|
 Vendég: 107
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Most alakul...figyelj...
Gondolatok a zongora mellõl 4.
Megdöbbentem, amikor úgy igazából megértettem, hogy mennyire éles, jól kirajzolódó határ húzódik a való élet és a mûvészetek között. Egyik oldalon ott a kézzel fogható természet és benne az ember, a másik oldalon meg mintha ott lenne a természet és az ember. Nos, talán ez nem is olyan egészen megmagyarázhatatlan. Az ember, jellemétõl függõ mértékben, szokott nagyokat mondani, lódítani, hazudni, vagy hazudozni. Elnéztem a macskánkat, amint a kertünk végében a tóparti növények között lapít, s lesi a napon sütkérezõ vadkacsákat, meg az állandóan marakodó vadlibákat. Két izmos combján néha megfeszülnek az izmok, de halogatja a színtvalló ugrást, hátha korai még és kudarchoz vezet. Oszkár (ez a macskánk) tehát tovább lapul és nem fedi fel magát: azt a látszatot kelti, vagyis azt hazudja az egyébként mit sem sejtõ vizimadaraknak, hogy õ nincs itt, valahol egészen másutt van, nem is feléjük néz, pontosabban õ a világon sincs! Ha állatokról van szó, akkor a hauzgságnak ezt a módját jóindulatú megértéssel mindíg elfogadjuk, hiszen ez a vadász-hazugság táplálékuk megszerzésének elengedhetetlen kelléke. Más lenne a véleményünk, ha Oszkár, egy pók, vagy pl. egy róka azért hazudná le magát a földtekérõl, mert szeretne gyönyörködni a kiszemelt állat haláltusájában. Azt hiszem, hogy a vadon/szabadon élõ állatok között nem találnánk egyet sem, amelyik csak az ölés kedvéért támad más élõlényre. Az Olvasó bizonyára sejti, hogy itt most az emberrõl következnek elmarasztaló megjegyzések, pedig, mitagadás, történelmünk során kioltottunk már néhány millió emberi életet, s nem azért, hogy a tetemek húsából lakjunk jól. Katonák és egész hadtestek bújtak meg, álcázták magukat faágakkal, vagy szándékosan terjesztett félrevezetõ hírekkel. Ezek is azt hazudták, hogy nem ott vannak, hogy azután váratlanul törhessenek a becsapott, a mit sem sejtõ ellenség soraira. Az ember azonban olyankor is hazudik, ha nem a puszta léte forog veszélyben. A gyermek azt hazudja, hogy megírta a feladott leckét, csak otthon felejtette, míg a kimaradozó férj értekezletre hivatkozik, meg arra, hogy azután még az utolsó buszt is lekéste. A körülmények persze gyakran állítanak válaszút elé: vagy megmondom az igazat, vagy - a békesség kedvéért - hazudok egy kicsit. Megmosolygom, de kissé megértem a kikopott szépfiút, aki az irígykedõ pillantások között visszaálmodja, visszahazudja magát a régi szép idõkbe. Engem azonban az érdekel, hogy az az ember, akinek sem nem valami mulasztást kell kimagyaráznia, még csak nem is valami roppant kellemetlen szituációból kell kivágnia magát, miért hazudik? A volt szépfiú tudja, hogy amikor egyetlen jólszabott ruhájában, amelynek minden zsebe üres, milliomost játszva végig sétál a monacói játékbarlang vendégei között, az szélhámosság! Mégis boldog! Hiszen a színész is ezt teszi! Igaz, arról mindenki tudja, hogy nem szélhámos, hanem egy bizonyos személyt alakít. Ámbár a nézõ meg úgy tesz, mintha elhinné, holott tudja, hogy csak játék az egész. Valami hasonló kapcsolat van a filmek és a nézõk, az írók, a költõk és az olvasók között is: a színész, a filmtechnika, a maszk, az író, a nézõ, az olvasó mind úgy tesz, mintha, így azután jó alaposan és kölcsönösen becsapjuk egymást is, önmagunkat is. Egy olyan történetet hazudunk, amely valójában nincs, s azért találtuk ki, mert imádunk úgy tenni mintha. De azért, hogy ez ne legyen ilyen nyilvánvalóan gyermeteg, felhasználjuk a már annyiszor emlegetett és bevált jelmondatokat a társadalom elé állított tükörrõl, meg mûélvezetrõl és egyebekrõl. Mintha! Így tett az az õsember is, aki fából megfaragta a medvét, meg aki a barlang falára rajzolta az éppen ugró szarvast. Mindannyian tudták, hogy faragott és rajzolt, de nem élõ állatokat látnak, mégis úgy tettek mintha megijednének azoktól, de várták az új rajzokat.
