|
 Vendég: 113
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Nos, ez nem egy novella, de nekem izgalmas volt.
Gondolatok a zongora mellõl 1.
1990 / 1.
Az 1950-es, 60-as években talán az emberiség történetének legizgalmasabb korszakát éltük. Gagarin egy pillanatra megfordult a világûrben, látta, hogy nem jön senki, de jöttek a tranzisztorok, jöttek a sztereó hangfelvételek, magnók, s végül már nem tudtuk elhinni, miket produkál az emberi tudás és találékonyság. Akkoriban gyakran elgondolkoztam:
Miközben lankadatlan szorgalommal ásunk és kaparunk múltunk emlékeit keresve, ha csendben és titokban is, de annál komolyabban foglalkozunk számos misztikusnak tûnõ jelenség okának megfejtésével. Elõdeink eszével, de mai ismereteinket is felhasználva igyekszünk megérteni a Bibiliát néha úgy, hogy ufókat helyezünk az abban olvasható csodák közé. Próbáljuk értelmezni az egymástól távol élõ, mégis hasonló múltú népek mondavilágát. Ezekben ugyanis találkozhatunk szinte minden eddigi technikai vívmányunkkal, köztük pedig számos, pillanatnyilag még felfoghatatlan rendeltetésû szerkezettel és információk egész sorával. Sokan azt állítják, hogy távoli bolygók lakói adták elõdeinknek a kész tudást, mert különben honnan szerezték, vagy kiktõl kapták ismereteiket az évezredekkel elõttünk élt sumér és egyiptomi orvosok, fizikusok, csillagászok, építészek? Többek szerint a sokat vitatott UFO-k utasai õsrégi földi civilizációk most vissza-visszatérõ, idelátogató ûrhajósai. Népek és egész földrészek semmisültek meg. Voltak-e túlélõk, s ha voltak, mi lett a sorsuk? Más bolygóra költöztek, vagy csak másik földrészre? Mit rejtegethet a sivatagi homok, mit takarnak az õserdõk oly sokszor lehullott falevelei, a tavak, s a feneketlen óceánok? Milyen meglepetéseket tartogatnak még a génekkel folytatott kutatások? Létezik-e negyedik, vagy sokadik dimenzió? Vannak-e szellemek, s van-e lélek? Mi történik velünk halálunk után? Mi az idõ? Mi a gravitáció?
És mi a zene?
Amikor azután életemben ahhoz az idõszakhoz jutottam, hogy már néhány éve pianobárokban dolgoztam, le is akartam írni a zenével, s az emberrel kapcsolatos gondolataimat, megfigyeléseimet. A közönség reakcióin szórakozva, majd pedig azokon elgondolkozva, az a véleményem alakult ki, hogy a zene mibenlétének kérdése legalább annyira misztikus, mint a már felsorolt jelenségek, kérdések. Nem akarok a zenébõl misztikumot csinálni, csak a zene, a mûvész-muzsikus és a hallgató kapcsolatának vizsgálata során olyan rendkívül izgalmas összefüggésekkel találkoztam, amelyeknek egyikére-másikára már a zenetörténészek is felfigyeltek, s talán a pszichológusok is meglepõdtek volna, ha õk és a zenetörténészek is, mint én, zongorista-entertainerként dolgoznának valamelyik forgalmas pianobárban (a vendégek bárszékeken ülik körbe a többnyire üvegtetejû zongorát). Az ilyen helyeken rengeteg élményre számíthat, nos, a zongorista. Nem csak azért, mert az italok gyakran borulnak ki és folynak a billentyûkre, vagy, hogy a bárzongorista minden más zenésznél közvetlenebb kapcsolatban van vendégeivel, hanem azért is, mert egy ilyen zongorista az egyetlen az összes jelenlévõ közül, aki mindig ott ül, aki mindent lát, mert õ maga, fõleg a személyzet részére, már szinte láthatatlan. A szimfónikus, a kamara- és tánczenekarokban dolgozó zenész csak látja közönségét, míg a színházi kollégák már ott ülnek beásva a színpad alatti árokban, s legfeljebb nyakukat nyújtogatva leskelõdhetnének ki, ha lenne rá idejük, vagy ha az nem lenne illetlenség.
