|
 Vendég: 94
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Egy mai vámpírtörténet, szerelemrõl, erotikáról, álmokról, családról
Pár gondolat tõlem......
Az ember sokat gondolkozik azon mit is írhatna az életrõl, vagy az álmokról,a vágyakról és néha már csak a kedvetlensége is elveszi azt hogy írjon! Nincs ereje tollat ragadni vagy éppen a billentyûzetet használni! Nincs benne élet erõ, vagy kedv vagy éppenséggel olyan érzet ami késztetné! Engem egy csodálatos világ késztetett erre! A halhatatlanság, a vámpír élet! Ami szinte oly erõvel ragadott magával, amit ép eszû ember ki nem hagyna! Vagy csak a fiatalság szól belõlem, nem tudom. Hiszen annyi minden van már ebben a világban amiért érdemes írni, de engem egy olyan világ inspirált, ami talán nem is képzelet hanem mégis létezik, ezt nem tudhatjuk! Sokat gondolok arra milyen vámpírnak lenni, mely érzet keríthet minket olykor hatalmába, a halhatatlanság utáni vágy, a vér íze, a halál! De egyes hiedelmek szerint Káin volt az elsõ vámpír,aki elkezdte ezt az életet. Sokan talán istenkáromlónak hisz most, de nem bánom csak vágyom azt az életet, ami ma már nem létezik, és talán sohasem létezett. Ki mit hisz, de én tudom hogy van hiszen én magam is ebben a világban élek. Küszködöm egy bennem élõ világgal, ami próbálna a felszínre kerülni, de ebben a valóságban amit most élünk, és éltek ti emberek, sokan csak elvetnétek és megvetõ tekintettel néznétek felém, vagy azok felé akik ugyan így éreznek. Hiszen mily gyermeki butaság vonul végig bennem, vagy éppen bennünk, lehetetlen szavaim talán kavart, és bugyuta megfogalmazásban kerülnek napvilágra, pedig csak egy pillanatnyi vágy kapott most el hogy írjak...... Hogy elmondjam milyen az az érzés és vágy, ami a hatalmába kerített, és amit többé nem dobhatok el, aminek a rabja lettem és tudom, ha újra kezdhetném ugyan így történne minden! Ugyan ezekkel a szavakkal és gondolatokkal ülnék le a gép elé és írnám azon szavakat, én gondolatokat amik oly hirtelen tõrnek elõ bennem. Amit nem foghatok vissza, és már nem is akarok!
És ahogyan nap mint nap lefekszem az eleinte még hideg ágyba, álmaim tengerére érek ahol egy olyan világ vesz körül ahol mindenki hallhatatlan, és a vér íze a szánkban oly természetesnek tûnik, ahol repülünk szárnyak nélkül, ahol minden hideg és nyugodt, ahol nem érzünk semmi fájdalmat és ahol minden a Hold fényétõl gyönyörû. És történetem itt is kezdõdik el, pedig egy álom alkotta vallomásnak olykor nincs jelentõsége, de te olvasó remélem megérted és rájössz arra hogy benned is rejlik egy ilyen világ, ami titkon készül benned felébredni! És elhiszed, hogy a lelked hozzám, hozzánk tartozik, és közénk állsz! Habar ostoba lennék ily szavakat mondani, hiszen magadnak kell eldöntened mit is érzel, hogy érdem e ebben a világban élned, és harcolnod a semmiért! Talán rájössz majd, hogy mért teszed azt amit tenned kell, de tudd egyszer végleg döntened kell. Mint ahogyan én is tettem, egy édes, és õszinte álomba menekültem, ami talán nem is az! Ha nem maga a valóság! Olvasd és gondolkozz el, hogy tényleg jó ez az élet, hiszen mindenki mást csal elveszi tõled az álmaid és vágyaid, lerombolja azt amit keserves erõvel megépítettél. Nem néznek semmibe, elítélnek mert más vagy, mert nem úgy gondolkozol ahogyan õk akarják! Te nem azt érzed, te más vagy.....................és most azon gondolkozol honnan tudom ezek?? Talán onnan, hogy velem is mindenki ezt tette, én más voltam és mást akartam! Elindultam egy olyan úton, amirõl tudtam nekem ez a cél! Tedd hát te is! Légy a magad álmának és vágyának ura!!!
De légy figyelmes, mert az ördög soha nem alszik!!!!!!!!
I. Fejezet
Az elsõ találkozás
Minden úgy kezdõdött el mint máskor, ismét boldogtalanul ébredtem egy a hideg szobámban, igaz az ágyam forró volt testemtõl, de ez már oly megszokottnak tûnt, hogy nem gondoltam volna egy nap minden más lesz! Lassan elindultam, fáradt és sápadt arccal a konyha irányába és megcsináltam a megszokott kávé adagomat. Leültem és rágyújtottam egy cigire a füstbe nézve merengtem unalmas és értelmetlen életemen, hogy mi célja lehet a földön és habár kapcsolatom is van mégis boldogtalan vagyok, nem értem miért ébredek így, és ahogy lassan elégett a cigim egyre jobban járt az agyam mi a cél, mit tehetnék hogy jobb legyen! De semmi nem jutott az eszembe csak a csend és a némaság vett körül, mint minden egyes alkalommal.
Majd végül ott kattant az óra, mikor már indulnom kellet az órámra, megszokottan mint mindig beültem és csak merengtem míg a tanár beszélt. Ahogyan teltek a percek és az órák, minden oly hamar elszállt és vége lett. Lassan elindultam haza, a sötét üres város csak kongott elõttem, még a metró hangja is szinte csak szél fuvallatnak tûnt, nem éreztem semmit a hideg végig borzongatta testem minden egyes porcikáját! Leheletem szinte megállt a levegõben és füstként vett körül, s ahogyan sétáltam hirtelen valami elfogott, mint ha valaki követne, de semmi nem volt körülöttem. Csak álmodtam vagy megint a buta képzelt világ játszik velem, gondoltam magamban. De hirtelen egy magas és sötét alak megállt elõttem, szívem egyre hevesebben vert, féltem és remegve néztem rá. A tekintete olyan hideg volt, ajka piros, az arca hófehér, a fekete haja szemébe lógott és néha egy kis szellõ beletúrt és hátra repítette. Teste nagy feketeségként vett körül semmit sem szólt csak nézett rám. Néha egy kis fény csillant meg a nyakában, de úgy észre sem vettem. S én nem mertem szólni hiszen a szívem úgy vert, hogy azt se tudtam hol vagyok. Majd lassan felém hajolt és a fülembe súgta:
''Tudom mire vágysz'' .
