|
 Vendég: 105
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
egy novella 1 része:)
Sehol senki, csak én állok ott zuhogó es?be. Éjszaka van, az utcai lámpák fényei pislákolnak csak, mintha bármelyik percben kialudhatnának, s ezzel a sötétségnek átadnák az utcákat.
?szintén szólva, nem tudom, mit keresek, csak céltalanul botorkálunk, és talán azt keresem, amit már rég elvesztettem: az életem, az álmaim, céljaim.
A ruhám már teljesen átázott, kicsit fáztam is talán, de ez nem volt fontos. Leszegett fejjel az aszfaltot bámulva haladtam, amerre az út vitt, ki a városból.
Nem gondolkodtam, nem éreztem, csak mentem amerre a végzetem vezetett. Ez így ment már órákig, mire feleszméltem, hogy kiértem a városból a sziklákhoz. Itt már rég a sötétség uralkodott. Sehol egy pislákoló fény semmi mivel tájékozódni tudnák.
Az es? már csendesül, s lassan az es?cseppek is megsz?nnek. Az ég tisztulni kezdett, s megjelent a hold, s halovány fénye bevilágítja mindazt, ami pár perce még a sötétség homályába veszett számomra.
A sziklán álltam, el?ttem a tátongó mélységr30; csak pár lépésen múlt volna halálom. Keser?en elmosolyodok szerencsémen, melynek most egyáltalán nem örültem. A sejtelmes holdvilág gyönyör?en világítja meg a sziklákat, melyekr?l a fény mint tükörr?l, visszaver?dik.
Egyedül voltam, nem féltem. A szakadék széléhez sétáltam, majd leültem annak szélére, és csak bámultam a tájat és hallgattam a csendet. Tudtam, hogy készül valami, s ez a vihar el?tti csend. Tudtam, hogy történik velem valami, de ez nem nagyon rémített meg. Nem érdekelt senki és semmi. Csak ültem ott volna egész életembe, és néztem volna, hogyan változik az éjszaka nappallá. De nem ringattam hiú ábrándokat, ezért felálltam és indulni akartam vissza börtönömbe, mely az a város voltr30; de megdermedtem.
A hátam mögött egy férfiú állt. Alig lehetett húsz-huszonegy éves. Csak nézett engem, kitudja mióta. Most se moccant. Haja sötétbarna volt, mely eléggé tépett stílusú és kicsit hosszú, de nem ért le a válláig. Ruhája éjkék bársonying volt és egy fekete farmer. Szemei semmitmondóan csillogtak. Nem árultak el semmit, mire számíthatok.
Én se mozdultam, csak szemébe néztem, s próbáltam lelkébe látni, de hiába, tekintetem, falba ütközött.
Lassan odajött hozzám, s megállt el?ttem. Még mindig egymást néztük, ? olvasott a lelkembe. Látott mindent: bánatomat és halálvágyamat, de nem szólt.
Most már lehullt el?ttem az a fal amit?l nem láttam szándékát. Tekintetébe láttam mindazt, amire vágytam: a nyugalmat s börtönömnek kulcsátr30; halálomat. Halvány mosoly ült arcomra, s erre ? is elmosolyodott.
Kezével nyakamat simogatta, eligazította a hajamat, melyb?l a víz csöpögött még. Nyakamat bámulta, s én már tudtam, mire készül, de nem tettem kísérletet arra, hogy elmeneküljek. Nem tudtam, hogy kicsoda, de ?t láttam egyedüli megment?mnek, aki kiszabadít poklomból melyben már hosszú éveket, elszenvedtem.
Átölelt és ajkaival nyakamhoz ért, mint a gyors kobra fogait belém vájta. Halk sikoly hagyta el torkomat, de ezt csak egyedül ? hallotta, a sötétségbe elveszett kiáltásom.
Éreztem, ahogy kiszívja bel?lem életemet, s én még mindig nem akartam, de most már nem is tudtam szabadulni halálos öleléséb?l.
Már nem bírtam állni, összecsuklottam, karjaiba omlottam. Utoljára még kinyitottam szememet és tekintetét fürkésztem. Utolsó er?mmel még ezeket a szavakat suttogtam.
-Köszönöm börtönöm kulcsait.- elsötétült és elhalkult mindenr30;
Megment?mnek hittem, és az is volt, de más értelemben.
Éreztem, hogy élek, ereim furcsán lüktettek. Fáradt voltam, ezért minden er?met össze kellett szednem ahhoz, hogy kinyissam szemem.
Egy szobába voltam, melyben a sötétség uralkodott. Mivel már hozzászoktam, ezért meg tudtam különböztetni a tárgyakat. A szobába nem volt más csak a egy ágy amin feküdtem, és el?tte egy üvegasztal.
Kis id? múlva megjelent a fiú. Nem szólt, csak állt ott az ajtóba, egy pohár vörösborral a kezében. Én se szóltam, nagy nehézségek árán felültem az ágyban, majd a nyakamhoz kaptam, oda, ahol megmartr30;nem volt seb, semmi ami árulkodhatna arról, hogy mi történt.
? most bejött, leült elém és a poharat nyújtotta. Én kissé tétovázva, de elfogadtam. Az italtól új er?re kaptam, kérd?n és egyben szemrehányó tekintettel néztem rá, mire ? végre megszólalt halkan:
-Sokféle kulcs létezik, ma nyitja börtönöd zárját.- majd kiment és visszatért egy üveggel, majd újratöltötte poharam. Nem tudtam, hogy mi az, de ? tekintetével bíztatott, mire én megkóstoltamr30; vér volt.
Megkaptam a kulcsot mi nyitja a zárat, de nem azt amit vártam. Így én most az éjszakában élek, és íme vadból vadász lettemr30;
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
