|
 Vendég: 94
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Filmet nézünk
Maróti László
- Laci, te ezt most elhiszed? Nézz oda! Te ezt most elhiszed? - kérdezi feleségem, mert nagyon bele tudja élni magát, ha filmet néz és, velem együtt, nagyon haragszik a rendezõkre és dramaturgokra, meg azokra, akik a forgatókönyveket írják. Azt mondja: ezek teljesen hülyének nézik az embert!
- Akkor átteszem a hatosra - mondom.
- Felõlem bárhol csak jobb lehet.
Sajátságos élmény, amikor esténként ott ül az ember a TV elõtt, hogy gyönyörködjék a filmtörténelem többször is látott remekeiben, vagy hogy felbosszantsa magát végtelen sorozatok epizódjaival, s ezek eszeveszett fordulataival. Pár évtizede vannak sorozatok, amelyek már nem is úgy íródnak, hogy egyszer majd valahogyan megoldódjanak a talányok, egymáséi legyenek az egymást reménytelenül szeretõk vagy gyõzzön az igazság, hanem csak folytatódnak azzal a szándékkal, hogy a nap vagy a hét meghatározott idõpontjában milliók üljenek le a TV készülékek elé és várják a csodát. Filmírók és rendezõk gondolataiban azonban láthatóan meg sem fordul, hogy mi, mai emberek, már kritikusabb szemmel nézzük a filmeket, mint az elsõ mozgóképek naív megtekintõi, akik riadtan csúsztak le az elõttük lévõ szék mögé a vásznon közeledõ mozdony láttán. Hiszen ki hitte volna, hogy nem ront rá a teremben ülõ nézõkre! Persze nem arról van szó, hogy a mai nézõ mûkritikussá vált. Az egykori mozilátogatók mai utódait, akarva-akaratlan, egyszerûen megnevelték a filmek, s már igen gyakran elõre tudjuk, mit várhatunk, amikor izgalmas, sejtelmes zene vezeti be a soron következõ jelenetet; megismertünk bizonyos kódokat, amelyek jelzik a rendezõi ötletszegénység meglepetéseit és a forgatókönyvek íróinak gyakran a nézõ kimûveltségét teljesen lebecsülõ dramaturgiai (mellé-)fogásait. Ezek helyett új, a nézõ számára még ismeretlen módokat kellene találniuk, amelyekkel, amíg azokat is meg nem szokja, elbûvölhetik vagy meghökkenthetik ha már annyit fizet érte.
Ügyvédek mosolyognak filmbéli kollégáik gyermeteg jogi sziporkáin, miközben orvosok dührohamot kapnak tõle, hogy a róluk szóló filmek mekkora képtelenségekkel teszik nevetség tárgyává a sebészet vagy általában a gyógyítás mesterségét.
Bizonyára mindenki elõtt ismerõs szituáció, hogy az amerikai filmek tartalma valamilyen módon nagyon gyakran összefügg, akadálya és veszélyeztetõje az éppen közeledõ kormányzói-szenátusi választások kimenetelének. Hiába jönnek a cápák, hiába virágzik a városban bûnözés, a mindenkori választó figyelmét ezek nem terelhetik másra.
Zenészek, hangszerek ismerõi csak fejüket csóválják, amint a színész bájosan, finomkodón símogatja egy zongora billentyûit, miközben egészen mást hallani, ugyanakkor teljesen hibás testmozdulatai arról árulkodnak, hogy fogalma sincs, mit kellene tennie.
- Na, itt van! Amerika! Mit csinálna, ha kifelé nyílna? - duzzog életem párja.
Mi, filmnézõk, mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy az action film-ekben, különösen Amerikában, minden kapu, szoba- és lakásajtó befelé nyílik, különben a rendõr soha nem tudná betörni vagy berúgni; a liftek tetején is mindíg van egy szervíz-ajtócska, ahol ki-be lehet közlekedni, vagy hogy onnan a rablók, detektívek, rémek ráugorhassanak a fõszereplõre vagy a mindenkori áldozatra.
- Na, meg ez is! - mondom most én. - Titkos dolgokról beszélgetnek, de az ajtó persze most is ott áll nyitva.
Mert az is bosszantóan ismert, hogy a titkos megbeszélések mindíg nyitva felejtett ajtók mögött folynak.