Én csak néztem mögé, és közben éreztem a parfümje illatát amely a kábulat tengerére vonzott, és hirtelen végig simította az arcomat, keze hideg volt, de mégis olyan puha, szeme fénylett a sötétben, kékcsillagként ragyogott az éjszakában, ismét fölén hajolt és ahogyan készült megcsókolni, megállt körülöttem az idõ, a levegõ, csak azt hallottam hogyan dobog a szívem, majd amikor kinyitottam a szemem eltûnt. Csak az illat maradt utána, a csókja íze és a hideg kéz érintése, csak bambultam némán, nem tudtam hogy csak álmodtam, vagy a képzelõdésem volt ily élethû, s ahogyan a zsebembe nyúltam egy cigiért ott volt egy hideg kemény fém a cigis dobozom mellett, egy medál volt ami nem tûnt még olykor annyira fel, hogy az ott lógott a nyakában. Egy rózsát ábrázolt, mely körül égõ szemû kígyók tekeregtek. Szinte hátborzongató tekintettel. És ahogyan néztem, hirtelen valami elsuhant, természetesen a buszom volt az ami elment elõlem. Ismét várhattam a következõt, ahogyan ültem néztem a medált és még a suttogott szavak susogtak a fülemben. Ajkam bizserget, arcom égett oly butaságnak tûnt, hiszen senki nem volt ott mikor kinyitottam a szemem, csak a medál volt a zsebembe, talán biztos valaki nálam hagyta, gondolkoztam....
Majd felszálltam a következõ buszra és haladtam haza, de nem tudtam semmit sem kiverni a fejembõl, még ahogyan bezártam a kaput akkor is csak az a fura képzelet vagy a valóság adta jelenet járt bennem. Mikor az ágyamba feküdtem, akkor sem hagyott nyugodni, de valahogy elaludtam, és álmomban is készültem a következõ éjszakára.
És megint eljött a másnap, ismételten a szokásos dolgok, ugyan azok a mozdulatok, csak most a cigi füstben más gondolatok jártak a fejemben a megszokottnál. Csak rá tudtam gondolni, a tekintetére és a csókjára. Hogy hogyan tudott oly hirtelen eltûnni és ellopni tõlem az éjszaka megszokott pillanatát. De valahol nem bántam, és ismét csak meredten néztem a medált, ami a zsebemben volt. És az órakattanás most valahogy más volt, csendesebb és vontatottabb mint máskor, de tudtam itt az idõ és indulnom kell. Minden a megszokott volt, még a csendes éjszaka is mikor ismételten indultam haza a suliból. De most nem éreztem semmit, kietlenebb volt a megszokottnál is. Jött a buszom, és megvártam míg nélkülem elmegy, és vártam csak vártam, de nem jelent meg elõttem a rideg, sötét alkatában senki és semmi. Megint felszálltam a buszra és mentem haza, legbelül gyötört a gondolat hogy csak álmodtam és hogy megint olyan lesz minden napom, mint máskor unalmas, magányos és élettelen. Ahogyan leszálltam a buszról, és elindultam a kapuhoz, hirtelen megállt elõttem a levegõ, és éreztem hogy mellettem van, de ahogy odanéztem arcomon megint a csalódottság érzete látszott, hiszen senki nem volt ott. Ahogy beértem a szobámba tágra nyitottam az erkély ablakot, bekapcsoltam a magnóm, s beraktam egy vontatott, halk néha kicsit erõteljesebb nõi hangoktól áradó zenét. Lassan leöltöztem, felvettem egy fekete csipkés ruhámat, gyertyát gyújtottam és csak ültem az erkélyen és néztem a Holdat. Egyszer csak elnyomott az álom, s arra eszméltem, hogy egy hideg kéz lassan végig simítja a testem forró, és lágy részeit, majd fölém hajol és megcsókol, de mikor kinyitom a szemem nem tûnik el, hanem felemel a kajaiba és gyengéden lefektet az ágyamra. A feketeségként lebegõ testbõl már minden látszik a gyertyák homályában. A fekete haja rám borul, ahogyan a csókolja az ajkamat, lassan leöltöztetem, és hófehér testén végig játszadoznak újaim. Hirtelen minden elalszik, sötétség tátong elõttem, és csak a fénylõ szemeit látom, majd érzem hogy magához ragad, lassan fogja odébb tolja a hajam, és én csak egy erõs, de mégis finom harapást érzek a nyakamon, majd minden eltûnik elõttem. Majd olyan hajnali 3-kor magamhoz térve, iszonyú fejfájás kínoz. A test ami mellettem hevert egy pár órára eltûnt, ismét csak az illatát hagyva itt, meg egy cd-t amire azt írta: '' Tudtam mire vágysz, most hallgasd én mire vágyom''. Betettem a cd-t a lemezlejátszóba és hallgatni kezdtem, míg el nem nyomott az álom.....
II. Fejezet ( 2 hét múlva)
Hang a szélben...
