|
 Vendég: 134
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Már csak a zene...
Gondolatok a zongora mellõl 5. (utolsó)
Belelapoztam már könyvbe, hallottam rádiómûsort, amely a századok zenéjével foglalkozott. Nem tudom, foglalkozott-e már valaki azzal, hogy a századok zenéje mellett munkája közben, séta közben, a kertet kapálva, a zoknit stoppolva, a lovat patkolva mit dúdolt, mit fütyörészett az ember? Arra gondolok, akit a hétköznapi embernek szoktunk nevezni. Aki nem járt operába, aki nem mozgott felsõbb körökben, szóval az, aki dolgozott. Hasonlóan a többi mûvészet múltjának vizsgálatához azt tapasztaltam, hogy minél távolabbi múltba megyek az idõben, annál kevesebb kreált zenét hallok kiszûrõdni a házakból, kertekbõl, mûhelyekbõl. Végül pedig megint eljutottam a népdalig, a munkadalig, a fatönk-dobig, az állatok hangjának utánzásáig és a nyögéssel kezdõdõ hórukkig.
Megfordítva pedig: a munka- és népdalokhoz - ki tudná megmondani hány száz, vagy ezer év múltán -, odatársultak az úri, a jobbmódú, jobbmodorú csoportok elõkelõbb szórakoztatására játszott írott zenék, valamint a mûdalok, vagyis az egyszerû nép dalainak kissé kipúderezett változatai. Ekkor már nem csupán az egyszerû népnek, de már az uraknak is volt mit dudorászni. Ez így ment ismét néhány évszázadig, míg fel nem csendültek az elsõ oratóriumok, szimfóniák, operák, operettek, s bõvítették tovább a zene világát, a hang-zási módokat. A polgárosodással újabb zenék és zenei igények is jöttek. Minden társadalmi rétegnek jutottak dúdolni-fütyülni való dallamok. A népdalokat azonban, akárhogyan cicomázták is megélni próbáló zenészek a mindenkori hallgató füléhez, társadalmi hovátartozásához, semmi nem tudta igazán megváltoztatni. Na, azután itt is, ott is kezdett megszólalni a néger muzsika, a brazil, az argentín, a mexikói és mindenféle zene. Majd megszületett a tánczene. És a gramofon és a rádió. A zene többé nem az egyes társadalmi rétegek sajátja és privilégiuma volt, hanem mindenkié. A zene mindenkié! Ez volt Kodály jelszava, amely napról napra igazabb lett, csak nem az általánossá váló énekoktatásnak, hanem ekkor már a hírközlés forradalmának köszönhetõen. Ma, amikor minden lakásban ott a rádió, a magnó, a WALKMAN, a lemezjátszó, a hordozható és házi CD, a TV, a videó, a számítógép, az Internet és az MP3, a minidisc és ami már van, de még nem jött ki a kereskedelembe: a zenét öntik, ömlesztik, ontják a fejünkre, bele a fülünkbe. A legtöbb háztartásban egész nap ott üvölt, vagy duruzsol a rádió, mert a mai városi ember leszokott a csendrõl, s úgy érzi, hogy a rádióval, vagy a magnóval, benépesíti konyháját, a lakását. Bemegyek egy ruhásboltba, cipõboltba, belépek egy liftbe, vagy rászorulok az utcai toalett használatára: zene, zene, zene, egészen addig, ameddig csak az elektromos huzalok elérnek: és kizárólag tánczene és rock és hard-rock, soft-rock, opera-rock, rock-opera, rock-rock és megint elõlrõl. Buszon, vonaton, villamoson és utcán kihallatszik a mellettem elsétáló, a mellettem utazó WALKMAN-fejhallgatójából a tiki-tiki tiki-tiki.: A zene mindenkié! Ha akarja, ha nem! És a hétköznapjainkból kirekedt a csend.
Gyermekkoromban elég sok idõt töltöttem vidéken. Falun. Mennyi hang zenésítette be a nap minden pillanatát! A templom harangjai, a szekerek zötyögése, a kút vizébe leérkezõ vödör csörrenése, csobbanása, a csizma cuppanásai a sárban, a hazafelé közeledõ nyáj, a kolomp, a baromfiudvar zajai a nap különbözõ szakaszaiban, az etetéshez elõcsörtetõ malacok röfögése, kutyák ugatása, acsarkodása: mindez egyfajta hang-lég-kör volt, amely akkor és az ottaniaknak a hétköznapi élet hangját jelentette. Olvastam egy svéd zenekritikus-újságíró, Ludvig Rasmusson kutatásainak rövid ismertetését. Nagyon elgondolkoztatóak. Hibát követnék el, ha nem terjeszteném a legfontosabb gondolatait. Az embert körülvevõ zajokról és azoknak a zenénkre gyakorolt hatásáról van szó.