Elfogadtuk már, hogy az elsõ zenei élmény az õsember hórukkja volt, mint ahogyan az is világos, hogy a zene késõbb fontos szerepet kapott a társadalom életében. A hangoknak eme kétségtelenül sikerült világáról gondolkozván nem a mások által nagy hozzáértéssel készített munkák megállapításait tervezem itt kritizálni, vagy elismételni. Valamikor 18-20 éves koromban többször is belefogtam egy regény megírásába. Egy világûrben eltévedt, de emberi alakzatú idegen kényszerleszállást végez a Földön. Lassan megismeri az itteni életet, s közben, elképzelésem szerint, alkalmam lett volna mintegy felfedezni életünket úgy, mintha számomra minden földi élménnyel a kívülálló meglepõdöttségével találkoznék. Azt a könyvet kissé más variációban sokkal késõbb írtam meg, mert akkoriban meg kellett értenem: az emberi életrõl nem lehet politikai kikötésekkel gondolkozni!
Most azonban tegyük fel, hogy egy olyan távoli bolygóról téved hozzánk néhány idegen (a továbbiakban nevezzük ezeket marslakóknak), ahol nem terjed és ezért ismeretlen fogalom a hang. Soha nem értették, miféle funkciója lehet a fejük két oldalán kinõtt furcsa kagylóknak. A Földön azután, nem kis ijedelmükre, hallani kezdenek. Mondjuk, hogy legelsõként éppen zenét: érzik, hogy agyukat és egész lényüket különös rezgések töltik el. Valami fegyver ez, vagy természeti katasztrófa elõjele? A földiek mosolyognak és megnyugtatólag emelik fel kezüket:
- Nyugi. Ez a zene.
Van-e a marslakók között egy is, aki a hallottakat a meglepetésen kívül jólesõnek, elszomorítónak, vagy vérpezsdítõnek találja? Ez talán még korai kérdés. Ha azonban megkérnénk õket, hogy egy ideig maradjanak velünk, talán figyelemmel kisérhetnénk a zenével való ismerkedésük folyamatát, mert meggyõzõdésem, hogy közben mi is sok régen megcsontosodott véleményünket változtatnánk meg.
A zenével töltött évek során olyan jelenségekre figyeltem fel, amelyekkel tehát a zenetörténészeknek, zenetudósoknak egyszerûen nincs módjuk találkozni, vagy ha véletlenül mégis, akkor azokat nem jellemzõ címszó alatt gyorsan elfelejtik. Különösen akkor, ha azok nem illenek bele a már kialakult elméletükbe és ellenkeznek megdönthetetlennek vélt rendszerük egyik-másik pontjával.
Akik olvastak már a zene történetérõl szóló könyveket, azok elõtt kirajzolódhatott egy tényekbõl, magyarázatokból összefonódó logikai lánc, amelynek minden szeme azt látszik igazolni, hogy a zenetudományok képviselõi a muzsikával kapcsolatban már minden lényegeset feltártak, megválaszoltak, megmagyaráztak és rögzítettek, nekünk tehát semmi egyebet nem kell tennünk, mint ezeket elhinni, s átadni magunkat a zenehallgatás gyönyörének. Hogy a könyvek írói ezt így is vélik, az tõlük nem valami rosszakaratú félrevezetés, vagy áltudományos megalkuvás: rendszereik meggyõzõ logikai töretlensége elaltatja alkotó és olvasó figyelmét egyaránt. Az olvasók szinte soha nem átlag emberek, hiszen vagy zeneiskolai növendékek, akik egyes részleteket, fejezeteket ütnek fel, hogy az ott leírtakból minél többet megtanuljanak, mert az a lecke, abból kell vizsgázni; vagy pedig zenei szakemberek, akik építenek a már leírtakra. Az ú. n. átlag ember, ha puszta kiváncsiságból mégis belelapozna egy ilyen, általában vaskos-dohos kötetbe, nem látna mást, mint fogalmi magyarázatokat, kacifántos szabályok leírását, valamint ijesztõen sok apróbetûs megjegyzést, kiegészítést: az átlag úgy becsapja a könyvet, hogy az csak porzik. És ez így is van rendjén: könyve írásakor igazából egyetlen zenetörténész sem kívánta olvasójának azokat, akiknek nincs dolguk a zenével. Pedig kár, mert akkor talán nem lenne ilyen kegyetlenül zord hangvétele ezeknek az írásoknak, amelyeknek szerzõi, úgy tûnik, átmenetileg mindig megfeledkeznek arról, hogy a zene valójában szép dolog és általában az embereknek szól.