Egy másik: amikor az üldözött fõhõs valahára a lakásába lép, többnyire este van és sötét. Mindíg leszegett tekintettel jár, gyanúnak nyoma sincs a viselkedésében. Azért néz mindíg lefelé, hogy megértsük: nem tehet róla, nem vehette észre a rá leselkedõ veszélyt. Azért a világítást mégis majd csak a lakás legbelsõ sarkához érve kapcsolja fel, amikor, természetesen, a szobában támadóállásban vár rá az egész Vöröshadsereg, de ha nem is, hát a lakás minden sarkából fegyverek merednek rá vagy valaki egyszerûen leüti, megöli, felkoncolja. Meglepõ, ha nem így történik, mert ugyanakkor teljes aparátussal óvja õt a KGB, az FBI, a CIA és az MI5 meg még annak egy-két besúgója.
- Nézz oda! Ott rohan az a bolond a kocsi elõtt. Van ennek esze? - kérdezem.
Látott-e már valaki filmet, amelyben a gyalogos fõhõst autóval akarják elgázolni? Emékszik? Az üldözött vagy az üldözöttek kivétel nélkül minden alkalommal a keskeny utcácska közepéhez ragaszkodnak, holott a legbutább falusi tyúknak is van annyi esze, hogy oldalra fusson és minél elõbb elmeneküljön az útról. Ezzel szemben az emberi üldözött inkább megpróbál világrekordot döntögetni és olyan gyorsan futni, hogy az autó, amelyben ott dohog az a 300 lóerõs motor, képtelen legyen utólérni. Dühítõ! Engem ez a reflektoroktól megszuggerált országúti nyúlra emlékeztet.
Már az is egy természetes dolog, hogy a gondosan bezárt ablakot, ajtót valahogyan mindíg kicsaphatja a szél és emiatt a fõhõs soha nem csodálkozik. Pedig azon az ablakon már régen beugrott a gyilkos. Amerikai filmekben néha más a helyzet, mert ott az ablaktáblát felfelé kell lökni, s akkor aztán tessék befáradni.
- Persze, hát miért is mûködne? - áll fel egy pillanatra a feleségem, mintha ki akarna menni.
Miért van az, hogy filmekben minden fontos telefonhívással baj van? Akit hívnak, könyvet olvas. Elõször megdöbben, hogy egyáltalán cseng a telefon. Nem is tudta, hogy feltalálták. Azután átgondolja egész életét és mire végre felveszi a kagylót - na, igen! - addigra a hívó fél leteszi a magáét, hiszen nem kapott választ, a torkának szegezett késnek meg már különben sem tud ellenállni. A mobiltelefonok esetében használója ilyenkor megy be egy atombiztos vasbeton bunkerba, de ilyenkor szokott lemerülni a töltés is vagy a mobil kikerül az erõtérbõl
Néhány évtizede még egy másfél órás film épült arra, hogy a magányos autós ülése alá valaki elrejtett egy elemes magnót, amelynek hangját az autós saját lelkiismerete hangjának vélte. A hang bemagyarázta neki, hogy gyilkolt s a végtelenségig felfokozódó izgalomtól fának hajtott vagy szakadékban lelte halálát.
Ingrid Bergmant ma már nevetséges zajokkal és zörejekkel kergette õrületbe kedvese a Gázláng c. filmben. Egy mai nézõt már nem csapnának be ilyen nevetséges trükkök.
- Manapság mindenki vezet autót. Hát micsoda röhej ez már megint? - mondja feleségem és átveszi tõlem a macskát.
Csak filmek miatt gyártanak olyan autókat, amelyek bármilyen sebességgel száguldanak, a váltójukat mindíg lehet egy még magasabb sebességbe kapcsolni. A vezetõ izgatott beszélgetést vagy vitát folytat a mellette ülõvel. Rendkívül jólnevelt, hiszen közben illendõnek tartja mélyen a szemébe nézni annak, aki mellete ül. Ezért azután csak néha tekint föl, olykor elõre is néz, mert ilyenkor leggyakrabban szakad az esõ és csapkodnak a villámok. Minél veszettebb tempóval hajt, annál gyakrabban mozdít a kormányon jobbra és balra. Manapság már a nézõk soraiban többen is ülnek akik maguk is vezetnek autót, szóval sokan azt várják, hogy a gyakori kormánymozdulatok miatt mikor esik szét a jármû?
Minek ez?