A 30-40 éve még csendes falvakban az emberek ma már észre sem veszik, hogy egész nap, mint valami alapzaj, ott duruzsol, zsong a fülükbe a láthatatlan hang-szörny, amely besurran a falu mellett elfutó országútról, a szántóföldeken pöfögõ gépektõl. Ha azután a nagyváros zajai között akarunk eligazodni, már nem is hallunk mást, csak egy hangmasszát, amelyben eltûnik mind az a muzsika, amely valaha életünk tartozéka volt. Ha végre bezárkózunk lakásunkba, vagy szállodai szobánkba, újabb rémmel találkozunk: a szellõzõberendezés, a légkondicionáló végnélküli és kegyetlen surrogásával. De ugyan ez a surrogás ott bujkál a tárgyalótermi, az éttermi, az irodai zajok között is és õrli az idegeinket. Fülünk képtelen megkülönböztetni a különbözõ hangforrásokat. Meghalljuk a csattanásokat, füttyentéseket, de a körülöttünk lévõ apróbb neszekbõl semmi sem jut el hozzánk. Ezeket elnyeli, megfojtja egyre zajosabbá váló környezetünk. Ott tartunk, hogy gyermekeink éppen olyan jól elbeszélgetnek a diszkóban, ahol döng és dühöng a zene, mint szüleik annak idején a csendes kávézóban, ahol idõs néni símogatta a vastag terítõvel letakart zongora billentyûit. Az életünket kisérõ zajok monotonsága erõsen befolyásolja a hangokhoz való viszonyunkat. A mai zene vagy megpróbál menekülni ebbõl a megromlott hangzavarból, vagy megkísérli túlharsogni azt. A fiatalok kimondottan szeretik az erõs hangokat, legyen szó autóról, motorkerékpárról, vagy zenérõl. Már akkor is hangosan beszélnek, ha egyáltalán semmit nem kell túlkiabálniuk. Így válik gyermekeink zenéje egyre hangosabbá, de egyszerûbben felépítetté, dallamilag és harmóniailag szegényebbé is. Hiányoznak a finomabb hangok. Egy csendesebb élet muzsikája is csendesebb lenne és hangokban mégis gazdagabb.
Rasmusson megállapításait nem árt komolyan vennünk. Ahogyan a gyarapodó zajok tönkretették az ember zajkörnyezetét, úgy tették tönkre, úgy változtatták minõségileg is másra az egykori rajzoló-farigcsáló vadászok, a népdalokat éneklõ, táncot ropó köznép kezdetleges, de õszintén örömteli szórakozását.
Oly sokszor emlegetett vadászaimról el kell mondanom, hogy régészek és vallástörténészek kutatásainak eredményei arra mutatnak, hogy azok a kezdeti ártatlan faragványok és barlangrajzok mégcsak nem is azért készültek, mert az õskori képzõmûvész-vadásznak az volt a hobbyja. A faragott-rajzolt figurák az elejtendõ vadat, az ellenséget ábrázolták, s keletkezésük oka egy hiedelemre, vagy ha úgy tetszik mágiára vezethetõ vissza, amely szerint, ha valaki birtokolja ellenfelének rajzolt, vagy faragva megjelenített mását, annak hatalma is van afölött. Mint ahogyan késõbb a zsidók és a mohamedánok is így vélték. Ettõl persze semennyit sem kisebbedett a mûvészetek elõtt ügyeskedõ vadászok mûvé-szettörténeti szerepének fontossága. Egy percre zavarba hoz a jól ismert frázis: zenével tömegeket lehet megmozgatni! Az ú. n. hétköznapi ember ezt elfogadja, mert jól hangzik, valami fennkölt gondolatot érez mögötte, s nem is töri rajta a fejét, van elég gondja: biztosan úgy igaz, s adott esetben még hangoztatja is. Ilyenkor elégedett önmagával. Nem õ tehet róla! Életünkben egyébként a legtöbben nagyon sok ilyen frázist használunk, durrogtatunk füstté minden átgondolás nélkül. De lám, a We Are The World, az AIDS és a fajüldözés elleni zenei megmozdulások is milyen jól sikerültek! Az említett dal pillanatok alatt közkedvelt sláger lett! Nem tudom, hány éhezõ gyermek lakott jól a felajánlott gázsiknak köszönhetõen, vagy hány politikai foglyot engedett szabadon a rendõrség ott lent, Afrika déli csücskében, de a megmozdulások tiszteletre méltó szándékra vallanak. Azt sem tudhatja a magamfajta rosszindulatú kötekedõ, hogy a hang- és filmfelvételek közben hányan gondoltak az éhezõ gyermekekre, vagy a politikai foglyokra, de az elsõnek említettek legalább szerényen, énekkar módjára felállva is élményt nyújtottak. Az utóbbiak azonban felvonultak, mint akik kitörtek onnan, ahová valók: öltözékük