|
 Vendég: 111
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Ez egy három részes kis szössszenet elsõ fejezete. Remélem tetszeni fog annak, aki elolvassa.
 Z
-Mi ez a csõdület?
Ott térdeplek talpig vérben a hideg kövön, és hallgatom ahogy körém gyûlnek az emberek. Bezzeg eddig, amíg vertek,mert nem akartam hagyni magam kirabolni, nem jöttek volna a gyávák. Ez a nõi hang csak most csendült fel. Biztos rendõr. Nem fog hinni nekem. Szinte soha nem hisznek nekem. De ez nem baj. Majd belátják, hogy nekem van igazam. Csak nehogy becsukjanak verekedésért. Nem provokáltam én ki semmit, de úgysem fogják föl. Tessék, már jön is.
-Azt kérdeztem mi ez a csõdület? Mi ilyen fontos, hogy elzárják az utat? Kérem, hagy menjek oda! Utat kérek, és oszlást! Kérem, bocsássanak meg, de nem rendelkezem olyan eszközökkel, hogy eloszlassam magukat, de van két kezem, és jól tudok célozni! Úgyhogy... Köszönöm... És most kérem menjenek a dolgukra!
Egy lány áll elõttem. Velem egykorúnak nézem. Rakott rövid farmer szoknya, lila top, és afölött egy mélyen dekoltált fekete hosszúujjú pulóver volt rajta. Jól állt neki. Lehajtottam a fejem, mert már szédelegtem a vérveszteségtõl. Nem egy lány csinosságától fogok meggyógyulni. Több sebbõl is véreztem, közülük egy az arcomon, és két másik a szemeim alatt helyezkedett el. Szép látványt nyújthattam. A saját ingem szakadt volt, és színe is vörös lett foltokban. Hogy atöbbirõl ne is beszéljünk.
-Mi történt? -kérdezte a lány hozzám térdepelve. Hagjában aggódás bújkált. Na ja, nem mindennap találkozhat õ sem laposra vert emberekkel. Táska nélkül! -Mitõl vagy csurom... vér? - látszólag nehezére esett kimondani ezt a szót. Lehet, hogy fél a vértõl, csak megszánt. Remek.
-Menjenek már innen! -kiáltotta. Jóllehet, zavarta, hogy még mindig nem válaszoltam, de engem nem nagyon érdekelt. Minden egyes szó fájt, és nem volt kedvem magyarázkodni se. Inkább nem szólok semmit, és akkor nem hisz hazugnak, bár... Tök mindegy.
Úgy tûnt neki nem az. Hangjában már enyhe ingerültséget is felfedeztem, miközben beszélt:
-Mondd már! Magunk meg Tûnjenek el! Kérlek válaszolj! Külföldi vagy, az Istenért?! -fakadt ki.
-Nem- nyögtem ki rekedt-elfúló hangon.
-Hát akkor? -kérdezett vissza kétségbeesve. Nem hiszem, hogy bárki más ott maradt volna. Talán lehet, hogy tényleg aggódik... Kezével letörölt egy kis vért az államról. Hangját suttogóra fogta.
-Miért nem válaszolsz? Jót akarok... Nem értelek... Idejön valaki segíteni... Nyújtani a kezét... És te még csak annyit se mondassz neki,hogy ez meg az történt... Nem válaszolsz. Mit tettél volna eddig? Mit tennél, ha mindenki nézné a kínlódásodat,de senki nem akarna segíteni? Mit tennél, ha most csak annyit tudnál, hogy itt ülsz, és csak... kínlódsz... Mit tennél?...
A földet néztem. Nem bírtam fölemelni a fejem. Nem bírtam a szemébe nézni. És most a kínzó fájdalom mellett megjelent bennem egy gondolat,ami éppúgy hasogatni kezdett: "Õ érti..." Próbáltam ránézni. Nem ment. Alig bírtam mozogni, és tudtam, hogy ha ezt így folytatom az elsõ ember, aki az elsõ látás ellenére hinne nekem, õ is elfordulna. De nem bírtam a tekintetem ráemelni. És megtörtént a csoda: Nem fordult el. Csak várta a válaszomat, miközben én magamon éreztem tekintetét. Megerõltettem magam, és remegõ kezemmel letöröltem az arcomról a már-már rászáradó vért. Ezután megint lehullott a kezem a földre. A lány rátette tenyerét pár pillanat múltán. És várt. A bíztató gesztusnak hála legalább néhány szót ki tudtam nyögni:
-Ryuuzaki vagyok...
A lány keze megrendült, ám ebbõl a mozdulatból inkább a csodálkozást, semmint valami más, negatív érzelmet szûrtem ki. Nem a kérdésre válaszoltam, dehát... Ez jött ki.
-A nevem Amira. -felelt nekem. Majd rövid habozás után hozzátette: -Jobban vagy?
A hangjából sugárzott a féltés. A valódi féltés. És ez valamiért megint javított egy kicsit az állapotomon. A sebeim még mindig fájtak, de legalább már beszélni tudtam. Erõt csepegtettek hangszálaimba a szavai.
-Valamivel. Legalább már beszélni tudok. -mondtam neki. Megkönnyebbült sóhaj volt a válasz. Végigsimított egyszer a kezemen, és karját már nem éreztem a sajátomon. Rá tudtam végre nézni, bele a két szemébe, hiszen féltem hogy elmegy, hogy elhagy az elsõ, aki hisz nekem, és a félelem mindig kihozza az emberekbõl a maximumot. Kezével épp egy zsebkendõt tartott, gondolom, hogy a vért eltüntesse -talán a kezérõl? Vagy az arcomról? -Ám ekkor mandula-szemei találkoztak tekintetemmel. Hosszú ideig csak a szemembe fúrta tekintetét. Már az összes arcomon viselt sebet láthatta. Ám ekkor meglepõ dolgot tett. Egyszerûen még közelebb húzódott, és...
Átölelt... |
|
|
- október 16 2008 17:30:32
Kiváncsian várom a folytatást, kedves Amara!
Szeretettel Joli |
- október 16 2008 18:03:59
Köszönöm szépen  Lassan az is jön  |
- október 17 2008 09:22:28
Várom a folytatást, kedves Amara!
Így kezdõdik minden szerelem, hogy "szemük találkozik".
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- október 17 2008 16:56:44
Kívánom, hogy a folytatásban találd meg azt az ívet, amire írásod képeit fûzheted. Mihály |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