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy filmekben az a menekülõ hölgy, akinek sikerült elosonnia a házból, ahol harmincketten verték egymást, de közben többnyire õrá lövöldöztek, lábán magassarkú cipõjével végre ép bõrrel, lóhalálában eltipeg az autójáig, de szokás szerint az az autó biztosan nem akar elindulni.
A feleségem és én egyszerre mondjuk:
- Na, most jön az ablaktörlõ-jelenet!
És tényleg jött. Ugyanis az autó ablaktörlõje, szerencsére, mindíg mûködik. Az ablaktörlõ az autók legbiztosabb alkatrésze. Az ember néha elgondolkodik, hogyan gyárthatnak ennyi ramaty autót Amerikában és hogyan lehetséges, hogy az egykori szovjet autók a hideg télben is pöccintésre indultak? Na jó. Azokról, emlékszem, azokról meg valahogyan mindíg eltûntek az ablaktörlõk.
Bujkáló fõhõsök, menekülõk mindíg elveszítenek valamit, ami nyomra vezeti üldözõjüket. A rendõrök mágneses nyomkövetõje már az elsõ sáros kátyuban lehullik a megfigyelés alatt lévõ autó aljáról. A már-már megmenekült gyalogos üldözöttek legtöbbször hátrálva figyelik ellenségeiket, pedig még egészen közeli lehet a veszély. Egyébként is ezek a hátrálások minden esetben indokolatlanok, fõleg, ha az ember fél valamitõl vagy közeli veszélyt gyanít.
A misztikus filmek a legszörnyûbbek. A gyerekeink ilyenkor a saját szobájukba vonulnak, mert nem viselhetik megjegyzéseinket. Pedig tessék elgondolni, hányszor és hány különbözõ cím alatt látták ezeket a jeleneteket és a most következõ filmet:
Fiatal hölgy roppant szerencsésnek érzi magát, hogy alacsony bérért beköltözhet egy magányos tóparti házba, amelybe más egyedül a lábát sem merné betenni, mert már messze lerí az építményrõl, hogy ez az A ház amit Isten elfelejtett. Falai mögött, az apró tornyocskák süvegtetõi alatt maga a Gonosz lakozik teljes udvartartásával. De itt laktak egykor kényes kisasszonyok, földbirtokosok, hamisan megvádolt áldozatok, többször felpofozott néger cselédek, akik sírjukban kétszáz éve sem lelnek békét, nyugalmat, elégtételt. Mindemellett maga a ház, hová máshová? mint egykori indián temetõre épült tekintet nélkül az õslakók szellemeire vagy a késõbbi lakókra szóródó átkokra. Az új bérlõt csak egy pillanatra lepi meg, amikor az elsõ estén a forró tea mellé a szobáján hirtelen átsüvölt a fagyos szél, s hogy közben, mintha egy manyasszonyi fátyolba öltözött szellem is átsurrant volna a széllel, azt elintézi egy szégyenkezõ mosollyal: balgaság. Már másnap hallja a fûszeresnél a félrehúzódó beszélgetõktõl, hogy talán éppen mostanában lesz száz éve: abban a házban egy egész családot irtottak ki. A tettes pedig a mai napig ismeretlen. Na, meg a múlt évben is mi történt! Sajnos, a mesélõ itt egészen lehalkítja a hangját és még jobban összebújik hallgatóival, mire a bérlõ-hölgyike megint mosolyog és a fejét csóválja, mert ezek biztosan csak el akarják riasztani a városkából. Azután, amikor a további hetek során már kezdenek elviselhetetlenné válni az éjszaki sikoltások, a padlásról hallatszó sietõs léptek és puffanások, az egyre rémítõbb helyzet miatt a hõsnõ végre kezdi belátni, hogy nem képzelõdik, talán mégis szellemekkel lakik együtt s ekkor kihívja a rendõrséget. Azok eleve úgy látnak a dolgukhoz, mintha marslakók támadását jelezte volna az állampolgár és természetesen a világon semmi gyanúsat nem találnak. Másnap már úgy jönnek ki a hölgy hívására, mintha bolondos vénasszonyhoz tartanának és ennek megfelelõen szép, nyugodt tempóban érnek a helyszínre, ahol (mi, nézõk már látjuk) a ház egy része már romokban áll. Közben rövidke telefonhívás jön, na most itt is, a kormányzótól. Még jó, hogy a rendõrök nem fordulnak vissza. Amikor azután a bérlõt hónapok óta zaklatják a szellemek, de már senki sem hisz neki, akkor egészen meglepõen éppen arra jár sportkocsijával egykori szerelme, a jólfésült fiú, aki valaha az iskola sakk-csapatának volt szélesvállú csillaga s egyben a többi lány álma. Ez pillanatok alatt meggyõzi a hölgyet, hogy ez az egész a megfeszített munka következménye s vígasztalóan öleli magához azt, aki valójában fiatalabb, mint hinnénk, de fekete-keretes szemüvege, minden rendezõ véleménye szerint, sokkal intelligensebb kifejezést ad gyönyörû szép arcának.