olyan bolond volt, amilyennek kigondolására csak bizonyos emberek képesek: bohóckodtak, egymás elé léptek, mint kezdõ színtársulat primadonnái a legelsõ bemutatón, s egyáltalán nem tudták elhitetni a marslakókkal, hogy Nelson Mandélára gondolnak. Magam is kételkedtem. Mégis jó volt mindkét felvétel, hiszen a TV-készülékek képernyõin egyszerre láthattuk a legnagyobb amerikai sztárokat, köztük jónéhány milliomost is, például magát az egyik szerzõt, aki - viselt ruhájából itélve - másodállásban vagy butler egy jobb családnál, vagy felvétel szünetben hajóskapitányosdit játszott valakikkel. Azért felül kellene már vizsgálni azt a régen bevett szokást, hogy az õrült embereket csak akkor kell zártintézetbe vinni, ha a társadalomra már (és kimondottan) fizikailag veszélyesek! Azt hiszem, hogy rossz példát találtam a zene tömegmozgató erejének bizonyítására. Talán jobb lesz ez a példa: Magyarországon az 1930-as években a zene, elsõsorban a közös éneklés öröme gyüjtötte össze a munkanélküliek ezreit. Ezek a munkásdalárdák gyakran váltak az ellenállás csoportjaivá. A megfelelõ pillanatban mozgósító ereje lehet nemzeti himnuszoknak éppúgy, mint egyébként giccses, érzelgõs, hazafiaskodó, netán kimondottan soviniszta daloknak. Éppen így szenténekeknek, dobok, harci kürtök hangzavarának is. Persze ezekben az esetekben a dalok-énekek szövege különösen jelentõs szerepet kap, ismétlem, a megfelelõ pillanatokban! Ez tehát nem azt jelenti, hogy egy bizonyos dallal mindíg és mindenkor ugyanúgy lehet hatni ugyanazokra az emberekre! Ezért tehát nehogy a melyik zene hat jobban? téves irányába nyomozzunk, mert az sehová sem vezet! Azon még érdemes elmerengeni, hogy mi által hat a zene? Csakhát itt már valóban vigyáznunk kell, mert a dalszöveg tényleg nem hagyható figyelmen kívül! Ami viszont csak zene, tehát hangszeres zene mindenféle szöveg nélkül, az, nos, mit lehet mondani? A harmóniák feszítenek, a dallamok megkínoznak, kicsordul a könnyünk akár örömtõl és gyönyörtõl, akár egyszerûen a muzsika szépségétõl, még akkor is, ha én vagyok a hallgató, aki e sorokat írom. Talán két éve hallgattam egy hangszerelést Bob Bruckmayertõl (egykor híres jazz-trombonos volt, akit persze ma is számon tart a jazztörténet!). Egy román zongorista hívott meg a lakásába. Hajnali órák, mûvésznegyed Malmöben, temetõre nyíló és szélesre tárt ablakok, teljes hangerõ. Vendéglátóm megkínált egy alkoholmentes sörrel, feltette a lemezt, s leült, nos, õ is háttal felém. Nem mondom, õ meg egy olyan volt, aki le akarta vágni a saját kezét, amikor meghallotta Bill Evansot zongorázni. Tehát a temetõben feltehetõen minden halott megfordult a sírjában a hangerõtõl, de ami magát a hallottakat illeti: én zokogtam a gyönyörûségtõl! Igen, én! Mint ahogyan mindíg könny szökik a szemembe, amikor a The Man I Love egy bizonyos Ella Fitzgerald felvételének utolsó (modulált) részét hallgatom. Sokáig üldöztem ezt a lemezt, míg végül valaki ajándékba nekem adta, mert neki csak egy Gershwin-lemez volt a sok közül.
Nincs is olyan emberi érzés, vagy természeti kép, amelyet zenével ne lehetne kifejezni. Csörgedez, hömpölyög, árad, hullámzik a víz; az esõ megered, szitál, zuhog, zeng az ég és villámlik, vagy játékos szellõ fut át kacagva a mezõn, s a szürke felhõk mögül lassan elõmosolyog a nap: a zenében semmi nem lehetetlen! Mi pedig, mint a beavatottak, hallgatjuk, s tudjuk, kitaláljuk, mikor villámlik, mikor esik, s hogy mikor vonultak el a felhõk. Hogyan lettünk ilyen zeneértõk? Megtanultuk? Hallottuk másoktól, hogy a zenét így kell hallgatni? Amikor a marslakó egészen naív módon megint arról akar beszélni, hogy hiszen mindenki tudja, hogy nem mennydörgés, hanem a zenészek, akkor nem tudok neki mást mondani, mint azt, hogy a zenészek csak úgy tesznek, mintha! Miért? Mit mondhatnék? Hogy ez egy mûvészet? Hogy ez egy megfoghatatlan, egy csodálatos, isteni, meg ilyenek? Akkor majd megérti? Vagy elhiszi? Vagy csak rábólint, s gondol rólam, rólunk, amit akar?