Végül is mi bajom van nekem a zenetörténeti írásokkal? Mit értek én az alatt, hogy a zenetudósok látszólag mindent megírtak már a zenérõl? Találtam talán valami rejtett törést a logikai láncolatban? Nem! Nem kerestem, de nem is hiszem, hogy találnék, hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy a fizikai hang, vagyis a zaj és az emberi hang, zenévé, majd pedig zenemûvészetté vált, úgy tûnik és nagyon velószínû, hogy errõl minden ott van azokban a vaskos kötetekben.
Kivéve azt, hogy mirõl is van szó, hogy mi is voltaképpen a zene, az, amelyrõl annyi könyv szól.
Bizonyára könnyû elképzelni, hogy a Rádióban is, de fõleg a TV-ben töltött évek során szoros kapcsolatban voltam fiatal operatõrökkel és rendezõkkel, akik többnyire engem a friss, a jazz-szeretõ fiatalt kértek meg 3 perces vizsgafilmjeik mellé (vagy alá) zenét készítsek. Ezek mellett legalább ennyi, vagy még több idõsebb rendezõvel, dramaturggal, szerkesztõvel készítettem napi mûsort, vagy filmeket, TV-játékokat. Természetesen sokszor társalogtam országos hírnévnek örvendõ színészekkel, zenei szakemberekkel, vagy dolgoztam több rádió-mûsorban (mellékes keresetért). A neveket hiába sorolnám, soha nem érnék a felsorolás végére. Egyet mégis megemlítek: egy alkalommal egy hosszú estét töltöttem kettesben Ádám Jenõvel, akivel kórusmûveket válogattunk egy mûsorhoz, s még óvatos politizálásra is kitért (miért eröltetik a nemzetköziségünket, amikor igazából még nemzetiek sem voltunk?). Így azután elengedhetetlenül rámragadtak információk és gondolat-ébresztõ élményekbõl is megkaptam a magamét. Ám fiatalságomnak nagy gondot okozott, ha egy neves rendezõ olyan zenét kért, ami nem is létezett. Nem mondhattam meg, hogy maga hiába ilyen-olyan díjas, de a zenéhez semmit nem ért!
A zenemûvészet a maga belsõ törvényeire épül, ahol dallamok, szólamok, harmóniák, hangszerek, hangszínek, ritmus és tempó alkotnak egy egész, egy teljes rendszert. Aki az említett építõelemek bármelyikét figyelmen kívül próbálja hagyni, az vagy õrült, vagy rossz zenész. Mi történik? Körülbelül annyi, mint amikor valaki a kártyában pirosat tesz a zöld adura, s azt hiszi, hogy nyert: annyi történik, mint amikor a hatos helyett a hetes buszra szállunk fel, vagy a sakkozó csikójával akarja leütni a közvetlen mellette álló bábut: nos, semmi nem történik!
Vagy tévedek?
A fizika és matematika törvényei már léteztek, rendszert alkottak, s az egész világmindenségnek adtak életet, tartották örökös mozgásban, mielõtt még az ember papírra vetette volna azokat, s már akkor léteztek, amikor az ember még meg sem született. A fizikát és matematikát, majd pedig az élõ világot mozgató játékszabályokat nem az ember találta ki, hanem, amikor az emberi ismeretek odáig jutottak, rendszerbe rakta azokat. A zene, már akkor, amikor csak egy hang volt, még inkább amikor ritmussal párosult, magában hordta a zene késõbb lejegyzett szabályait, fizikai és emberi-hangulati szempontból egyaránt. A sakkot, a kártyajátékokat, a különbözõ sportok, mûvészetek, az emberi érintkezés, a harcászat, a közlekedés szabályait azt meg kellett alkotni, ki kellett találni. Ezeket az ember tervezte meg. Mert a zene nem mindenkori mûvelõi eleinte nem gondoltak és sokáig nem is tudtak a hangrezgés szabályairól, de felhasználták az ezekbõl adódó lehetõségeket.