Ha azt mondjuk hazugság, vagy hazudni, akkor általában valami rosszra, megvetendõre, hamisra, félrevezetésre, az igazság, a valóság szándékos meghamisítására gondolunk. Hazudni tudni kell! - hallottam már nem is egyszer. Ez biztosan így van. Ismerek olyan embert, aki a legszemenszedettebb hazugságot is úgy tudja tálalni, hogy annak hallatán senkiben sem támad kétség. Mások elpirulnak, izzadni kezd a tenyerük, hátuk: lerí róluk, hogy hazudnak, vagyis, hogy õk nem tudnak hazudni. Miért? Hát mi szükséges ahhoz, hogy valaki jól tudjon hazudni? Fantázia, elvonatkoztatás, empátia: képzelõerõ! A hazudó beleképzeli magát annak a helyébe, akit félre akar vezetni, vagy felépít egy elhihetõ szituációt, vagyis úgy tesz, mintha. Azt hiszem, megismételhetem, hogy az ember, jellemétõl, s hadd tegyem hozzá, képzelõerejétõl függõ mértékben, tud hazudni. Bizonyos népcsoportok - indiánok, cigányok, meg az u. n. természeti népek -, tudjuk, hogy még önmagukat önmaguk elõtt is képesek és hajlandók becsapni, mert valamit elképzeltek, hogy az úgy van. Persze nem hibáztathatjuk az ember beleérzõ, elvonatkoztató, ha így lenne, akkor majd úgy lehetne, mi lenne, ha? képességét, hiszen enélkül sem gépeket, sem házakat, sem semmit nem tudnánk kitalálni, megtervezni. Azon azonban el kell gondolkoznunk: képzelõerõ nélkül sem teremteni, sem megérteni nem lehetne a mûvészeteket. Tudtuk eddig is: a fantázia kelléke a mûvészetnek: fantázia, képzelõerõ nélkül senki nem lehet mûvész, igazából még interpretáló sem, de különösen ú. n. alkotó mûvész nem!
Mondom: tudtuk eddig is. Dehát annyi évszázad során átgondoltuk-e egyszer is, micsoda hallatlan képtelenséget takar az, amit tudtunk eddig is? Ha az ember alapvetõ természetéhez nem tartozna hozzá a fantáziálás, a mintha, a hazudni próbálás egyénenként változó szinten, akkor ma az olyan valótlanságok, mint a képzõmûvészetek, a színjátszás, a költészetek és az irodalom egyszerûen nem léteznének.
Csakhát most mit kezdjünk a zenével? A zene nem csinál úgy, mintha! A zenének nem kell keresztüllépnie azt a bizonyos határt, amelynek az egyik oldalán a való igazság van. A zene nem akarja utánozni a határnak az ember felõli oldalát, hogy azután azt meghazudtolhassa. A zenét nem tudom hazugságon kapni! Illetve, ha meggondolom, azok a bizonyos zenei fogások, meglepõ dallami és harmóniai fordulatok, amelyeknek egyikérõl-másikáról még a zeneirodalmi-elméleti tanulmányok is említést tesznek, vagy amelyek a filmekben elõkészítik, bevezetik, éreztetik a soron következõ jelenet hangulatát, hogy az ember néha már elõre frászt kap, azok valóban nem mások, mint zenei beugratások, zenei csapdák, amelyeknek kitalálását éppen az az emberi tulajdonság serkenti, amely a nézõk és olvasók esetében hat: szeretünk becsapni, szeretünk másokat becsapódni látni, de módjával magunk is szeretünk becsapódni, mert szeretünk úgy tenni, mintha.
Elképesztõ! Az az elképesztõ, hogy amíg a mûvészeteket, az irodalmat és komédiázást az emberi úgy csinálunk, mintha nevezetû játék hozta létre, addig én - balgán - annak a határnak a zenétõl inneni határ-mezsgyéjét kutattam, holott nekem ott tévedés volt zenét kutatni! Hiszen rájöttem már, hogy a zene elsõsorban hang, s nekem tényleg ebbõl is kellett volna kiindulnom. Nekem azt kell megtudnom, hogy a hanggal mi történik, ha átkerül a valósághatár túloldalára? Most megtudtam! Az elsõ hangiságokat, az emberi beszéd kezdeteit, a füllel hallható jelzéseket a kommunikálási kénytelenség, a munka és az élet tette elengedhetetlenné. Eddig a határon inneni valóságos világ, a vadászó, a minden nap megdolgozó és minden este lepihenõ ember világa. Azután: a hangok világában, de csak a hangok világában, késõbb jelenik meg a hazugság. Akkor, amikor a hang keltését az ember határozza el. Tehát a határ túloldalán, odaát, akkor, amikor a hórukk már nem az emberi erõ fokozása miatt hangzik el, s amikor a hírközlõ tam-tamok elõször félelmet keltenek a hallgatóban, majd pedig mozogni, táncolni késztetik. A dallamhangszerek sokasodásával egyre több hangi hazugságra adódik alkalom, de minden rosszindulat nélkül azt is mondhatom, hogy az ember azért gondolt ki újabb és újabb hangszereket, hogy hanggá válthassa a már elképzelt ötleteket, vagyis az emberi hazugságigény, képzelõerõ hangban kifejezhetõ variációit.