Magamhoz tértem nagy nehezen, és az órámra pillantva láttam hogy már el is késtem az órámról, de nem volt baj gondoltam majd bepótolom. Aztán jött egy telefon, a barátnõm hívott hogy mi van velem, mert 2 hete nem voltam bent, csak néztem magam elé, majd odamentem az ablakhoz, és láttam hogy a postaládám is majd kiszakad az újságoktól és a számláktól, mondtam neki hogy az nem lehet hiszen tegnap voltam bent, és hogy most biztos hülyül. De nem tévedett valóban nem voltam, hiszen a tv-ben a dátum is mást mutatott! Mondtam neki hogy csak kivagyok merülve és biztos elfelejtettem, hiszen mostanában sokat készültünk! Majd letettem. Ahogyan belenéztem a tükörbe olyan furán éreztem magam és furán is néztem ki, majd ahogyan a nyakamhoz értem, csak egy hasítást éreztem benne, és láttam két fognyom volt ott. Leültem és gondolkoztam hogy mi történt velem, hogy lehet ez. És bekapcsoltam a lemezlejátszómat, hogy lehiggadok legalább, de a zene mindent felborított bevillantak a képek mi volt az éjjel, és tudtam minden amire vágytam azt egy éjszaka alatt kaptam meg, de úgy hogy nem kértem elõtte. Minden olyan volt ahogyan elképzeltem, éreztem magamban a szomjúságot az erõt, azt hogy végre repüljek, de valami hiányzott, egy másik társ, aki olyan mint én, aki tudja hogyan kell mostantól élnem, hogyan cselekedjem és hogyan álmodjam! A dallamok egyre erõsebbek lettek õ énekelt, a hangja szinte a lelkemig és a szívemig hatolt, könnyeket csalva a szemembe. Éreztem õ is rám vágyik a csókomra és a testemre, a véremre.... Kívántam egyre jobban. Majd csak úgy hirtelen felkaptam magamra egy ruhát és elindultam az utcára, majd ahogy mentem a sínekhez jutottam egyre jobban érzetem és hallottam a hangját, szinte fel se fogtam merre megyek csak néztem elõre és rohantam, ahogyan vonzott a hang! Eljutottam egy kis városhoz nem ismertem hiszem soha nem hallottam róla. Éjjel lett késõ éjjel megfáradtan leültem egy padra, majd hirtelen felcsendült egy dal, az õ hangjával ismételten követtem, és egy kis kocsma mélyén megtaláltam õt ahogyan állt gitárral a kezében a mikrofon elõtt. Kék szemei izzottak, hangja érzékien ballagott a füleim felé. Lassan elindultam a színpadhoz, és mélyen a szemébe néztem. Õ lejött hozzám és gyöngéden megsimítottam az arcom, megcsókolt és én akkor a nevét kérdeztem õ pedig e szavakat mondta:
-Andreas vagyok egy idegen, aki csak rád és a csókodra várt egész életében. És most itt vagy nekem Kedvesem!
Csak néztünk egymásra, majd felment a színpadra és énekelni kezdett egy dalt ami rólam szólt, arról hogy rólam álmodott õ is világéletében. Majd mikor vége lett a koncertnek elindultunk az utcán kézen fogva. Egy kis idõ után megálltunk egy tó partján, lassan felém hajolt, csókja most még forróbb volt mint eleinte, elkezdett gyöngéden a földre tenni. Remegtem a szívem hevesen dobogott, majd ismét megharapott, majd én õt vadul szeretkezni kezdtünk, éreztük egymás minden apró kis rezzenését. És arra vágytam hogy soha se érjen véget. Minden olyan szépnek tûnt, a Hold fénye csak nevetett ránk. Nem gondoltuk hogy valami történni fog. Hirtelen nagy fények gyúltak és emberek jöttek oda széttéptek egymás karjaiból, kiderült hogy az ellenséges együttes tagjai, akik tudták hogy õ mi is valójában, féltem hogy gond lesz de sikerült mindent elintéznie, engem elengedtek de õt magukkal vitték én csak a nevét kiabáltam és a könnyeim szinte megfagytak, a hideg és szeles tóparton. Minden eltûnt elõttem, ahogyan összeestem a félelemtõl, szemem elõtt minden látszani kezdett gondolatban, hogy milyen világ is a miénk. És hirtelen rájöttem hogy már nem tartozom ide csak õ hozzá, hiszen én is vámpír lettem általa. Amikor magamhoz tértem, elindultam a keresésére........
III. fejezet
Õrjítõ hiány, és az egymásra találás..
(Egy újabb halhatatlan lélek alkotása)
Eltelt 3 hónap és nem hallottam felõle semmit, ott álltam az ismeretlen város közepén egy sötét ablak üveg elõtt és nem láttam magamat, mindenki más tükörképe ott látszott csak az enyém nem. Féltem nélküle, féltem a gyarló és kegyetlen világtól, az emberektõl pedig egykor én is az voltam, mégis minden olyan másnak tûnt olyan félelmetesnek, magányosnak és üresnek. Elindultam és kivettem egy kis szobát nem messze a tó parttól, és csak bámultam ki az ablakon, egyre õrültebb lettem a hiányától, remegtem, sírtam és ordítottam a fájdalomtól. Egyedül jártam az éjszakát, élelmet keresve. Sokszor csak vért szívtam nem öltem meg senkit, volt hogy a kórházba szöktem be, és ott a haldokló embereket segítettem át a másvilágra!Majd egy éjszaka találtam egy fiút aki ott ült búsan a parkban oda mentem.
-Te miért ülsz itt ilyen szomorúan - Kérdeztem.
-Elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem - Válaszolta csendesen.
-Én is. - Mondtam halkan elcsukló hanggal.
-Nem tudok élni nélküle. - Ismét megszólalt.
-Meg akarsz halni? - Kérdeztem.
-Igen.
-Én segíthetek. Szeretnéd??
-Nem tudom. Hogyan tudnál segíteni?
-Én egy vámpír vagyok, és elvehetem az életed.
Erre õ csak bámult csendesen, merengve az égre a vigyorgó Hold felé, és halkan megszólalt.
-Inkább tégy azzá, had éljek úgy, mint te egyedül a sötétben. -És lassan kicsordult a könnye és felém fordult. Én csak meredtem néztem rá, nem tudtam meg tegyem e, hiszen õ kérte és nem fél, nem tudom éhes vagyok, de hogy õ is az legyen nem tudom, ez nem megy. Arrébb álltam és néztem a Holdat, az csak nevetett pont úgy mikor Andreast elszakították tõlem. A srác oda jött és megfogta a vállam, majd hátulról átkarolt és térdre rogyott. Sírva ezt mondta:
_ Kérlek tedd meg vedd el az életem, tégy azzá ami vagy!