Pihentetõként menjünk be végre egy pianobárba. Leülünk a zongora körött elhelyezett bárszékekre, lényegében szemben a zongoristával. Halványan már ez az alaphelyzet is jelzi, hogy õ és vendégei nem egyazon történések részesei lesznek. A zongorista már javában izzad. Miközben elfoglaljuk a két utolsó szabad széket - mert ugyebár kettesben érkezünk -, még halljuk egy grandiózus darab befejezõ akkordjait, de szórakoztatónknak (entertainerünknek), az ember nem is érti hogyan, de jut ideje mosolyogva felénk bólintani. Míg a vendég kitalálja, hogy mit igyon, s egyik szeme egyfolytában a pincér tekintetét akarja elkapni, a zongorista számtalan apró esemény sorozatát éli át. Ha senki nem rendel tõle dalt, zeneszámot, egy újabb mosollyal felméri a vendégeket, hogy eldöntse, miféle zenével próbálkozhat. Azután az elsõ harmóniák leütésével elindul egy igen különös és nagyon komplikált folyamat, amely magában foglalja a zongorista minden tennivalóját. Tekintve, hogy énekel is, a következõkre kell figyelnie: megfelelõ hangnem, dallam, szöveg, tiszta intonáció, mindíg idejében történõ lélegzetvétel, ügyes gazdálkodás a levegõvel; a kéz munkája, az egyes hangok dinamikája, a melódia mindenkori kiemelése, a harmóniák szabályos fûzése, a szólamok szellemes vezetése, a tempó, a ritmus izgalmas lüktetése, nem sietni, nem lassulni, stílusosság, kis mosoly, látványos virtuozitás, finom bohóckodás, viccelõdés (figyelembe véve a vendégek életkorát, pillanatnyi hangulatát, hiszen alig ittak még), meg azután biztosan lenne mit említenem még. A zongorista minden hangot kiválaszt, elõvesz az emlékezetében felhalmozódott ezernyi dallamfordulatból, szövegbõl: összefogja az aktuálisakat és megszólaltatja. Ennyi! Nos, ez az utolsó momentum jut el a hallgató vendég füléhez, aki - megjegyzem -, nem mindig hallgató, hiszen lehet például, hogy már csak a zongoránál kapott helyet, a zene nem is érdekli, vagy egyenesen zavarja. Valójában csak inni jött ide, nem is tudja hová. Na, ez nem ide tartozik! Viszont: ha egy bárzongoristának ekkora koncentrációra lenne szüksége, beleõszülne a legegyszerûbb dal elõadásába is! Valóban! Egyszer egy vendég, aki egyébként trombitás volt egy szimfónikus zenekarban (!) mondta nekem: Énekelsz, bal kezeddel zongorázol, kiséred magad, miközben jobb kezeddel szövegkönyvedben megkeresed, amire szükséged van. Ez is mutatja, mennyire profi vagy! Én pedig csak akkor hittem el, hogy sem nem gúnyolódik, sem nem viccelõdik velem, amikor másnap is eljött, s elismételte ugyanazt. Ismétlem: egy zenész! Nos, a gyakorlatban a zongorista feladata nem annyira nagy, hiszen a közkedveltebb számokat évente legalább háromszázszor énekli, s még/már arra is jut ideje, hogy a vendégeket üdvözölje, úgy tegyen, mintha megismerné õket, s az esetleg visszatérõket ráadásul (és lehetõleg) név szerint üdvözölje. Egyes bárzongoristáknak igen sok dal elfér a fejében. Elég, ha a vendég kimondja a címet, az entertainer máris zongorázza-énekli. Hogyan lehet ennyi mindenre emlékezni? Azt hiszem, hogy a zenei emlékezés hasonlít a távolsági telefonszámok megjegyezhetõségének okára. Hiszen nem azt a tizenkét-tizennégy számjegyet kell fejben tartani, hanem csak négyet: a külföldi hívás, az ország, a város és az elõfizetõ számát. És ez nem is olyan nehéz! Mégis fontos tudnunk, hogy miként a tárcsázott számok mindegyike egyenként járja végig Európát, vagy a világot behálózó vezetékek bizonyos szálait, úgy az a szörnyûséges zenei folyamat is, mégha többnyire már automatikusan is, de kivétel nélkül minden dal, zongoraszóló esetében újra és újra átcikázik a zongorista agyának, testének megfelelõ idegpályáin. Ettõl van az, hogy mire elérkezik a záróra ideje, a legjózanabbul élõ bárzongorista is szörnyen elfárad, s az idegei még további órákig emlékeztetik az elmúlt éjszaka zsongására, kedves, vagy nem-kedves vendégek kívánságaira.
Kár lett volna, ha a marslakók éppen a pianobárban töltött éjszakából maradnak ki, de most tehát láthatták-hallhatták: másnap azután így szólt az egyik:
- Egészen biztos vagyok abban, hogy egy földi ember közöttünk élve hamarosan kijelentené, hogy mi a világmindenség legunalmasabb, legszellemtelenebb teremtményei vagyunk. Persze ez attól függ, kinek a mércéjével mérjük. Mert az tény, hogy találmányaink, különbözõ terveink nem készülhettek volna el képzelõerõ, fantázia, tehát annak a bizonyos ha így csinálok, akkor majd úgy csinálhatok nélkül. Nálunk azonban ehhez nem társul az általad (ez én vagyok) említett úgy csinálunk, mintha, mert ha ez valakivel elõfordulna, az a mi bolygónkon bizonyára orvosi beavatkozást tenne jogossá és szükségessé. Viszont egy biztos: ahol mi élünk, ott még soha senki nem éhezett, nem szomjazott, nem fázott és a levegõt sem szennyeztük meg semmivel. Nekünk ezen a néhány dolgon múlik az elégedettségünk. Nektek meg mintha a történelmetek elején azt súgta volna egy gonosz szellem, hogy életeteket feltétlenül üdüléssé, vagy mindenképpen valami kellemes élménnyé kell tennetek, mert különben semmi értelme csak létezni, s napról napra munka, táplálkozás és alvás. Már az elsõ pillanatokban láthattátok volna, hogy a bõvelkedés, a pazarlás azonnal megteremti párját és ellentétét a szûkölködést, a gazdagságot és a szegénységet. Dehát - vonta meg a vállát a marslakó -, ti ezt választottátok.