Az elsõ szobrász fából faragott medvével ijesztgette a gyermekeket és felnõtteket, a rajzoló a barlangok falára pingált szarvassal, farkassal; a komédiások sárkánynak öltözve, mesébõl vett figurák alakjában léptek közönségük elé. Ezek mind úgy akartak tenni, mintha. Ez a fajta hazugságigény hívott életre minden mûvészetet. A hang azonban csak azon a ponton vált mûvészetté, vagyis zenévé, amikor rajta keresztül megnyilvánult az emberi félrevezetõsdi: csapdát állítani a fülnek, a hangban is meglepni, váratlan szituációkat teremteni, úgy csinálni, mintha. Hiszen a zene nem is más, mint örökös bujkálás, közeledés, távolodás egy nyugvópont (tonika) körött: amikor néha a dallam végre elérte ezt a pontot, egy gonosz harmóniával máris kinevetjük a hallgatót, mert elhitte, amiért nem vette észre, hogy úgy csináltunk, mintha: a zenei álzárlatok és valódi zárlatok váltakozása, tündéri becsapósdi: kacérkodás egy végsõ tonikával. Csakhogy ez a kacérkodás nem ismer határokat! Ez a kacérkodás teremtett zenetörténelmet, szomorú sorsokat, sokszoros-milliomos szupersztárokat, hangszeripart, meg mindazt, amit ennek az írásnak korábbi lapjain már felsoroltam. Meggyõzõdésem, hogy a zene keletkezésének döntõ pillanata nem az õsember elsõ, munkában erölködõ hórukkja volt, hanem az, amikor ezt a hórukkot másra használta: hangjával (mondjuk) az elejtendõ vad párjának szerelmi hívójelét utánozta, úgy csinált, mintha. Persze ezért éppen úgy nem szólhatjuk meg, mint ahogyan az állatok vadászcseleit is jogosnak ismertük el. Az ember hazuggá vált hórukkját követte még egy-két hasonlóan ártatlan hangi lódítás: a munkadal, majd pedig a népdal. Mint ahogyan eszünkben sem volt ráfogni az elsõ faragó-rajzoló vadászokra, hogy feltünési viszketegség vitte õket a majdan mûvészinek megnevezett próbálkozásokra, azt sem mondhatjuk, még rosszindulattal sem, hogy a munka- és népdalok kitalálói, elõadói szerepelni akartak. Azok egyszerûen a hangiság még-vadászó faragói-rajzolói voltak, akiknek legszörnyûbb rémálmukban sem merült fel soha, hogy - minden bizonnyal sok mélységesen emberi gondolatot kifejezõ - dalaikat a valósághatár innensõ oldalán a késõbbi nemzedékek hidacskának használják majd átlépni a túloldalra, hogy ott azokat zenévé, muzsikává, zenemûvészetté hazudják. A zene tehát hazugság? Nos, a zene ma már van! Gyönyörû, felvidító, elszomorító, szárnyaló és tomboló: a zene valóban csodálatos! De amit hazugság szült, maga sem tud más lenni! Boldog az az ember, aki munkája közben is képes zenét hallgatni! Akkor van baj, ha valaki feladja munkáját, hogy jobban kinyithassa a fülét, hogy maga teremtse, szólaltassa meg a zenét: teljesen a zenének adja magát! Hamarosan elmesélem, miféle reménytelenség, micsoda kibogozhatatlan káosz, mennyi megdöbbentõ ellentmondás uralja manapság a zene világát. Mégis azt kell mondanom: nincs szó arról, hogy magát a zenét (amelyet végülis mi teremtettünk meg) el kellene itélnünk, de teljesen szükségtelen azt életértelemmé felfújnunk! Akit nem érdekelnek a mûvészetek, azt ne szóljuk meg, hanem engedjük minden energiájával építeni, gyógyítani, vetni és aratni! A mûvészetekre való figyelem felkeltése, valamint a magamfajta magától is érdeklõdõk önkéntessége miatt a zenedéket és képzõmûvészeti iskolákat sikerült pukkadásig tömni növendékekkel. Ez azonban semmit nem változtat a térítõk jelszaván: térítenek, mert õk született térítõk. Nem tudják abbahagyni! A víz életet menthet, de bele is lehet fulladni! Azután mi a csudából élnek majd ezek az iskolákból kitóduló, a mûvészetektõl - ahogyan ezt a térítõk gondolták - kifinomult lelkületû, a termelõ munkára azonban már ránézni sem tudó emberek? Hitbõl, reménybõl, szeretetbõl? Vagy munkanélküli segélybõl a többiek befizetett szakszervezeti tagdíját felélve? Érdemes volt õket ezért meghódítani, tantermekbe zsúfolva bemagyarázni nekik, hogy õk lesznek az emberiség majdani krémje?
Itt említem meg az akár világhírü szimfónikus zenekarok, operazenekarok tagjainak életét. Nyolcvan-kilencven tagot számlál egy ilyen tudástól szinte már robbanni kész társaság. Nem viccelek! Ezekben a zenekarokban hatalmas tudás halmozódik fel, mert a karmesterek már a világ legjobb zenészei között válogathatnak. Hogyan néz ki egy-egy ilyen zenész élete. Legtöbbször a szülõk veszik észre, hogy a gyerek fogékony a zenére, szereti hallgatni, sokat és ügyesen pötyögtet zongorán, penget a gitáron. Elhatározzák, hogy a gyereknek okvetlenül zenei pályára kell mennie. Itt történik az elsõ ballépés: soha nem néznek utána, minek teszik ki a gyereket. Ha zseni az a gyerek és világhírû szólista válik belõle, akkor egy ideig meg is él belõle, de azután már örül, ha évente két-három fellépést kaphat. Elszomorodik, de akkor már mihez kezdjen? Térjünk vissza a szülõ elsõ baklövése utáni következményekre. A gyerek beleveszi magát a zenei tanulmányokba. Gyakorol, órákra jár, miközben a többi gyerek rúgja a focit, s mivel õ nincs közöttük, nem is ismerik. Ez az a szépen megfésült gyerek, aki ott menni szokott a kottákkal a hóna alatt. Aszociális lesz a majdani brilliáns zenész. Múlnak az évek. Papíron befejezi tanulmányait, de vannak, akik nála egy kicsit jobbak. Azok bekerülnek egy zenekarba. Emez mit csinál? Új szakma tanulásához már elszálltak az évek, így tehát elmegy tanítani egy kerületi zeneiskolába. Aki sikerrel állást kapott egy neves szimfónikus zenekarba, az hálás lehet a sorsnak, fõleg azonban annak, aki õt oda felvette. Szmoking, elegancia. Akkor már kezdi megérteni, hogy különbözõ házi és vendégkarmesterek játékszere, szolgája és mindenkori lekötelezettje. A vendégkarmester eleve úgy érkezik, hogy na akkor most majd én kézbe veszlek titeket. Különben azt hihetnék, hogy meg akarja kérni a zenekart egy pár mû elõadására. Fenét! Nézzük is ott azokat a fafúvósokat. Ciffer 224! Egy-két-hár-négy! Na, mi van! Elaludtunk barátaim?