-Biztos vagy benne?- Kérdeztem remegve.
-Igen.
-Akkor megteszem!
Lassan felé hajoltam és gyengéden beleharaptam a nyakába, elkezdtem szívni a vérét elõször csak gyengéden majd egyre vadabban. Még annyi erõ volt benne hogy eljöjjön velem a szobámba, lefektettem az ágyra és néztem hogyan alszik. Sokszor csak Andreast láttam benne, mint ha õ aludna mélyen az ágyamban, de mindig rá kellett jönnöm hogy csak álmodom az egészet. Egyre jobban õrültebb lettem, mint egy ûzött vad, a magány kisajtolt belõlem minden érzést. Minden éjjel újabb áldozatokat szedtem, igaz nem haltak meg nem lettek vámpírok mert nem úgy tettem, mint Adamnél, ez volt a neve. Õ még mindig aludt ugyanúgy mint én egykor. Nem észlelt semmit a külvilágból. De én éltem a vad életet, nélküle! Lassan eltelt még egy hónap és õ még mindig nem került elõ, és a hangját se hallottam, hiába kerestem nem találtam sehol eltûnt. Talán végleg? Csak ennyi lett volna neki minden pillanat? Nem tudom, kavarog bennem minden érzelem, egyre jobban járt az agyam, egyre jobban forgott velem a világ mire egyszer csak összeestem. Adam ekkor ébredt fel, gyengén de lassan felkelt fölém hajolt és próbát felkelteni, de nem tudtam. Végül feltett az ágyra és betakart, olyan volt mint ha ember lennék csak egy pillanatra takaró ugyan minek hiszen én nem fázok nem érzek semmit, csak magányt. Majd õ is mellém feküdt. Nézett, végig simította az arcomat és megköszönte amit tettem. Én csak kábultam néztem rá és kicsorduló könnyel vissza csuktam a szemem és elaludtam. Egy jó hétig nem keltem fel. Majd mikor magamhoz tértem egy nagy fekete ruhás alak állt elõttem hirtelen mosolyra derültem és felkiáltottam:
-Andreas!
-Ki csoda?
És hirtelen rá kellett jönnöm hogy csak Adam az. Sírva visszaborultam az ágyra õ odaült mellém és kérdezõsködni kezdett:
-Õ az akit elvesztettél?
-Igen.
-Mi történt?
-Elrabolták tõlem és azóta nem tudok róla semmit.
-És nem kerested?
-De, de mindhiába!
-Õ volt az aki ilyenné tett?
-Igen.
-De miért kérdezed? Megbántad hogy elvettem az emberi, gyarló és gyönge életed?
-Nem, és soha nem is fogom! - Mondta csendesen, de érezhetõen hogy tényleg nem bánta meg a mit vele tettem. Lassan kezdtem magamhoz térni, éjjel újra elindultam a keresésére, de már nem egyedül Adam is velem jött. Eljutottunk a tónak egy olyan részéhez ahol még soha nem jártam, és hirtelen a sötétben egy fa alatt, ott ült valaki és egy ismerõs dallamot énekelt, oda siettem:
-Honnan hallottad ezt a dalt? Ki énekelte? - Kérdeztem vadul és közben rángattam a srácot. Õ csak ennyit válaszolt:
-Egy szomorú srác énekelte itt esténkét mikor ide jöttem gondolkozni, de azóta nem láttam, soha nem mondta ki õ és miért itt van, csak egy lányt emlegetett, akit elvettek tõle és nem tudja hol van.
-De nem mondta a nevét sem?
-Nem.
-Mondott még valamit? Vagy említett? -Kérdeztem izgatottan.
-Semmit.
Lassan elindultam a tó felé ordítva a nevét, majd ahogyan lerogytam Adam oda jött ismét átölelt és hallgatott mellettem. Tovább indultunk, beljebb a tóparttól. És hirtelen meghallottam a hangját. Azt hittem álmodom, vagy képzelõdöm, de nem egyre erõsebben hallottam, és egyszer csak ott állt elõttem a tótól nem messze egy kis házikó ajtajában. Oda akartam menni, meg akartam szólítani, de egyszerûen lemerevedtem. Majd ahogyan léptem egyet, õ megfordult és rám nézett azokkal a gyönyörû kék bánatos szemeivel. Elindult felém, lassan én is felé. A könnyeim egyre erõsebben potyogtak, õ csak jött felém én felé végül ismét a karjaiban lehettem.
-Végre hogy megtaláltalak. - Suttogtam neki halkan.
-Már ideje volt. - Mondta csendesen és kicsit mosolyogva.
-Merre jártál?
-Ezt én is kérdezhetném tõled?
-Én itt voltam.
-De akkor mért nem halottam a hangodat?
-Mert olyannyira elvetted az eszedet, a hiány hogy nem akartad meghallani.
-Értem, de most már itt vagyok és ez a lényeg.
-Igen most már nem választhat el minket semmi és senki! - Válaszoltam erõs, és biztos szavakkal, mint aki tudja hogy már nem jöhet semmi baj. Ekkor megjelent Adam is. Andreas csak nézett felállt és kemény tekintettel meredt rá.
-Te ki vagy? És mit akarsz? - Kérdezte tõle.
-Adam vagyok a Hagumi szolgája, vagyis inkább teremtménye.
-Igaz ez Hagumi? _ Kérdezte mérges szemekkel.
-Igen. - Válaszoltam csendesen.
-De õ kérte, hogy vegyem el az életét és tegyem azzá ami én vagyis ami mi vagyunk.
-Értem, hát nem tudtál nélkülem lenni, ilyen hamar elfeledtél volna?
-Nem de hogy is! Most mért mondod ezt? - Kérdeztem riadtan, és féltem hogy most megint elveszíthetem.
-Mert én úgy voltam vele, hogy akit megharapok majd az örök párom lesz míg világ a világ. De látom te már mást párt választottál. - Mondta szomorú, könnyes szemekkel.