Elgondolkoztató a zenei képesség feltételeinek összefüggése, vagy éppen egymástól való függetlensége. Valamikor az volt a legelterjedtebb elképzelés, hogy akinek szép hangja van, annak okvetlenül foglalkoznia kell zenével, hiszen annak a hallása is jó. Ha azután egy ilyen növendékrõl kiderült, hogy a hangja ugyan szép, de jobban teszi, ha csak beszédre használja, s nem énekel, akkor szerencsétlenre ráfogták, hogy lusta, bezzeg ha akarna! Hiába kiabáltak vele a tanárok, hiába szégyenkeztek a szülõk, mert részben a gyermek tehetsége, részben pedig, de nem utolsó sorban, az érdeklõdése hiányzott. Pedig, mint tudjuk, ez a kettõ együtt jár, akár zenérõl és egyéb mûvészetekrõl, akár sebészetrõl, vagy asztalosságról van szó. Néhány hónapos korában minden gyermek énekel és táncol. Egy idõ után elég, ha csak bekapcsoljuk a rádiót, s máris produkálják magukat. Ez a kérdés azért izgat, mert elõfordul, hogy már a bemondó hangjára is elkezdik. Talán azt is zenének vélik, vagy egyszerûen csak a hang bírja õket éneklésre-mozgásra? És mi, felnõttek? Miért vagyunk annyira oda? A zenéért, vagy magáért a hangért? Ha ezt valakinek sikerülne kiderítenie, az eredmény valószínüleg döntõ lenne a zene, a hang és az ember kapcsolatának vizsgálata szempontjából.
Nem lesz minden gyermekbõl zenész, még csak nem is lesz mindegyiknek érzéke ahhoz. Pedig sokan szívesen mondogatják utólag: az én fiam/lányom már csecsemõként is, hmmm.
Nagyon érdekes azoknak a muzsikusoknak az esete, akik remekül olvasnak kottát, hangszerükön brillíroznak, viszont kotta nélkül meghalnak, mert nem találják a hangokat, nem érzik a ritmust, a periódusok lüktetését. Sok jó zenészre mondják, hogy nincsen stílusérzékük, lélektelen a játékuk, favágók. Ezek, bár talán valamelyik világhírû szimfónikus zenekar tagjai, féltékenyen hallgatják-lesik azoknak a játékát, akiknek (ahogyan mondani szokás) vérükben van a zene, pedig a kottát nem, vagy alig ismerik, mégis minden hangjukból sugárzik a fantasztikus tehetség, a minden kisebb hibát feledtetõ átütõ erõ. Ezeknek a meglévõ, vagy hiányzó képességeknek sok változata, keveréke lehet. A dinamikai érzék, a stílusok ismerete és használni tudása, a belsõ hallás, emlékezési készség, hangszerelési érzék, zenekaron belüli alkalmazkodó képesség, eligazodás a szólamok között, stb. Ezek, bizonyos esetekben, jól megvannak egymás nélkül is, tehát nem mindig feltételei egymásnak (hiszen pl. miért kellene érteni egy dobosnak a hangszerelés fogásaihoz?). Nagyon sokat számít a gyakori zenehallgatás: sokféle zenével, elõadásmódokkal megismerkedni, trükköket, megoldásokat ellesni, felhasználni és kiegészíteni saját ötletekkel, a saját tudással. Mibõl ered a rögtönzési készség? Mitõl rögtönöz jobban az egyik, mint a másik, aki pedig elméletben érti, hogy mirõl van szó, mégsem megy neki? Rögtönzés közben persze sok régebben már felhasznált, bevált fordulat kerül elõ. Vannak jazz-zenészek, akik kimondottan gyüjtik a legjobban sikerülteket. Ez rendben van. De egy-egy zenemûvel kapcsolatban ezek a figurák miféle isteni sugallat révén kerülnek elõ éppen idejében, hogyan épülnek be az aktuális harmóniamenetbe? Egyáltalán, ami a rátermettséget, a jó hallással születettséget illeti: az embernek az idegrendszerén, a vérösszetételén, a szeme állásán, vagy micsodáján kellene változtatni ahhoz, hogy tényleg érzéke legyen a zenéhez? Mik ennek az élettani feltételei, s egyáltalán élettaniak-e azok? Miféle ideggócokat kellene megpiszkálnunk ahhoz, hogy megszülethessék minden idõk legtökéletesebb zenei csodagyereke, aki mindenféle zenei képességgel a legfelsõ szinten rendelkezik? Meglehet, hogy a génekkel folytatott kisérletek idõvel erre is választ adnak, csak azt hiszem, elõször meg kell várnunk, amíg elõbb a leg-leg-szuperkatona prototípusa is elkészül és beváltja a hozzá fûzött reményeket.