És ez így megy, legföljebb elsüt egy viccet, amin az egész zenekar nagyot nevet. Pedig a karmester csak azt a kellemetlenné alakult hangulatot akarja feloldani. A karmester meghallgatta az ötven legjobb felvételt a betanítandó mûrõl, nehogy ráfogják, hogy azokat másolja. Neki valami mást kell kitalálnia. A zenészeknek többnyire persze nem a hangokat kell betanítania, mert azokat már százszor játszották. A karmester, ellentétben a többivel, itt, meg ott akarja gyorsabban, amott lassabban, halkabban, erõsebben. Ez az, amit a zenésznek meg kell jegyeznie, hogy azután egy másik karmesternél új instrukcióknak nyissa meg zeneimádó lelkét, eszét.
Jaj annak a zenésznek, akit egyszer a karmester rajtakap, hogy hibázott. Soha nem felejti el.
Nézzük meg a koncerttermek hátsó kijáratát, amikor a hírneves szimfónikusok tagjai mennek haza a munkából. Leszegett fejek, ha elkerülhetetlen, néhány szia egy-egy kollégának. Ha aznap is hatalmas volt a siker, a másnapi lapokban õróla, társairól, de még a zenekarról sem esik majd szó. A karmester koncepciója, az elhangzott mû újszerû interpretálása lesz kiemelve. Hiába intett a karmester, hogy na jó, most ti is álljatok fel és tessék maghajolni a közönség felé! Úgy!
A híres zenekar tagjai szmokingba öltöztetve a börtönõrök után a legnehezebb, a legmegalázóbb munkát végzik. Szerencsére, legalább fûtött teremben.
Az én bárzongorista példám azért lehet érdekes, mert pont én, aki ilyeneket írok és állítok meggyõzõdéssel, a zongoránál ülve már egyike vagyok azoknak, akik dühöngenek, mert az asztaloknál ülõ alkotó-termelõ emberek nem mindíg figyelnek arra amit játszom. Nem figyelik azt a - jóllehet - egy régen volt zenei hazugságból megszületett-kialakult, késõbb és ma mûvészetnek titulált hangömlenyt, amelyet másnéven zenének szoktunk emlegetni. Sokan meg sem hallják, hogy zongorázom, másoknak meg minden hangos, ami zene. Térítsem meg õket? A vendégeket, akik tárgyalnak, üzleteket kötnek, vitatkoznak, nevetgélnek? Azokat, akik néha még arra is képesek, hogy miközben én zongorázom, õk teljesen zavartalanul valami egészen mást kezdenek énekelni, s nekem kell abbahagynom, nehogy zavarjak? Emlékszem, milyen rosszul esett, amikor Norvégiában, Tromsöben dolgozva alkalmam volt kedveskedni egy konzulnak. Eljátszottam egy jó hosszú egyveleget: csupa zenei csemege a konzul hazájából: nekem elég lett volna egy köszönöm-biccentés, vagy egy cinkos szemhunyorítás is, de semmi nem történt! Pedig ott fent, többszáz kilométernyire a sarkkör fölött, bárki felfigyelne egy bécsi egyvelegre! Ha Ausztriából jött!? Az osztrák konzul nem figyelt fel. Talán meg kellene téríteni? Igazam van-e, amikor emiatt háborgok? Hiszen lehet, hogy ugyanakkor õ az egyik legjobb konzul az egyébként általában zeneszeretõ világon.
Zeneszerzõk, zenészek és énekesek eddig is, de az utóbbi évtizedek során még keményebben küzdenek egy olyan kettõsséggel, amelyrõl a közönségnek nem sok fogalma lehet. Mindenki, akinek a zene megírása, vagy elõadása a munkája, elsõsorban, talán mondhatom: természetszerûen éppen a szakmaiak elismerésére vágyik. Csakhogy ami jó a szakmának, nem biztos, hogy elnyeri a nagyérdemû elismerését is. Márpedig ott lent csupa olyanok ülnek, akik egész más munkaterületek szakértõi, vagy semmihez nem értenek, s még a zenébõl is csak annyi jut el a tudatukig, amennyi tényleg tetszik, vagy amennyi a nagy egészbõl a legnagyobb rúgást adja dobhártyájuknak. Ha ez nekik megtetszik, akkor aznap a bemutatkozónak egy jól sikerült estéje van. Hogy legközelebb még sikerültebb legyen, ezért jobb mikrofonozást kér, jobb és nagyobb zenekart, kórust, tánckart, világítási effektusokat, meg amit és amennyit csak lehet. Mennyit lehet? Annyit, hogy a körítésre fordított költségeknek végül a többszöröse térüljön vissza, hiszen abból kell majd fedezni az összes közremûködõ fizetését és valamennyi igénybevett berendezés, beleértve a terem, vagy akár sportstadion bérét. Ami még ezen felül megmarad, abból él a rendezvény gazdája, a sztár ügynöke és persze maga a sztár is.