-Nem! De hogy én csak téged akarlak! - Mondtam neki lassan kiborulva. És innentõl megint megszûnt a világ. Késõbb mint megtudtam az éhség lett rajtam úrrá, de nem ember vér után hanem az õ hiánya miatt. Adam eltûnt azon az éjszakán. Andreas volt mellettem mikor felébredtem, és csak nézett egy szót sem szólt. Én lassan odamentem hozzá, odabújtam és lassan megcsókoltam az ajkát. Még mindig ugyan olyan finom íze volt, olyan puha és kívánatos. Lassan magához húzott és lefektetett vissza az ágyhoz, végig csókolta a testem, levetkõztetett és éreztem ahogyan a levegõben szeretkezünk. Két hófehér test egymáshoz simult. És lebegett az ágy felett. Más csak ennyit látott volna, és botránkozó tekintettel kiáltott volna ránk õrdögöt. De nekünk ez volt a mennyország, a megnyugvás és a béke. Minden szép volt, csöndes, békés, és halk. Majd mikor éjfélkor magamhoz tértem, õ még aludt. Arcában a hosszú fekete haja lógott, lassan emelkedett a teste, ahogy levegõt vett. Olyannyira tündérinek tûnt minden, olyan szépnek, titkon mégis féltem hogy baj lesz. Hirtelen felkelt.
-Na mi az? -
-Semmi. - Válaszoltam mosolyogva.
-Mért néztél?
-Mert szeretlek.
-Biztos?
-Igen.
-Ugye többé nem válunk el soha? - Kérdeztem kicsit könybelábadt szemekkel.
-Soha! Mindig vigyázok rád, és nem engedem hogy elszakítsanak egymástól!
Ekkor megcsókolt és magához húzott lassan. Még mindig csend volt és nyugalom, csak a tücskök ciripelését lehetett behallani, meg néhány éjjeli madár hangját. Ez az éjszaka olyan békésen és szépen telt nem, szinte el se lehetne hinni. Majd felmerült bennem hogy haza kellene mennem, és hírt adni magamról a barátaimnak.
-Haza kellene mennem.
-Hát mennyünk.
-Te is velem jönnél?
-Persze, hiszen te az enyém én a tiéd vagyok.
-Ennek örülök, akkor bemutatlak mindenkinek, ha persze akarod?!
-Rendben. De nem harapok meg senkit! - Válaszolta nevetve.
-Rendben, nem is kérném.
-Jól van, és akkor mikor indulunk?
-Holnap éjjel megfelel?
-Persze, addig elõ készítek mindent.
-Mit?
-Hát a ruháimat, meg egykét cuccot hogy ha ne talán bajba kerülnénk.
-Most mire gondolsz?
-Hát nem akarok megint olyan ember társaságába keveredni akik elszakíthatnak tõlem.
-Jól van értelek, akkor készít elõ mindet. - Válaszoltam csendesen, és ahogyan néztem õt egyre inkább megkívántam és ismét egymáséi lettünk!
IV. Fejezet
A hazatérés..
Eljött a másnap éjszaka, és elindultunk haza, most nem a sínek mentén ahogyan én mentem utána hanem most vonatra szálltunk, és egész hamar haza értünk. Az éjszakában sejtelmesen ragyogott ránk a Hold fénye, és minden csillag szikrázott, ahogyan beléptünk a ház kapuján. Mindenhol a csönd honolt, a bokrok rezzenéstelenül néztek minket. Hiszen mi tudtuk, az árnyak csak ránk figyelnek, minden rohanó pillanatban! Egy pillanatra megálltunk a ház ajtaja elõtt és csak néztünk egymásra, egy parányi félem rezdült meg bennünk, talán vár- e valaki minket odabent, valaki aki bánt és ismét elszakít! De ahogyan beléptünk szinte a csend szólni tudott volna hozzánk! A sötétségbõl hirtelen halovány fény lett,amikor meggyújtottal a nappaliban a mécseseket! A kis szobámban sem változott semmi minden úgy volt ahogyan hagytam, mikor elindultam hozzá. A gyertyák elolvad teste csak mosolygott az ablakom elõtt, az elhervadt rózsák halk szavai beleptek mindent, én rá néztem és megszólaltam:
-Megérkeztünk.
-Látom mindent úgy hagytál, amikor utoljára voltam itt.
-Hát igen, nem volt szívem eltenni semmit.
-Örülök neki!
-Miért is?
-Mert innen tudom hogy már akkor sokat jelentettem neked.
-Igen, és most is sokat jelentesz.
-Tudom.
Ekkor magához rántott finoman és olyan érzékien csókolt meg, hogy szinte elolvadtam az erkély ajtaja elõtt. Majd lassan elengedett és együtt néztük tovább a csillagokat.
Másnap éjszaka megszerveztem egy találkozót az ismerõseimmel, hogy végre megismerjék õt. El is mentünk a Bika alatti kis török szórakozóhelyre az Ezeregy éjszakába.
Minden nagyon jól sikerült és el is fogadták az új dolgainkat, pedig mindketten nagyon féltünk hogy bajok lesznek, és menekülnünk kell majd! De hála az égnem nem így történt. Habár a mai napig van bennem valami félelem, de ahogyan észrevettem bennünk is, hiszen már nem úgy közelednek mint akkoriban! Nincs bennük az az emberi ölelés irántam, talán attól tartanak hogy az életükre török?! Nem tudom, csak azt érzem hogy ezzel minden megváltozott körülöttem, már nem olyan lesz mint mikor halandóként éltem a szürke napokat! A szüleim is nagyon jól fogadták õt, igaz kicsit megrémültek mikor elmondtam nekik, hogy mik is vagyunk. Habár nem is volt nekik meglepõ hiszen, a mai világ már nem olyan mint egykor régen. De bennünk is éreztem a félelmet,azt hogy már nem tekintenek lányukként rám, csak egy lényt látnak, aki a halált osztja kedve szerint! Ahogyan beszéltem velük négyszemközt, rájöttem hogy az utolsó szálat is elvágtam köztük és köztem!
-Anyám...
-Mond gyermekem! - válaszolt keserû hangon Anyám.