Az autószerelõk szerszámaitól az orvosi mûszerekig, az esztergapadtól a konyhakésig megszámlálhatatlanul sok szerszám létezik. Kezelésüket tulajdonképpen igen egyszerû megtanulni, mert mindegyikkel vagy megfogok valamit, vagy elcsípek, elvágok, megcsavarok, kihúzok, átfúrok, kiveszek, letörök, ellapítok, lereszelek valamit. A hangszerekhez az írógép, különösen a számítógép billentyûzetének használata, valamint a komplexebb feladatokat elvégzõ gépsorok beprogramozása lehet hasonló feladat: egyes billentyûk más billentyûvel egyszerre lenyomva megváltoztatják eredeti funkciójukat. Hasonló a fúvóshangszerek legtöbbjének billentyûzete is. Ha valaki kottából játszik hangszerén, akkor adva van a feladat, mert csak le kell ütni/nyomni a megfelelõ gombokat, billentyûket. Amikor azonban fejbõl játszik a zenész, akkor egészen más történik, másnak kell történnie az agyában! Ilyenkor ugyanis semmiféle írás nem ad útbaigazítást, hogy a C hangot, vagy a G-t kell megszólaltatnom. A zenész nem képzel el semmi féle kottát, s nem is ér rá kigondolni a hangok nevét, pláne, ha közben még énekel is, mint a pianobár zongoristája. Az esztergályos, a marós dolgozhat kottából, azaz a megadott méretek alapján, de fejbõl rögtönözheti a világ legdíszesebb állólámpájának tartórúdját. Kissé sánta hasonlat, de nem téves! Jó lenne kitalálni, mi történhetett Chopin agyában, amikor lehúnyt szemmel szinte kiálmodta a zongorából a puhán felszálló hangfüzéreket, s eszébe sem jutott, hogy zeneelméleti érvekkel bírja rá magát, mondjuk, egy melódia újbóli, de már egy másik hangnemben történõ megszólaltatására?
A kimondottan zenekari koncertek az igaziak! Meg egy kissé alkalmak is. Mint ahogyan a színházi elõadás megtekintéséhez, ilyenkor is szépen kiöltözünk. A szünetben megmutatjuk magunkat, hogy most is itt vagyunk, ismerõsöknek köszöngetünk, érdeklõdünk gyermekeik, közös barátaink hogyléte felõl. A koncert után bemegyünk egy öltözékünkhöz illõ étterembe, ahol a vacsora utáni kávé mellé konyakot is rendelünk. Közben lehet csillogtatni a koncerttel kapcsolatos véleményeket, kimondani az ismerõsök feltûnõ ruhadarabjairól, az egyik hegedûs megbotránkoztató hajviseletérõl alkotott ítéletünket, s elviccelõdünk azon, hogy a szünetben megismert hölgy, akirõl kinézése alapján az elsõ pillanatban azt hittük, hogy elismert szak-öreg, minden zenei mûszót rossz helyen használt. Talán nincs is szükség több konyakra ahhoz, hogy elérkezzünk az est hát te ezt még nem hallottad? játékához, amikor meglepjük egymást a biztos forrásból eredõ ne add tovább pletykákkal, köztük a híres karmester botrányos szerelmi kalandjáról szóló legfrissebbel, amely szerint, na, gyere közelebb.
Azt hiszem ezért mondjuk, hogy egy koncert azért élõben mégiscsak egészen más! Egyébként a megállapítás teljesen helyes, de más okból is: a zenekarnak egészen más érzés halott mikrofonok helyett élõ közönségnek játszani. Ettõl függetlenül, valljuk be, még a szakma koncert utáni beszélgetése is megtévesztõen hasonlít az imént leírtakra.
Az, hogy én ilyen alkalmakról, tömegmozgatásról, a zenében rejlõ üzletrõl, stílusharcról, dicsõségrõl, csõdrõl, szép hang, rossz hallás eseteirõl, vagy a zene és a hang teljes megfoghatatlanságáról teszek említést, s kirohanok általában a mûészetek és mûvészek ellen, azért van, mert minden mellõzhetõt szeretnék lehámozni a zenérõl, hogy közelebb juthassak hozzá, annyira elõitélektõl mentesen, mint vendégeink, a marslakók. Sikerült is kizárni néhány köztudott, de megtévesztõ jelenséget és szempontot. Azt pedig egészen világosan látom, hogy a zene és muzsika a furfangos, a már adok, tehát kapni akarok elv szerint gondolkodó ember találmánya, a zenemûvészet még inkább, egy olyan régesrégi történelmi idõszakra tehetõ, amelyet megelõztek az elsõ népdalok, az elsõ munkadalok. Hogy ezeknek is volt dallamuk, az elgondolkoztató lenne, ha nem hallottam volna a jojk-ot, a magyarság ma is majdnam a természet ölén, Norvégia és Svédország legészakibb területein élõ rokonainak, a számik-nak dalait, amelyeknek inkább a ritmusa, az állatok, a természet, az élet hangjának az utánzása a jellemzõje és a lényege. Mint ilyen, minõségileg alapvetõen emberibb szerepe van, mint a legnagyobb szakmai tudással és legforróbb mûvészi ihletettséggel megírt szimfóniának. Mert ez közleményt továbbít egyik embertõl a másikig! Nem célozgat, nem hivatkozik, nem sápítozik, nem liheg és nem öklendezik, hanem továbbít, kijelent, megmond, figyelmeztet. És erre még a marslakóknak is felderül a tekintetük. Kicsit különös a mód, mondhatnák, de legalább van értelme.
- Na és akkor mi van? - kérdezi ugyanaz, aki már az elõbb sem figyelt. - Ezért kellett ennyit írni, meg egy csomó mûvészt sértegetni?