Azután pedig megmagyarázták.
Nos, az én egyik problémám ez a megmagyarázás, a másik pedig a rendszer, a zene létrejöttének pillanata, mikéntje, életrehívója.
Emberek miatt emberek által kitalált és egésszé alkotott rendszerekrõl van szó. Ezekben a rendszerekben a szabályok és törvények képezik az éltetõ erõt. Önmagában egyik rendszer sem hibás, ami azonban nem ok arra, hogy egy adott rendszert többre tartsunk egy másiknál, vagy netán kinevezzük melegen ajánlott emberi szükségletnek, ismétlem: csak azért, mert maga a rendszer önmagában hibátlan logikai egységet mutat. Döntõ volt viszont az a pillanat, amelyben egy-egy ilyen rendszer ötlete megszületett, valamint az az emberi-társadalmi igény, amely ezeket a rendszereket életben is tartotta. Hogy melyik rendszer mennyi figyelemre találtatott méltónak, azt látjuk, tapasztaljuk, hallunk róla, fizetünk érte. Ám, mint ahogyan tönkretennénk az ulti élvezetét is, ha fehéren fekete bizonyságot nyerne, hogy ez a kártyajáték valójában mélyen vallásos eszme, s annak ezentúl nem szabad ám csak úgy, sörözgetve, egymást froclizva hódolni, éppúgy meg kellene gondolnunk azt is, hogy mennyire tömjük tele magyarázatokkal és hogy szükséges-e agyonmagyarázni a zene és az ember viszonyáról szóló elméleteinket?
Itt jegyzem meg azt is, hogy az évente $ Milliókat bezsebelõ szupersztárok közül csak néhánynak van igazi zenei képzettsége. Aki szakmailag is megtanulta a zene alapjait, az csak bosszankodik, amikor befutott táncszámok hallgatása (meghallása!) közben a zenei-szakmai hibák elsikló tömkelegét veszi észre. Azért van ez, mert a felvételek készítõi és maguk az elõadók sem keserednek el, ha egy-egy hibácska becsúszik. Bizonyára õk sem tudnak róla. Azok ott lent (a nagyközönség) meg úgysem veszik észre!
Bármennyire visszataszító is ezt ilyen durván leírni, de tény: vannak emberek, akiknek a zene a szakmájuk. Mármost világos, hogy a zenetudományi-történeti könyveket olyan emberek írják, akik értenek hozzá. Csakhogy az ilyeneknek azután minden napját-percét átszövi a zene, s már annyira abban élnek, mint a cukrász a finomságai között: tudja, hogy jók, s néha õ is csipeget egy kicsit, de feje már többnyire receptekkel, megrendelésekkel, adófizetéssel és számlákkal van tele. A zenei szakértõk életében állandóan jelen van a hanglemez, a magnó, CD, a rádió és TV valamennyi zenei mûsora, meg azok az állandóan érkezõ meghívások koncertekre, amelyekre ezért-azért illik elmenni. Nem akarják, s már nem is lennének képesek kivonni magukat a zene gyönyörûségeinek hatása alól, de már a régen megszokott, bebiflázott, szakmai zsargonná vált fogalmak monotonsága alól sem.
Az lenne a jó, ha ezek tudásukkal együtt is kívülállóként, marslakóként próbálnának behatolni a zene járatlan, talán titkos ösvényeire. Ehelyett, eme zenében felnõtt és megõszült emberek újra és újra ráépítkeznek a már megírt rendszerek logikai alapköveire (mert abból már nem lehet baj!) és rendre elsíklanak egy sor olyan jelenség, összefüggés fölött, amelyekrõl ez az írás is szól, s amelyekre a pártatlan marslakók mindegyike azonnal felfigyel.