-Szerettek még úgy mikor ember voltam?
-Hát..........igen! -Válaszolta csendesen, elcsukló hangon.
-Értem. De tudjátok, hogy ugyan úgy a lányotok leszek ezután is hiszen nem változott semmi, csak már nem ember vagyok hanem vámpír. -Amint ezt kimondtam sírva fordult el.
-Mi a baj?
- Semmi, csak nem tudom még úgy feldolgozni ezt, félek, hogy bajod lesz ...vagy nem is tudom!
-Ne félj! - Oda mentem ezzel a mondattal ajkamon hogy megöleljem, de õ hirtelen megrezdült, és odébb állt.
-Értem, bocsáss meg!
-Semmi baj lányom, de még kell egy kis idõ míg hozzá szokom, hogy te más lettél!
-Jól van értelek!
-Apám, neked mi a válaszod?
-Gyermekem, tudod soha nem szóltam bele az életedbe, mindig azt tetted amit szerettél volna, de egyre kérlek....próbálj minket megérteni, hiszen nekünk mégis új valamilyen szinten ez a dolog. És bocsásd meg nekünk hogy nem vagyunk olyan közvetlenek már, de ezt felkel dolgoznunk!
-Értem, és megbocsájtom!Akkor én vagyis mi megyünk lassan, még a hajnal elõtt szeretnénk haza jutni!
-Jól van Gyermekem!
-Hát akkor ég veletek, és tudjátok, hogy szeretlek titeket!
-Tudjuk!
És ahogyan ezt kimondták lassan, kimentek a lámpáktól fényes szobából. Csak egyszer néztek vissza, és ebben a pillanatban láttam hogy könnyes volt az arcuk. Bennük és bennem is megtört valami, amit féltve õriztünk akkoriban, ez a család iránt való önzetlen tisztelet, szeretet, és erkölcs!
Lassan elindultunk haza. Nagy nehezen összeszedtük a dolgaim, és végleg elköszöntem az otthoniaktól. Tudtam sietnünk kel, hiszen nem sok idõnk volt hajnalig már. Út közben beszélgettünk is.
-Mit szólnál ha keresnénk magunknak egy saját házat? - Kérdezte csendesen Andreas.
-Nem tudom, készen állsz rá vagy inkább szerinted készen állunk rá? Hiszen nem régóta vagyunk még együtt! - Válaszoltam kicsit megszeppenve.
-Mitõl tartasz? Én soha nem hagylak el!
-Attól hogy egy idõ után talán már megunsz hiszen egy örökké valóságig élünk majd együtt!
-Nem foglak ezt jól tudod, te vagy a mindenem, a kincsem és a végzetem!
-Rendben, akkor keressünk valamit. - És ezzel be is fejeztük a beszélgetést! Ahogyan haza értünk elsõ dolgunk az volt hogy átböngésztük a hirdetéseket, hogy hol találunk egy meghitt otthont magunknak. Végül nem messze a Mátrától találtunk egy gyönyörû és csendes kúriát, nem is volt drága. El is mentünk megnézni. Egyszerûen hihetetlen volt amit láttunk, csöndes volt nyugodt tele fákkal az udvar, hatalmas ház, rengeteg szoba. Kis õzek szaladtak a határban, és a madarak éneke egyszerûen mindent megnyugtatott. Meg is vettük nyomban. El is kezdtük a készülõdést, habár nem volt valami vidám hiszen elkellet távolodnom így a bárátoktól és a családomtól, de ha belegondolok nekem is lett egy családom. És mostantól ebben kell élnem, itt kell törõdnöm mindennel, Ez lett az új életem, habár gyermekünk nem lehet saját, mivel mi vámpírok meddõk vagyunk. És örökbe sem fogadhatunk hiszen félõ, hogy nem tudnánk megállni azt hogy nem szívjuk ki a vérét! Ily kegyetlen nekünk az élet, habár nem tudhatjuk mi lesz velünk és az életünkkel. Életünkkel, óh mit is nem mondok hiszen mi már nem élünk, csak testünk van jelen a világban, de lelkünk már a halál angyaláé!
S nyugtalanul vártam hát a következõ napot, mikor is berendezkedtünk a saját házunkba......
V. Fejezet
Az új otthon.....
Eljött a várva várt nap! Nagy nehezen be is költöztünk a kis kúriánkba, nagyon jó éreztük magunkat boldogok voltunk és csak úgy peregtek a hónapok és az évek. Egy nap azonban olyan dolog történt velünk, ami hihetetlen volt. Ahogy szokásunkhoz híven sétáltunk a hegyekben, rátaláltunk egy kislányra. Ott feküdt a fûben egy kis fehér ruhában, és a fekete haja szinte betakarta az egész testét, nem mozdult, csak a lélegzetét lehetett látni. Oda léptünk és tanakodni kezdtünk mit is tegyünk.
-Ki lehet ez? - Kérdeztem csendesen.
-Nem tudom, de most mit tegyünk? - Válaszolta Andreas.
-Vigyük haza! -Mondtam erõ teljesen.
-De tudod hogy nem lehet, mi van ha nem tudjuk megállni hogy megharapjuk? - Mondta aggódva.
-Megfogjuk állni én tudom és bízok benned, és bennünk!
-Jól van akkor vigyük haza!
El is indultunk tehát vele, lassan vette a karjaiba a gyermeket néha elsöpörte szemei elõl a hajat. Olyan jól állt a kezében, olyan kis édes volt. Mikor haza értünk lefektettük aludni, és másnap reggelig fel sem kelt. Beléptünk hozzá mindketten szegénykém kicsit megszeppenve nézett ránk, bebújt a takaró alá és csak annyit nyögdécselt, hogy...
-Ne bántsatok, kérlek!
-De hogy bántunk! - Felelt halkan Andreas.
Hangja olyan megnyugtató volt, hogy a kislány elbújt a takaró alól és csillogó kék szemei izzottak szinte.
-És mond hogy hívnak téged?
- Keiko. - Válaszolta csendesen.
-Én Andreas vagyok, ez a szép hölgy itt mellettem a párom Hagumi.