Biztosan ismerõs a történet, hiszen több változatát vetítették már TV-ben és a mozijainkban. A befejezések is hasonlóan alakulnak: a szenátor elveszti a választást, egyébként úgyis mindenki meghal, még a nagyképû rendõrfõnök is, na meg a szatócs bolt tulajdonosa, akinek fogszabályzós, gonosz kislánya sokat sejtetõen néz ránk az utolsó filmkockákról, bár nem tudjuk miért, mert addig egyszer sem láttuk.
Természetes, hogy a filmgyártás és filmmûvészet az évek során éppúgy felfedezte és leírta szabályait, a nézõ megnyeréséhez kellõ fogások garmadáját, mint ahogyan a zene és a képzõmûvészetek világában, azok fennköltsége mellett is, szép számmal íródtak tankönyvek. A filmírók elvárják tõlünk, hogy nézzük meg filmjeiket. Mi megnézzük, de kérem, vigyázat, mert már egyre csalhatatlanabbak vagyunk. Ráismerünk a fogásokra, hangulati bevezetõkre, a hatás növelésének szinte minden nüanszára és ezáltal persze a dramaturgiai botlásokra is. Minket tényleg már csak a nem várt fordulatok lepnek meg. Azokból azonban már kevés van.
Kedves Rendezõ úr. Tessék minket meglepni.
Göteborg, 2008
|
|
|
- október 21 2008 04:54:01
Ez azért van kedves Laci, mert már öreg rókák vagyunk és sok mindent megtapasztaltunk már az életben.
Sajnos nem tudtam kivenni, melyik alkotást töröljem,mert rosszul jött a szöveg.Írd meg légy szíves még egyszer. |
- október 21 2008 23:34:37
Na, szóval azt szeretném kérni, hogy a hasonló cím alatt kitett novellát, amelynek az alcíme: Értjük a filmeket, lécccci vedd le.
Kösz szépen. Ez egy kicsit novellább...
PiaNista |
- október 22 2008 10:36:53
Jó írás. Elgondolkodtat! |
- október 22 2008 10:40:31
Kedves Pia Nista!
Most olvastam végig ezt az elmésen többrendbelileg elkövetett filmkritikát!
Nagyon jót mulattam magamban, és nyugtáztam is minden mondanivalódat, hiszen hogy mennyire így van, többünk is állíthatja! Magam is.
Megálltam ennél a mondatnál: Ingrid Bergmant ma már nevetséges zajokkal és zörejekkel kergette õrületbe kedvese a Gázláng c. filmben. És próbáltam rá visszaemlékezni. Én is láttam.
Ugye, jól tudom, hogy a fiatalasszony végül is megmenekült, még idõben kimentette a környezetébõl az, aki igazán szerette õt?
Bizony jó lenne már ha néha meg tudnának minket, nézõket lepni azok a híres-hirhedt rendezõ urak!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- október 22 2008 23:17:06
Gyerekek, köszönöm, hogy olvastátok. Dehát aki hallja agggggya át: kérlek, valaki olvassa el az itteni elsõ válaszomat és ha tudja, törölje az ugyancsak 3-asban közölt hasonló címû írást, amelyiknek Értjük a filmeket az alcíme. Köszönöm tisztelettel.
Kedves Csaba ésZsuzsanna, szépen köszönöm, hogy elolvastátok.
Öleléssel:
PiaNista |
- november 01 2008 01:01:39
Ma is láttam: nagyon fontos volt, de oda nem ment volna ahhoz a francos, csengetõ-csengetö telefonhoz; tolatott-tolatott, amikor azt figyelte, ki az, aki üldözi...? Hát hülyék ezek?  |
- november 01 2008 01:02:26
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