- Ugyan, miért nem kell egy Beethoven-esthez speciális világítás, meg hangtechnikai effektusok és mittudomén milyen mankók? - kérdezi kevés meggyõzõdéssel a végzõs zeneakadémista, pedig tudja, hogyan hangzik a válasz.
- Mert Beethoven zenéje nem szorul másra, csak lelkiismeretes megszólaltatókra és lelkiismeretes meghallgatókra. Beethoven soha nem is handabandázott arról, hogy zenéjével fel akarja rázni a nagytömegeket és a többi.
- Na, tessék! - vágja rá megkönnyebbülten az akadémista, mert eszébe sem jut, hogy Beethoven mûveihez már nem lehet stadionokat megtöltõ közönségre számítani.
- Dehogynem! - legyint idõs ismerõsöm és szeretettel teszi kezét õsz felesége vállára. - Ugye, mama? Három évvel ezelõtt rendeltük meg a jegyeket, amivel az idén néztük a Karajant! Méghogy nincs érdeklõdés!
Hát, igen: nézni a Karajant.
Mi zenészek, büszkék vagyunk rá, s az emberektõl szinte együttérzést várunk, amiért szakmánkat 5-6 évesen kezdjük tanulni. Amíg kicsik vagyunk és aranyosak, a napi tanítás után megírjuk, megtanuljuk a leckét, azután még gyorsan gyakorlunk egy kicsit, majd átöltözünk és kottáinkkal, esetleg hangszerünkkel a hónunk alatt megyünk zeneórára. Társaink, akiknek játékra is jutott idõ, szakmát, állást kapnak, s már pénzt keresnek, amikor mi még mindig órákra járunk, csak már más tanárokhoz, magasabb fokon. Azok a társaink, akik egyetemet végeztek, orvosként, mérnökként, kutatóként folytatják életüket. Ha mi a zenét már végre fõiskolai szinten is elvégeztük, akkor sincs megállás és soha nem is lesz! Még egy hangszermentes nyaralás sem! Az, hogy másoknak mûélvezetet nyújtunk, hogy kultúrát közvetítünk, jobb zenére nevelõ térítõk vagyunk, vagy egyszerûen csak elszórakoztatjuk a mûtétek közben elfáradt orvosokat, a tervezõasztalnál görnyedõ mérnököket, meg a többi embert, csupán hamiskás, erõtlen önvígasztalás. Éppen úgy, mint a mesebeli tücsök és a dolgos hangyák. Gyakran megfizetnek, de nem becsülnek igazán, hiszen, mi nem dolgozunk. Való igaz: mi nem is akarunk mást, mint zenélni. Jó zenészekkel együtt jó zenét, jó hangszereken megszólaltatni olyan felemelõ érzés, amelytõl az ember szinte lebeg minden halandó felett. Megszünik az idõ és a tér, s marad a szelíd extázis, a ringás, lüktetés: z e n e. Ki az az õrült, aki errõl önként lemondana? És így van ez minden mûvésszel. Mind azt mondja: ebben az életben ez az én dolgom, az aratónak pedig az, hogy arasson - amivel persze sem az aratók, sem a tetõfedõk, sem az ûrhajósok elõtt nem fogadtattuk el jogosnak, hogy életünket frakkban élhessük le. Paganini, Liszt, Sinatra, Oscar Peterson, a Beatles: vagy fantasztikus tudásukkal, vagy egyedülálló csomagolásukkal hódították és hódítják meg a közönséget. Ezek az emberek egészen egyszerûen csodálatosak! Én is az vagyok! Mondták nekem! Sokszor! És mondták a kültelki lebujban éppen akkor ott dolgozó harmonikásnak is: mindíg adódhat olyan este, amikor éppen az a zenész muzsikál éppen annak a közönségnek, vagyis egymásra találnak. A zenész akkor és ott minden más muzsikusnál jobb! És ez a zenész másnap is, sok nap múlva is létezik majd, s ugyanúgy a közönség is. Az újabb összetalálkozás alkalma mindíg adott. Arthur Rubinstein és a kisvendéglõ harmonikása, akár frakkban, akár régen kifényesedett sötétkét öltönyben, ki-ki a maga közönségétõl egyformán nagy sikert arat le. Igazságtalanság ez? Ha igen, akkor kit, vagy mit kell megváltoztatni? Kire, mire haragudjunk? A sorsra, a közönség-társadalomra, a rádió, a TV ízlésirányító hatalmára, az erre építõ ügynökökre, vagy magára a zenére? A szomorkodó komolyzenész mutogat a kezében lévõ mércével, mert szeretné elismertetni a világgal, hogy az õ zenéje ér a legtöbbet. Hogy miért? Talán, mert - szemben az örjöngõ-rögtönzõ rockzenekarokkal - õ komolyan veszi az összhangzattani szabályokat, azt, ami a kottában áll s ezenkívül naponta megborotválkozik, s tiszta inget vesz? Netán azért, mert az õ közönsége koncert közben igyekszik legyõzni köhögési ingerét, nehogy zavarja a produkciót megint szemben a rock-közönséggel, amely egy percig sem szûnik meg zajongani? A zenei-szakmai érték, a siker, a hírnév és a megfizetettség már alig mutat összefüggést. A komolyzenész mércéjén már csak a javíthatatlan szakmabeliek vélnek felfedezni egy kis önigazolást, de ez rajtuk kívül valójában senkit nem érdekel. S ha megfeszülnek, akkor sem! Hogy mégis vannak, akik meghajolnak a Régiek elõtt, az vagy szüleinknek, tanárainknak, a ha csak egy embert életû térítõknek köszönhetõ, vagy csak bizonyos szakmai körökben fordul elõ, amelyek már inkább csak olyanok, mint valami megtûrt szabadkõmûves titokzatoskodás, vagy egy fenntartásokkal figyelt vallási elhajlás: senki nem érti õket, de szerencsére senkit nem is zavarnak. Ezért jelentkeznek még ma is reménykedõ lelkû fiatalok az oboa, fuvola, fagott, klarinét és általában a fúvós tagozatokra. Pedig tudják, hogy náluk egy szintetizátor, legalábbis hozzáértõ kezek alatt, sokkal többet tudhat: mindíg tisztán intonál, nem kell hangolni, bemelegíteni (befújni), nádat kikészíteni, még jobb fúvókára vadászni: sok egyéb hangszert említhetnék még. Talán a zongorán kívül az összeset. (A szintetizátor többnyire billentyûs hangszer. Bizonyos változatain egy egész szimfónikus zenekar megszólaltatható, de ugyanígy szólóhangszerek is, a természet hangjai, s a hétköznapjaink teljes zajgyüjteménye, méghozzá olyan minõségben, mint egy nagyon jól sikerült hangfelvétel).