-Olyan vagy mint egy angyal. - Válaszolta ahogyan rám nézett. És én csak mosolyogtam rajta, oda ültem megsimogattam az arcát és megkérdeztem tõle...
-És a szüleid hol vannak? És hány éves vagy?
-Jaj! Hideg a kezed! - Mondta kicsit megrémülve.
-Semmi baj, tudom hogy az. - Válaszoltam csendesen.
-Amúgy tizenhárom éves vagyok. Nem tudom, amióta az eszemet tudom, nem ismerem õket, csak egy öreg ember nevelt fel , akit nem régiben vittek el a sötét angyalok. -Mondta könnyes szemekkel.
-Milyen sötét angyalok?
-Hát nem tudom úgy elmondani hogy néztek ki, mert sötét volt csak vörösen izzott a szemük.
-Az lehetetlen! - Válaszolta hirtelen felállva Andreas.
-Mi a baj? - Kérdeztem rémülve.
-Hát õk azok akik azzá tettek ami vagyok, de én elhagytam õket mert olyannyira belementek régen az ember irtásba, hogy én azt nem tudtam elviselni!
-Micsoda? Te ilyenekkel éltél? Mért nem meséltél errõl nekem és mit titkolsz még? - Néztem rá és könnybe lábadt a szemem. Szegény gyermek csak nézett némán és hallgatott, õ sem mert szólni semmit sem, kicsit meg is ijedt. Én megfogtam és kivittem játszani a kis törékeny angyalkának tûnõ leányt. Habár pedig kész tinédzser volt. Egy darabig az ajtóból néztem hogyan mulat a homályban, és ha oda téved a napfényre kis teste nem ég , és nem forr fel. Olyan hiánykeltõ jelenet volt, pedig annak idején én is így játszottam és nem bántott a napfény! Majd ahogy megfordultam Andreas ott állt mögöttem, és csak nézett rám, bánakózó szemekkel.
Majd bementünk a dolgozó szobába.
-Mit titkolsz még elõlem? - Cserdültem fel hangosan!
-Már semmit! -Lassan magához húzott.
-Biztos ez? Mi jön még késõbb kik fognak bántani?
-Biztos, és senki nem bánt majd!
-Akkor is ezt mondtad mikor elhurcoltak tõlem, és nem láttalak.
-Nyugodj meg nem lesz semmi baj! Én vigyázok rátok.
-Remélem!
Ezzel be is fejeztük a beszélgetést, és lassan a vállára hajtottam a fejem, a bódító parfümének illata lepergette elõttem azokat az éjszakákat amiket soha nem felejtek el, azt hogy hogyan találkoztunk, vagyis inkább hogy hogyan talált rám,milyen volt az elsõ csók, a tekintete, az elsõ éjszaka,az érzéki csókok, illatok,.Majd mikor felnéztem láttam hogy hirtelen be is sötétedett és kimentünk Keikohoz, aki mit sem sejtett az egészbõl, hogy mi mik vagyunk.
Lassan eltelt 3 év, és Keikóból gyönyörû lány lett. És Andreas többször is megjegyezte hogy rám hasonlít. Habár nekem fel se tûnt. Csak mikor tényleg jobban megnéztem magamnak. Pedig nem a vér szerinti lányunk volt, csak egy kis árva angyal akire rátaláltunk, és ezt õ is tudta, de mégis képes volt minket a szüleinek nevezni! Egy nap elmentünk sétálni az erdõbe és furcsa érzés fogott el mindkettõnket. Éreztük valaminek, vagy inkább valakinek a közeledtét, de nem voltunk benne biztosak hogy ki lehet majd! Majd ekkor úgy döntöttünk hogy elmondjuk az igazat Keikonak. Hiszen jobb ha tudd róla, ha ne talán baj történne. Vagy mástól tudná meg.
-Keiko el kell mondanunk valamit.
-Mit Anya?
-Mi vámpírok vagyunk.
-Tudom. - Válaszolta mosolyogva.
-De honnan? - Kérdezte Andreas, és én is csak néztem rá kérdõen.
-Láttam mikor éjszaka elmentetek, és utánatok szöktem hogy mit csináltok. Akkor láttam meg mit is tesztek, azokkal a beteg emberekkel akikre halál várt volna amúgy is, hogy segítettetek nekik eljutni a másvilágra.
-Istenem! - Mondta hangosan Andreas és én csak döbbenten néztem magam elé, majd lerogytam a földre. És Keiko csak odajött rám nézett és azt mondta...
-Engem nem zavar, és nem haragszom rátok. Igaz elmondhattátok volna hamarabb is.
-Tudom, de féltünk hogy elveszíthetünk téged.
-Értem. Akkor tegyetek azzá ami ti vagytok!
-Szó se lehet róla! -Válaszolt rá Andreas.
-De miért nem Apa?
-Mert te így vagy tökéletes.
-Értem, akkor nem erõltetem. Vagy majd keresek mást, aki megteszi.
-Meg ne merd tenni! - Förmedt rá Andreas.
-Hagyd õ tudja mit akar!
-De hogy is! Õ ne legyen olyan mint mi hiszen, õ nyugodtan élhet.
-Miért mi nem úgy élünk? - Tettem fel a kérdést zavaros tekintettel.
-Vagy már bánod hogy az lettél ami vagy?
-Nem csak, félek hogy elvesztem.
-De nem fogsz! Nem fogtok!-Vágott közbe Keiko.
-Jól van akkor majd eldöntöd. - Válaszolta csendesen szomorú szavakkal Andreas.
-Köszönöm Apám!
És mi csak néztünk rá, Szívünk szorult össze, ahogyan visszasuhant a kúriába. Nagyon féltettünk, hiszen nagy nehezen úgy neveltük még 3 évig hogy nem változtattuk át. Ez a beszélgetés is hatással volt a következõ évekre! Keiko mindenáron olyanná akart válni, mint mi de nem talált senkit aki át változtatta volna, hiszen féltek Andreastól. Mert sikerült beszélnie a tanácsban lévõ vámpírokkal, hogy ne tegyenek semmit, különben olyan eszközökhöz nyúl, ami rájuk nézve eléggé veszélyes lehet. Szerencsére tartottak tõle, és hallgattak rá! És így teltek a napok, a hetek, a hónapok és persze hosszasabban az évek is. Keiko lassan belefáradt a keresésbe, lassan el is feledkezett arról mit is akar.....