Nos, elõszöris annyit írok, amennyit akarok! Másodszor: engem a mûvészek, komédiások, mûírók, költõk, meg mindenféle alkotók többezer éve néznek hülyének, s úgy gondolom, itt az ideje, hogy ezért megharagudjak, s hogy ezt meg is mondjam. A harmadik pedig: a zene (még mindíg) tele van talányokkal, amelyekkel tudósoknak kellene foglalkozni. Én felsoroltam a legtöbbet, de rengeteg kérdésre hiányzik még a válasz. Meg azután: azt már tudjuk, milyen az életünk zenével, de milyen lenne nélküle? Hogy ez a veszély nem fenyeget? Persze, hogy nem, de ennek egy alapos átgondolása valószínüleg újabb elgondolkoztató tényekre vetne fényt. Nem lennének koncertek, sem zenés színházak, izgalmas dobpergés a cirkuszban, vasárnap délelõtt nem vonulna ki a parkba a katonazenekar, s a prímás nem jönne az éttermi asztalhoz. A zenészek mind eldobhatnák hangszereiket, a skótok dudáikat, a sznobok és nem-sznobok bérleteiket. A rock megszûnésével a fiatalok legjobb lelki villámhá-rítója is megszûnne. És nem lennének karácsonyi dalolcskák, anyukák altatódalai, gyermekdalok, meg olyan dalok, amelyeknek hallatára könny szökik a hazájuktól távolbaszakadt emberek szemébe.
- Nos, ezt akarnád elvenni az emberiségtõl? - kérdezte X ismerõsöm, s a marslakó bizonytalanul mosolygott rám, mert neki nehéz ám megállapítani, hogy ez kérdés volt-e, vagy pedig szemrehányás?
- Gyönyörû egy zongorista lehetsz te, akinek ilyesmi egyáltalán megfordul a fejében - tette hozzá X.
Pedig el kellett gondolkoznom ismerõsöm kérdésén. Amit szerinte el akarok venni az emberiségtõl, azok mind elsõsorban lelki szükségletek, vagy olyanok, amelyekre azt szoktuk mondani: Olyan jól esik! Jól esik néha leülni a parkban és hallgatni a rezesbandát. A fák levelei között áttörnek a napsugarak, otthon készül az ebéd, szinte idáig érezni a húslevesek és frissen kihajtogatott hófehér asztalterítõk mesés illatát. Jól esik, ha koncert után elmegyünk egy étterembe, jól esik a cirkuszi elõadás szünetében a sósperec, a sült kolbász, s mellé a korsó sör, nos végülis: emberek vagyunk, s mint ilyen, hát, mitagadás, sokat számítanak az ilyen szempontok. De itt is elismételem, hogy meg kell tanulnunk korlátozni azokat az erõfeszítéseket, amelyeket irdatlan mennyiségben azért használunk el, mert jól esik, miközben, mint ez ismeretes, milliók halnak éhen, de az árakat látva még a normál keresetû ember is szívja a fogát, ha eljön az ideje új cipõt, új inget, vagy egyszerûen a napi élelmet megvenni. 150.000.000: - Dollár egy Van Gogh képért! Száz. Ötven. Millió US Dollár! Ismerjük el, hogy, nos, ezt már a marslakóknak sem merném megmondani! Tehát nem a lelki örömöket sajnálom én az emberiségtõl, hanem azokat az egyébként igen jól felhasználható anyagi és szellemi eszközöket, amelyeket lelki igényeink olyan tékozló módon felemésztenek.
Emlékszem, hogy zenekarokban dolgozva hány vitának voltam fültanúja, vagy részese, amely harmóniákról, esetleges elírásokról, tempóról: tehát zenérõl szólt. Magam is többször összeszólalkoztam egykori basszgitáros kollégámmal, ha nem volt kedve a kottában álló hangokat pengetni. Ilyen vétségekért forróbb vérmérsékletû zenészek össze is verekednek, vagy egyszerûen haragosokká válnak, s ott ártanak egymásnak, ahol csak lehet. Miért? A zene miatt, vagy mert nem az õ akaratuk érvényesült? Végülis nézhetjük a dolgot bárhogyan és bárhonnan, akkor is a zene miatt keletkezett a vita. Elillanó hangok, zenei ízlés, stílusosság miatt. Ezt nézik, lesik a nevetéstõl a hasukat fogva a kívülálló nem-zenészek, s meggyõzõdésük, hogy nekünk mindegyikünknek egy kerékkel több van.
A marslakók nem nevetnek, csak vállukat vonogatják kicsit szomorúan, vagy csak udvariasan, amiért gyönyörré és gyötrõdéssé, gyakran az életünknél is fontosabbá tettük a zenét, s vitáinkban éppolyan megfoghatatlan jelzõkkel, érvekkel vagdalkozunk, mint maga a hang. Ha az értelmes gondolkodás képességét valóban a kisérletezõ, vagy tompa eszû elõdeinkkel jóindulatoskodó földönkívüliektõl mesterséges mutáció útján kaptuk, mint ahogyan ezt Eric von Däniken gyanítja, akkor ebbõl két következtetést merészelek levonni. Az egyik az, hogy ajándékba kapott gondolkodási képességünkkel szégyenletes módon visszaéltünk, mert azt, bizony, nem csupa értelmes döntés meghozatalára használtuk fel. A másik következtetés pedig: mesterséges mutáció esetén a zene valószínüleg nem egyéb, mint értelmünk, agyunk egyik zugában keletkezett félreértés következménye, vagy egy számításból beépített gát, amely el akarta terelni figyelmünket valódi gondjainkról és feladatainkról. Persze ebben az esetben egy ilyen ajándék annyi, mint a nesze semmi fogd meg jól! S mi ezt próbáljuk szorongatni sokszáz éve már. Amikor az utóbbi mondatok leírása után nagyot fújva kikapcsolni készültem az írógépemet, szinte hallottam X kötekedõ kérdését: Most úgy érzed, hogy érdemes volt ennyit gondolkozni, ennyi sokat leírni, azt a rengeteg papírt összegyürni, csak azért, mert talán csupán egy nappal, vagy akár ezer évvel késõbbre tetted a zene megszületésének okát vagy idõpontját, szemben azzal, amit a zenetörténészek állítanak? Nahát, azért írtam én másról is, meg a zenérõl is. Ami az utóbbit illeti, talán örülnék is neki, hogy az õshórukktól elvettem az elsõ zeneiség megtisztelõ titulusát, csakhogy örömömet még egy percig sem élvezhettem. Bármilyen zavaros is a zene és az azt körülvevõ élet összképe, úgy gondolom, hogy a marslakók jól eligazodtak benne. Legalábbis tõlük elfogulatlan, pártatlan segítséget kaptam. És lám: amikor elérkezett az ideje, hogy búcsút vegyek a távoli bolygó (mert ugye, végülis nem a Mars) hozzánk tévedt lakóitól, akkor egyikõjük kijelentette, hogy õ a Földön marad.