A nagy mesterek alkotásai, a schramli, a népdal, a mozgalmidal, a jazz, az operett, a musical, az opera, a csendes, vagy üvöltõ rock egyaránt zene. A nagyközönség elõtt állva ma, most, a XX. század utolsó évtizedében uralkodó állapotakat véve figyelembe, egyik zene képviselõje sem hordhatja magasabban az orrát. Lelkes tanáraink átadták nekünk a zene törvényeinek ismeretét, az ügyes fogások, trükkök titkát: azt a megtévesztõ logikai egészet, amely a zene belsõ világát igazolja, de amirõl a nézõtéren többnyire senki nem tud semmit. Ez a zene igazsága. Igazság, amely nagyrészt a hangtan fizikai sajátosságaiból ered. Mi, kedves szaktársaim, ülhetünk füstös lebujban, a Metropolitan zenekari árkában, vagy koncertdogókon: mi mind nem vagyunk mások, mint hang! Rendezett, vagy rendezetlen, de hang!
A norvég fõváros Sheratonjában zongoráztam. Reggel, délben és este én is a vendégek között fogyaszthattam el, amit választottam. Valamelyik ebéd közben felfigyeltem egy fiatalemberre. Arra gondoltam, hogy ebbe a drága étterembe, amelyben történetesen éppen két japán csoport hajlongott egymást üdvözölve, s egy jónéhány üzletember ette csöppet sem olcsó ebédjét, miért engednek be olyanokat, akiknek már a puszta látványa is szaggal jár? Másodpercekkel késõbb még négy hasonlóan ápolatlan külsejû figura jött, meg még ezeknek egy nõi változata. Kiderült, hogy asztaluk is van, s rajta már ott a megkezdett étel. Mégis egyfolytában ki-be járkáltak. Mintha csupa tompaeszû birka között járnának, úgy kiabáltak át a többi vendég feje fölött. Feltûnt, hogy a pincérlányok nagyon felélénkültek, a mosolyuk centikkel szélesedett és sokkal õszintébbnek hatott. Tõlük tudtam meg, hogy az ország leghíresebb rockzenekarának tagjai ugrottak be ebédelni, de nagyon kell sietniük, meg biztosan egy csomó fontos telefonjuk is van: micsoda rohanó élet! Karvezetõi-zeneszerzõi konzervatóriummal egyszerre törpe senkinek éreztem magam. Pedig nekem is ugyanezek a lányok szolgáltak fel, s nekem még fizetnem sem kellett az étkezésért. Van egy olyan érzésem, hogy ez a zenészek között szinte teljesen általánossá vált túlzott lezserség, tüntetõ ápolatlanság, abban a régi koldusnak öltözött király szerepben akar tetszelegni, mintha azt mondaná: igaz, hogy toprongyos vagyok, de fantasztikusan nagy mûvész! Emlékszem, kamasz koromban haverjaimmal mennyire megcsodáltuk a szakadt farmerben megismert külföldi fiatalokat, amikor láttuk õket beülni a saját sport Mercedesbe: azt hiszem az õ koldus-király villogásuk látszatát szerették volna utánozni azok a zenészek, akik elkezdték ezt a bolondságot. A maiak meg folytatják, mert ez így van, a közönség meg szerencsére el is várja már. Egyébként egy kis áttétellel errõl jut eszembe a, ha nem is világsztár, de Európa-szerte ismert énekesnõ, aki egyetlen éjszaka leforgása alatt, nem szándékosan (!), annyira tönkretette egy norrköpingi szálloda 727-es lakosztályát, hogy azt, természetesen a mûvésznõ legnagyobb megrökönyödésére és költségére, újjá kellett építeni!