Már az elsõ zene, az õshórukk is lendületet adott az õsember munkájának. A zene lélektani hatását azóta is tapasztaljuk, tehát elismerjük. Igényeljük. Megvesszük a felvételt vagy elébe megyünk a koncertre.
Malmöben dolgoztam a 80-as évek egyikében a Hotel S: t Görgen pianobárjában, ahol megismerkedtem egy román zongoristával (az 50-es évek végén a Bukaresti Rádió Tánczenekarának volt a vezetõje), aki a híres Bill Evans halála után le akarta (meg is próbálta) vágni saját kezeit. Hogy õrült, az engem nem zavart, amikor egyik munkám befejezése után fölmentem hozzá, mert hihetetlen lemezgyüjteménye volt. Második házra lakott a temetõtõl, amely adott esetben nagyon praktikus lehet. Kitárta az ablakait, s mondván, hogy ebben az utcában csak mûvészek laknak, s megértik, ha valaki zenét hallgat, jó alaposan ráadta a hangerõt: zenét hallgattunk! Nagyzenekari jazzt. Sehol nem nyíltak meg ablakok, még lámpák sem riadtak fel sötét álmukból. A sztereó hatás miatt úgy alakult, hogy két méterrel elõttem ült, így nem láthatta-hallhatta, hogy én hangosan zokogtam attól az élvezettõl és az akkor és ott rámtámadt bánattól: hogyan tudtam én lemondani a jazzrõl?
Lemondanom valójában nem kellett, csak az életem alakult úgy, hogy bárzongorista lettem: és még jazzt is játszhattam!
A zenének fantasztikus vonzereje van! A zene csodálatos, a zene lenyûgözõ, megfoghatatlan! A zene egyszerûen isteni! Ne elégedjünk meg a magasröptû jelzõkkel, mert azok csupán megkerülik a kérdést, kitérnek a válasz elõl. Pedig a marslakók kikerekedett szeme arra vall, hogy még sokmindent nem értenek, s ezek a lelkes jelzõk nekik ezen a bolygón semmit sem segítenek. A marslakók szerint a zenetörténeti munkák mind ugyanazt tartalmazzák és mind ugyanazt felejtik el megemlíteni. Fantáziadús beszámolókat, szinte helyszínrõl küldött színes meséket olvashatnak a zene keletkezésérõl, majd zenei törvényekkel, súlyos összhangzattani szabályokkal, komplikált, feketébbnél feketébb kottarészletekkel, korszakalkotó zenemûvek megemlítésével, zeneszerzõk mindig regényes életével ismerkedhetnek meg, valamint költõien fogalmazott sóhajokat olvashatnak arról, hogy melyik híres ember milyennek tartja, vagy tartotta a zenét?
Megint eszembe jutnak a 40-es évek végén készült szovjet zeneszerzõ-filmek, meg az a rengeteg sokkal késõbbi egyéb film és könyv, amelyben bõdületes jelzõket használnak zenei benyomások lefestésére, hatalmas hibákat követnek el most is azt mondván: azok ott lent úgysem veszik észre! (Fagyott kezekkel technikás Chopin-t zongorázni hibátlanul egy bombatámadástól téglaporos zongorán enyhén szólva hihetetlen).
Nos, én is elmondom kis mesémet arról, hogy hogyan is alakulhatott napjainkig a zene története?
