Ez egy valós alapú történet, amit sírva írtam meg.
Gyönyörû õszi este volt,a parkban csend honolt
A lenyugvó nap vörössel festette meg a dombot.
Éreztem a fák közt lassan fúvó lázat. Majd elborult.
A nap nyugovóra tért. Sötét kebelezte be otthonom.
Fekszem a fûben, gondolkodom. Rád gondolok.
Majd az eget kémlelve egy fényes csillagot találok.
Egyetlen csillag. Egyedül van a hatalmas fekete fátylon
Valami leírhatatlan varázst érzek. Egyre csak õt bámulom.
Mintha egy láthatatlan szál kötne össze vele, csak õt látom.
Majd eszembe jut egy másik õ, ki színessé teszi minden napom.
Elmélázok. Vajon hol van most õ? Nem tudom. Fáj nagyon.
Mintha a csillag õt helyettesítené. A szívem mégis sajog.
Majd hirtelen feleszmélek. Hol van a csillagom? Nem találom.
Szomorúan keresgélem az égen. Nincs sehol. Talán õ is elhagyott?
Csalódott vagyok. Magányos. Egy könnycsepp szalad le arcomon.
Nem értem. Miért hagy el mindenki? Vagy ez csak egy rossz álom?
Reménykedem, s talán egy napon a csillagom újra megpillanthatom.
A másik õ? Akiért élem minden napom, talán egyszer visszakapom.
A sok agyalás után lassan hazaindulok. Szörnyen fáradt vagyok.
Útközben belegondolok. Régen volt mát ilyen fájdalmasan szép napom
denes - október 12 2008 06:39:41
A szép õszi est és a lelkedben nem csituló magány és sóvárgás a társ után teszi feszültté a versed és hagy bennünk egy szomorú, sajgó érzést.