Hát illõ dolog egy kalap alá venni Rubinsteint, a harmonikást, a skandináv sztárokat és engem? Az a mûvész, aki fiatalságát, egész életét átgyakorolta, átskálázta, hogy keze alól gyöngyszemekként peregjenek a hangok, nem érdemelne-e sokkal több elismerést, népszerûséget, pénzt, mint a ruháját tépdelõ, rekedten üvöltõ, zeneileg alig képzett kócos, izzadt szupersztár? A választ nem is érdemes megfogalmazni, mert maga a kérdés téves irányból közelít. A szupersztár a máshoz értõ közönség millióinak elvárását teljesíti, míg a komolyzene koncertjein szakmai, értõ, vagy legalábbis sznob közönség ül. Csendben. A szupersztár mûsorának zenei minõsége soha nem üti meg Bach, Beethoven szinte matematikai szabályokra épülõ zenéjének minõségi szintjét, mert vagy képtelen rá, vagy mert a közönsége egyszerûen kifütyülné. Persze, akik keseregnek, bármikor módjukban áll kipróbálni az irigyelt másik fél munkáját.
Elitélhetõ-e a szupersztár, mert nem képezi magát, mert a közönséget nem valami jobbra neveli? Dehát a mûveltebb zene már figyelmet igényel, nem adja azt a fajta örömöt, azt az önkívületet, balhét, megengedett (elvárt) füttykoncertet, amelyre a közönség millióinak szüksége van. Melyik zene érne többet? Kérdés, amely ezer további kérdést, csalódást, belefásulást, mérget, irígykedést szül, de megnyugtató választ egyet sem. Azt hiszem azonban, hogy elég, ha meglátjuk és elismerjük, mennyire kusza, milyen abnormálisan zavaros, vagy hibás elgondolás a zenét, ezt a Nagy Megfoghatatlant a szó megszokott értelmében vett konkrétumként kezelni. Nem is csoda, hogy a dallamok-harmóniák világát illetõ összes jelzõ is suta, mert éppolyan megfoghatatlan, mint maguk a hangok. A zenén belüli szabályok logikusak, de magában a hangzó zenében - nem elég, ha legyintünk, még az sem, ha elhisszük -, lássuk be, egyetlen konkrétum van: fizikai rezgésforma, amely ahány fülön bemegy, annyi fajta utórezgést kelt. Ha majd ezen már nem kell többé vitatkoznunk, akkor egyúttal az is biztos lesz, hogy kezdjük helyesen látni az emberiség-önmagunk saját kezûleg összezagyvált életét. Zagyva életünkrõl jut eszembe, hogy Freud egy alkalommal egyszerre sértett meg minden költõt. Azt állította, hogy minden költemény neurotikus kinyilatkoztatás és pontosan olymódon elemezhetõk (fejthetõk meg), mint az ember álmai. Amikor ezt elmondtam az egyik mars-lakónak, az úgy nézett rám, mintha azt mondaná: Ja, te ezt idáig nem így tudtad? Mondtam, hogy eddig erre nem gondoltam. S akkor megkaptam:
- Nem kimondottan a költészetekrõl van szó! Neked nem ismerõs a szituáció? Hiszen biztosan nem egyszer találkoztál vele: Bolond ez az ember? Nem! Mûvész! Ja, az már mindjárt más! Hát persze! Egy neurózismentes világban sem költészet, sem festészet, sem szobrászat nem lenne.
- Na? És a zene? - csaptam le megint az alkalomra.
- A követ elgördíteni próbáló ember nyögése bizonyára elvezetett volna a zajkeltések, a hangok felhasználásához. Hogy azután a hangokkal való ügyeskedés megjelenése feltétlenül kiprovokálta-e zenészek és a zene majdani-mai világának létrejöttét, nehezen kinyomozható, de anélkül a neurózis nélkül, amely segít szituációkat, s mi több: majdani hangokat elképzelni, nem jött volna létre a zene. Abban a pillanatban azonban, amikor a zene legegyszerûbb formája megjelent, már meg sem lehetett volna akadályozni a zenének mint mûvészetnek lassú, de biztos kialakulását. Freud senkit nem akart megsérteni, csupán arra célzott, hogy a mûvészek, - természetesen a zenére is gondoljunk -, fantázia nélkül mûvészetet sem teremthetnének, márpedig a fantázia és neurózis összefügg. Freud, - és a pszichológia tudománya általában is -, különbséget tesz enyhe neurózis és hülyeség között, tehát sértõdésre valóban senkinek semmi oka.
A zene mibenléte hasonlóan megfoghatatlan, felfoghatatlan, mint az illatok és szagok hangulatteremtõ, emlékeztetõ tulajdonsága. Aki soha nem hagyta még el szülõfaluját, csak akkor jön rá, micsoda megszám-lálhatatlanul sok illat és szag van még a világon, ha bemegy a városba, a nagyvárosba, vagy más országokba, netán távoli földrészekre utazik, s betekintést nyer más népek életébe. Érdekes, hogy ezeknek az illatoknak a többsége egy-egy hangulatot sugall, gyakran, talán soha meg nem történt eseményekre, élményekre emlékeztetnek (ha volt: elõzõ életünkbõl?). De aki megteheti, elég, ha végigszagolja egy békebeli teásüzlet füveit. Akkor és ott igazat ad nekem. Biztos vagyok benne, ha technikailag megoldható lenne egy nagy termet pillanatok alatt más és más illatokkal elárasztani, már létezne az illatszínház, ahol az illatszerészeken kívül munkához jutnának rendezõk, filmesek, kellékesek, felvételvezetõk, táncosok és természetesen zenészek is. No és persze az új mûfaj kiköveteli új kritikusait, új szakértõit, s új sikerek, új csalódások töltik be a megszállott szíveket. Lám, ez is egy hatalmas üzleti lehetõség!