Egy õsember súlyos dorongjával jó alaposan fejbekólintotta a már fél napja ûzött vadat. Ez, akaratlanul is megbosszulván a durvaságot, legurult a hegyoldalon, s egy megközelíthetetlen helyen állapodott meg. Azaz éppenséggel meg lehetett volna közelíteni, ha egy jókora kõdarab el nem zárja az odavezetõ keskeny sziklahasadékot. Ám a vadász nem sokáig bosszankodott, hanem dorongját emelõként használva elmozdította a követ. Ekkor azonban elhangzott valami, amelynek kulturtörténeti jelentõségét senki nem vonhatja kétségbe. Amikor ugyanis a vadász minden erejét összeszedve vállát a dorongnak feszítette, erölködésében hatalmasat kiáltott. Nincs mit szégyenkeznünk azon, hogy sok évezreddel késõbb ez a nyögés kapta az õshórukk nevet, mert ez az õshórukk az operák, oratóriumok, versenymûvek, a nóták és popslágerek, Mozartok, Bachok, Frank Sinatrák, Michael Jacksonok, meg mindenféle zenei megnyilvánulás elsõ öntudatlan nyikkanása.
Azután jóval késõbb valaki rácsapott egy kiszáradt-kibelezett fatönkre, amely tompán puffanva megadta minden késõbbi krómozott-lakkozott ritmushangszer ötletét. A dallamhangszerek elsõ példánya bizonyára a síp volt, amely eleinte persze csak egy hangon szólt. Ezek a dobok és sípok nem csak üzenetek közvetítésére voltak alkalmasak, hanem rituális táncok és vidám ugrándozások hangulatának gyakran az önkívületig történõ fokozására is. Érdekes: ha ezek a zajszerszámok hangosan, tempósan szóltak, felélénkült, aki hallotta, s még a munka is könnyebbnek tûnt. A halk, monoton hangzásoktól viszont összeszorult a szív, s félelem lett úrrá a jelenlévõkön.
Egy pillanatra álljunk csak meg: tényleg így lehetett ez? Biztos, hogy az õsember máris és ennyire a zeneileg mûvelt koncertbérletes érzékenységével reagált ezekre az elsõ hangokra? Mert a marslakóktól ezt nem vártuk el, habár azoknak még maga a hang is új élmény volt.
A zene megjelenésével az emberi tulajdonságok, képességek sorában újabb páros jelent meg. A megkülönböztetés új módja független volt származástól, rangtól, vagyontól, vallástól, életkortól, de még a testi erõtõl is: a zene iránti fogékonyságot, érzéket, érdeklödést, a hallást, kizárólag a rátermettség döntötte el. Komikus helyzeteket teremtett, hogy az elõkelõbb csoportokban illõ volt szeretni és érteni a zenét.
Miközben az egyszerû nép ropta a táncot, s a módosabb lejtette, egyre több változatban és egyre jobb minõségben készültek a hangszerek. Hangszerek, amelyeket ütöttek, fújtak, hangszerek amelyeket pengettek vagy a húrokat vonóval szólaltatták meg.
A zenét emberek rögtönzik, vagy írják és emberek szólaltatják meg: a zenét a szerzõk és a zenészek együttmûködése teszi hallhatóvá. Vannak jobb szerzõk, vannak jobb zenészek, de vannak szerencsésebbek és szerencsétlenebbek is. Mert a zenének vannak kegyeltjei és áldozatai.
Csakhogy a zene, minden hivatalos definíciója mellett és a zene élõ és már nem élõ nagyjainak szellemes, vagy érzelmektõl átfûtött megfogalmazásai ellenére, végülis egyszerûen csak hang, amely felcsendül, kihallatszik, áthallatszik: legyen cincogó, vagy harsogó, boldog, vagy dühöngõ, de végül mindig elhangzik, elhal, megszûnik, megsemmisül. Mint a füst. Mint a köd. Még akkor is, ha lemezen, magnón ismételten meghallgatjuk. Ez a különféle hangszerhasználati, zeneszerzõi, vagy hangszerelési csalafintaságokkal át- meg átszervezett fizikai rezgésforma késõbb sokaknak halhatatlanná tette a nevét, másoknak gúzsba kötötte az életét.
A marslakók azokat is meg akarják ismerni, akik a zenét csak hallgatják, akik táncolnak, testedzenek, korcsolyáznak ütemére, terápiára használják, vagy esznek, isznak, netán szeretkeznek, sírnak, vagy nevetnek mellette: megismerni azokat, akik miatt a zenét írják.