Megérthetõ, hogy ez engem legalább annyira meghökkentett, mint a távozni készülõket.
- Dehát mi történt veled? - kérdezte egyik társa.
- Ne nevessetek ki, de miután nálunk, otthon, nincs hang, itt meg hallok, itt hangok vannak, nos, én beleszerettem a hangba és beleszerettem a zenébe is!
- Ez megõrült - hangzott kórusban a reakció.
- Hát, nem biztos, hogy megõrült - mondta a legfiatalabb idegen és az egyik fülére mutatott.
- Gondoljátok meg, hogy mi eddig nem hallottunk! Sem zenét, sem semmiféle hangot! Azért nekem meg sem fordult még a fejemben, nos, én igenis, megyek haza veletek.
- Mindegy! Lehet, hogy megõrültem, lehet, hogy nem és nem is érdekel! Ezentúl nem tudnám elképzelni az életet zene nélkül!
- Dehát gondolkozz! Hát miért?
- Nem tudom! Én sem értem! Nem is fontos, hogy értsem! Még csak nem is akarom érteni! Csupán azt tudom, hogy a zene miatt képes vagyok vállalni mindent, ami itt a Földön vár és esetleg fenyeget, hogy a zene akármilyen megfoghatatlan és titokzatos is, egyszerûen nem tudom itthagyni! Ti nem érzitek, hogy a zene mennyire fantasztikus? Hogy is mondjam? A zene olyan, mint a lágy tavaszi szellõ, mint egy szép leányka mosolya.
Egy marslakó a Földön maradt, egy másik, a legfiatalabb, valójában megingott, de talán csak néhány pillanatra; a többinek pedig nem változott a zenérõl, a hangról (na és a földi életrõl) alkotott véleménye: egy kivételével tehát mind elutazott.
Most azon gondolkozom, mire megyek vele, ha a zongorától jobban látni?
-vége-
|
|
|
- október 22 2008 11:24:29
No, talán itt lehet a kutya elásva! Már én is sokat gondolkodtam azon, hogy vajon ha már a nappali zajok elcsendesülnek, miért hall a fülem olyan hangokat, mint amiket a rádióban lehetett hallani, amikor a megaherczek erõsségét mutatták be a hallgatóknak. Most is itt zümmög (dohog) ha nem is hangosan, de mégis, a fénymásolók, a számítógépek zaja, amely lassan, de biztosan felõrlik az idegeimet.
Mennyivel jobb hallgatni álmatlan éjszakáinkon a tücskök ciripelését, a kutyák csaholását, és hajnaltájban a rigók füttyét!!
"Ha azután a nagyváros zajai között akarunk eligazodni, már nem is hallunk mást, csak egy hangmasszát, amelyben eltûnik
mind az a muzsika, amely valaha életünk tartozéka volt. Ha végre bezárkózunk lakásunkba, vagy szállodai szobánkba, újabb rémmel találkozunk: a szellõzõberendezés, a légkondicionáló végnélküli és kegyetlen surrogásával. De ugyan ez a surrogás ott bujkál a tárgyalótermi, az éttermi, az irodai zajok között is és õrli az idegeinket"
Ebben a bekezdésben találtam rá arra, amivel alátámaszthatom az én teóriámat (feltevésemet)!
Még mindig nem olvastam el mindent, de azon vagyok.Csak a könnyedebb, számomra érthetõbb részeket pásztáztam át! (Mint fiatal koromban, amikor röstelltem egy számomra nehezebb olvasmányú regényt elolvasni és csak a párbeszédes részeket olvastam el elõször). Jól emlékszem, hogy sokáig ott állt a könyvespolcomon a "Híd a Kway folyón" c. regény, és csak évekkel késõbb olvastam el, és persze nagyon tetszett!!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- október 22 2008 23:24:29
Akkor, kedves Zsuzsanna, itt teszem hozzá ehhez a szörnyen hosszú íráshoz, hogy nem annyira tudományos ez, csakhát egy kivsit más a hangvétele.
Ami a marslakók két fülét illeti: nélkülük nem írhattam volna meg így. Olyanókat kellett találnom, akik számára életük elsõ hangélménye a z e n e .
Kösz a priviket!    |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