Hogy jelenleg minden mûvészet területén az eladhatóság mértéke szabja meg az alkotó érvénye-sülésének határait, azt már vitatnunk sem kell. Hogy az a mûvész mennyit gyakorol, miféle tanulmányokat folytatott, egyáltalán tud-e írni, vagy csak számolni, hogy produkciójának alapja összhangban van-e a tiszta mûvészet érdeknélküliségének szabályaival, az talán csak a komolyzene és a jazz egyes képviselõivel kapcsolatban kerül még szóba. Ha szonban szupersztárról beszélünk, akkor a közönség elõtt fel sem merülnek ezek a kérdések. Az igazsághoz tartozik: egy idõ után kellemetlen lehet a szupersztár élete is, hiszen az utcán, fotón, szállodai hallban, gyakorlatilag amint lakásából kiteszi a lábát, egyfolytában pódiumon van. De az eredmény: mikor ül le egyszerre húsz-harminc millió nézõ a TV-készülékek elé, hogy komolyzenét hallgasson? Még a szokásos bécsi január elsejei koncertet is csak a hangulata miatt, mint ismerõsöm, aki feleségével elment nézni a Karajant. A MUSIC TV/BOX adását naponta nézik ennyien: Európában!
Az egykori szeneslegény bortól és jéghideg sörtõl rekedt hangja ma A jó énekhang (még a nõi énekesek között is gyakori), s nem is kell hozzá más, mint egy kis zenei-ritmusérzék. Némely együttes közel 2.000.000 Wattot zúdít közönsége fejére, azokra, akik amúgyis végig üvöltik a koncertet. Mindez ma már nem intézhetõ el a komolyzene lekicsinylõ mosolyával, hiszen a rockot naponta százmilliók hallgatják, nézik videón, vagy még táncolnak is hozzá. Ha a rádiók mûsoraiból indulunk ki: ma ez a Zene! Megveszik lemezen, magnó- és videókazettán. Igaz ugyan, hogy a rockzenésznek nem kell naponta 6-8 órát gyakorolnia hangszerén, de zenéje mégis legtöbbször célba talál. Az u. n. könnyûmûfaj és komolyzene közti kilátástalan ellentéttel kapcsolatban: Gotland (S) szigetén zongoráztam egy 1200-ban épült helyiségben, amely ma hotel- étterem. Betért hozzánk vacsorázni az országos hírnévnek örvendõ zongoramûvész is, s elsétálva elõttem leült a zongora elõtti asztalhoz. Háttal felém. Tény, hogy nem ismertük, s azóta sem ismerjük egymást, tehát nem volt köteles felém biccenteni egy köszönésnyit, csak arra gondoltam, hogy amikor egy svájci bárban zongoráztam (Baden bei Zürich), ahová a még halála óta is nagyrabecsült, igazán világhírû jazz-zongorista, Teddy Wilson tért be rulettezni, az ajtóból elsõnek nekem integetett. Nem jött oda hozzám, csak integetett. Nekem, aki szintén zenész. Észrevett! Én tudom, többször találkoztam olyanokkal, akik a nagymenõk színlelt süketségével azt a látszatot keltik elsõsorban társaságuk, s talán még önmaguk elõtt is, hogy én már annyira csak a legjobbat ismerem és tudom, hogy ezt a kisembert már észre sem veszem! Freudnak most biztosan lenne rólam néhány elmarasztaló megjegyzése, pedig emlékezetem szerint utoljára akkoriban kívánkoztam világhírû mûvész lenni, amikor egymás után vetítették Magyarországon a zeneszerzõk életérõl szóló filmeket, amelyek hihetetlenül tudtak hatni egy magamfajta kamaszra, akinek mindene volt a zene. Nos, nem akarom elismételni a kisvendéglõ harmonikása és Rubinstein közti hasonlóságról írottakat, de azt most is szeretném minden kollégám figyelmébe ajánlani, hogy egyetlen zenésznek sincs sem joga, sem oka, hogy a másik zenészt lenézze. Olyan szakmáról van szó, amelynek munkásai a világ különbözõ pontjain más és más anyagi és társadalmi feltételek közé születtek, különbözõ szerencsével és adottsággal, viszont mind a halló ember akusztikai úton törtéõ meghódításából próbálnak megélni. Ne mutogassuk a hátunkat, ne nézzünk keresztül egymáson, mert hiszen miért? Egy fillérbe sem kerül odabiccenteni: jónapot! Inkább hallgassunk a marslakókra! Amíg a mûvészetek és a mûvészek sorsa az üzletemberek kezében van, sem zenész, sem egyéb mûvész nem menekülhet a Szép gyönyörûségének átkaitól. Ezen úgysem tudunk változtatni. Sikítsunk és örjöngjünk bátran a rockzenére, de ne köhögjünk, ne csörgessünk cukorkás zacskót a komolyzenei koncerteken. Ne felejtsük el, tudjunk róla és hírdessük, hogy ezeknél sokkal fontosabb a házak felépítése, a közlekedés biztonsága, környezetünk megóvása. Különben elkerülhetetlenül kátyuba juthat az egész emberiség élete. Ezt elkerülendõ valóban érdemes erõt kifejteni, cikkeket, regényeket kitalálni-írni, ismereteket terjeszteni. És azt hiszem, így gondolkozva el a zene mibenlétérõl, tisztulnak ki a fontos és a lényegtelen szempontok körvonalai.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