Távolról érkezett vendégeinknek a zene elméleti törvényeinél sokkal izgalmasabbnak bizonyult az az észrevétel, hogy egyes zenei fordulatok élõbbé, izgalmasabbá teszik a filmek jeleneteit, vagy például a cirkuszi mutatványokat: érdeklik õket azok, akiknek nincs érzékük a zenéhez s legalább ennyire azok a már jó zenészek, akik kitûnõen játszanak hangszerükön, de pl. nem érzik szólamuk helyét a harmóniában, vagy a ritmust csak kottában tudják kiszámolni. Itt még nincs ám vége a különös példák felsorolásának, csak ehelyt szeretném elõre bocsátani, hogy a marslakók valami miatt mindig olyan jelenségekre figyelnek fel, amelyekrõl mi is tudunk, csak mintha azokat érdemtelennek tartanánk a figyelemre. Pedig, és éppen ezekre céloztam korábban, ezeknek a kérdéseknek a megoldása megbolygathatná a zenérõl eddig kialakult és elfogadott képünket. Tényleg az az érzésem, hogy sokan pontosan ettõl való félelmükben tesznek úgy, mintha nem látnák meg a készre szabott elméleteikkel ellenkezõ jelenségeket.
(folyt.köv.)
|
|
|
- október 08 2008 18:58:27
Igaz, hogy te nem igazán szoktál frakkban zongorázni, de a gondolataid élvezetesek voltak. |
- október 08 2008 22:55:00
Köszönöm, Dénes! Folyt. köv.
PiaNista |
- október 09 2008 08:18:09
Tetszett. Gratulálok! |
- október 09 2008 08:42:00
Kedves Pia Nista!
Ezt a "folytatásos" történetedet is sorban kinyomtatom (természetesen nagyobb betûkkel, hogy jobban lássam és tudjam olvasni). Azt hiszem, nem fogok csalódni!
Annyit látok, hogy egész tudományosan írod le a mûvész-muszikus és a hallgató kapcsolatának viszgálatát, de majd erre késõbb térek vissza, amikor már elolvastam az egészet!
Üdvözöllek addig is: Torma Zsuzsanna
|
- október 09 2008 11:39:21
Köszönöm tisztelettel a beírásokat. Eltart egy ideig felkészíteni a folytatásokat, mivel az eredeti szövegbõl ki kell vennem minden idézõjelet, mondat végi pont,pont,pont-ot, mert helyükben néha 6-7 értelmetlen betü jelenik meg.
Köszönöm!
PiaNista |
- október 10 2008 10:25:01
Kedves Pia Nista!
Nem tudom, mit írsz a folytatásokban, de nekem ez az írásod tûnik a legtudományosabban megfogalmazottnak.
A könnyedebb hangvételhez vagyok szokva, Tõled is eddig inkább ilyeneket olvastam.
De az biztos, hogy amikor a szomszédos Szenna községbõl áthallatszott a zene a mi dombunkra (ahol laktunk), sokkal jobb kedvvel kapáltam a veteményesben. Lélektani hatása biztos,hogy sok van! S gyermekeinkre még megszületésük elõtt is nagy hatással van a szép zene hallgatása!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- október 10 2008 14:01:14
Azon gondolkodtam még el, hogy vajon, miért van a marslakóknak két fülük, ha olyan közegben éltek volna, ahol nem terjedt a hang?Talán erre választ találunk történeted eme bekezédésben:
"Sokan azt állítják, hogy távoli bolygók lakói adták elõdeinknek a kész tudást, mert különben honnan szerezték, vagy kiktõl kapták ismereteiket az évezredekkel elõttünk élt sumér és egyiptomi orvosok, fizikusok, csillagászok, építészek? Többek szerint a sokat vitatott UFO-k utasai õsrégi földi civilizációk most vissza-visszatérõ, idelátogató ûrhajósai. Népek és egész földrészek semmisültek meg. Voltak-e túlélõk, s ha voltak, mi lett a sorsuk? Más bolygóra költöztek, vagy csak másik földrészre?
Jó lenne tudni, mi is volt az igazság! Csak találgathatunk!
Üdv.: Torma Zsuzsanna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
