlenséggel, minden valószínüség szerint, beletörõdve sorsunkba, értelmetlenül sodródunk? Miért kell ezt tennünk? Használunk ezzel egy terv beteljesülésének? Mond ezért köszönetet nekünk valaki? Fel kellene talán vennem a kapcsolatot a mögöttem, s az elõttem haladóval! Mi lehet az õ véleményük? Fel kellene kiáltanunk: Elég! Megállás! Dehát megállni? Miért? Meg azután, ha akarnánk, sem tudnánk megállni. Valahogyan be kellene szerveznem a szomszédaimat, hogy õk is vegyék fel a kapcsolatot saját szomszédaikkal, s talán, ha végül talán mindannyian elhatározzuk, hogy követeljük a Választ, igen, A VÁLASZT követeljük, várjuk, a mi létezésünk értelmének megmagyarázását, akkor eljuthatunk ahhoz a Hatalomhoz, amely ezt a választ nekünk majd meg is tudja adni.
Dehát nem tudtam fölvenni a kapcsolatot sem az elõttem, sem pedig a mögöttem száguldóval. Még azt sem tudtam meg, hogy száguld-e még rajtam kívül valaki más is.
Ez tehát egy örök büntetés, egy örök gyötrõdés, amelyet valami, vagy valaki kirótt ránk, s most az idõk végezetéig ez a sodródás a sorsunk.
Ettõl kezdve nem volt egy nyugodt pillanatom. Egy idõ után hiába szûntek meg a lendülések és rászkódások, s az ezekkel járó zörejek, visítások. Mindíg arra gondoltam, hogy nem is annyira biztonságos az a közeg, amelyben sodródom. Félelmemet csak növelte az a felejthetetlen élményem, amely a zörejek, kiáltások, sipolások lassú megszûnését megelõzõen lepett meg soha nem tapasztalt kínokkal. Felfigyeltem egy apró, de nem jelentéktelen rezzenésre valahonnan a távolból, s röviddel ezután éreztem tudatom eltompulását, s akaratom az eddigi jelentéktelennél is jelentéktelenebb lett. Fájdalmat, tehetetlenséget, bénulást éreztem. Biztos voltam benne, hogy eljött a vég. Beteljesedett a sorsom. Minden bizonnyal alkalmatlan vagyok még arra a kevésre is, amelyet eddig tettem, s szégyenszemre, kiállítanak a sorból.
Hirtelen éles világosság támadt körülöttem. Egy soha nem tapasztalt, egy iszonyatos robbanással megszûnt körülöttem mindenféle támaszték és nyomás. Csak száguldottam.
- Háááá-ci! - csattant körülöttem valami. Nem tudtam megkapaszkodni semmiben. Már nem sodródtam, nem elhelyezkedtem, hiszen nem is érintkeztem semmivel, mert azt hiszem éppen ez a helyes kifejezés, magában a semmiben repültem. Teljesen megfoghatatlan világosság vett körül. Bár egy pillanatig tartott ez az egész, mégis maradt emlékem arról, hogy óriás, élõ alkatok között száguldok bele egyenesen az egyik alkat hirtelen megnyíló, majd elsötétülõ nyílásába. Rögtön ezután éreztem, hogy újra szilárd, kellemesen csúszós, andalítóan nedves közegbe kerülök. Megnyugtató érzés töltött el. Újra minden oldalról érezhettem a támaszt, a rendíthetetlen békét, amelyben mindíg is száguldottam. Akkor kezdtem becsülni igazán létezésem teljes biztonsággal körülvett tényét. Sodródtam ugyan úgy, mint egész addigi létem során, s bár azt is teljes bizonyossággal tudtam, hogy megmenekültem, mégis újra felötlöttek a régi kérdések. Ma már semmit nem tehetek ellene: lassan, de biztosan kialakult a biztonságomba vetett kétségem és ezután örökké feledhetetlen lesz a kérdés: van-e valami értelme ennek a végtelen sodródásnak?
Göteborg, 2006.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