VI. Fejezet
Egy régi ismerõs a családban...
Majd egy napon Adam megjelent az életünkben. Nem is gondoltuk volna hogy majd újra feltûnik és bekopogtat az ajtónkon, hiszen akkor régen Andreas elég csúnyán elküldte a közelünkbõl, vagyis inkább az én közelembõl. És azóta nem is láttam. És a közelségét se éreztem sehol,mondjuk nem is hiányzott, mivel nem szerettem bele míg velem volt, hogy megkeressük az akkoriban eltûnt Andreast. Csak az fájt hogy nem tudtam neki megköszönni, azt hogy velem volt akkor és segített, hogy tartotta bennem a vágyat, és a lelket!
Andreas nyitott ajtót.....
-Helló!
-Te mit keresel itt? - Kérdezte megilletõdve Andreas.
-Hagumit jöttem meglátogatni.
-Minek? Õ velem él és õ már az enyém! - Mordult rá idegesen.
-Tudom, csak érdekel mi van vele.
Ekkor léptem elõ a konyhából, Keikóval hogy megnézzük mi ez a vitázás. És döbbenten néztem Adamékre. Adam pedig ránk, hiszen azt hitte kettõt lát belõlem.
-Helló Adam!
-Hagumi??? És kit tisztelhetek a másik szép hölgyben?
-Õ a lányunk Keiko! -Válaszólt Andreas helyettem izzó tekintettel.
-Gyere be Adam. -Mondtam csendesen.
-Keiko hozz egy kávét nekünk.
-Rendben. - Válaszolta, és ahogyan a szemében láttam Adam nagyon megtetszett neki, és éppen ettõl féltem hiszen õ elveheti az emberi léttõl örökre.
-És mi járatban itt?
-Jöttem meglátogatni.
-Engem? Ugyan miért?
-Csak kíváncsi voltam, hogy mi van veled.
-Aha, értem.
-És meddig maradsz?
-Még nem tudom.
Andreas mindvégig csendben ült és várta a kellõ alkalmat hogy kidobhassa végre. Meg sem szólalt addig míg Adam azt nem kérdezte...
-Nem aludhatnék itt?
-Ugyan mi a fészkes fenének? - Kérdezte kicsit erõsebb hangon tõle. Keiko ekkor lépett be a kávéval és megszeppent arccal nézett Andreasra.
-Természetesen itt aludhatsz. - Válaszoltam csendesen. Andreas csak rám nézett és elhagyta a szobát. Utána küldtem Keikot. És közben beszélgettem tovább Adammel.
-Szeretnék kérdezni valamit?
-Kérdezz!
-Õ hogy lehet a lányotok? Hiszen nekünk vámpírunknak nem lehet.
-Úgy hogy rátaláltunk az erdõben és lányunkként neveltük fel.
-És tudja hogy ti nem az igazi szülei vagytok?
-Igen, természetesen tudja.
-És õ is vámpír?
-Nem még nem az és nem is akarjuk azzá tenni.
-Jól is teszitek. - Válaszolta Adam, és én nagyon meglepõdtem, hiszen pont õ lenne az aki elvehetné, hiszen láttam rajta hogy érdeklõdik iránta.
-Tetszik neked?
-Kicsoda?
-Keiko?
-Szép nagyon, és olyan mint te. De miért kérdezed ezt?
-Mert tudom hogy te megfogod tenni azt amit mi nem tettünk.
-Ugyan de hogy is, nem azért jöttem hogy egy ártatlan lányt elvegyek az élettõl.
-Jól van elhiszem, de ha megtörténik kérlek szólj elõtte, hiszen jó lenne felkészülnünk rá.
-De nem lesz ilyen. - Mondta erõteljesen, de én csak mosolyogtam és magára hagytam. És kimentem Andreas után. Amikor rájuk találtam ott nevettek, és ahogyan elnéztem õket tudtam, hogy ez a család mindennél fontosabb nekem, és a régi érzelmek mik Adamhez fûztek egy kicsit már nem olyanok mint egykor régen. Hiszen mikor Andreas nem volt mellettem Adam volt aki ápolt és vigyázott rám, õ segített mindenben. De ma már ez mind a múlté és nekem itt van a saját életem és a boldogságom!
-Keiko meny be Adamhez légyszíves, hogy ne legyen egyedül!
-Rendben. -Állt fel vidáman és szinte rohant ahol nem láttuk. És én leültem csendesen Andreashoz, és csak ennyit mondtam neki.
-Te vagy az életem örökkön örökké.
És õ rám nézett és a csókja még mindig olyan volt mint régen. Megnyugtató, finom, édes, és vad egyszerre. Hirtelen meg is feledkeztünk magunkról és szeretkezni kezdtünk, mit sem törõdve mi történik a házban.
-Adam?
-Igen! Itt vagyok a nappaliban. Áh Keiko, azt hittem Édesanyád az hirtelen.
-Tudom, hiszen azt mondják hasonlítok rá, pedig nem a sajátja vagyok.
-Tudom.
-Te együtt jártál a Mamával?
-Honnan szeded ezt?
-Mert láttam mikor ránéztél?
-Nem jártam együtt vele, csak mellette voltam mikor apád eltûnt, és én segítettem megkeresni. Utána pedig elváltak az útjaink.
-Értem már. De szeretted? Vagy még mindig szereted?
-Már nem szeretem , akkor éreztem iránta valamit, de ma már csak barátként nézek rá. - És ekkor ahogyan kinézett az ablakon látta hogy én és Andreas szeretkezünk, hirtelen elfordult és rá nézett Keikora, oda lépett hozzá és megcsókolta. Mikor hirtelen feleszmélt rá nézett és ennyit mondott..
-Bocsáss meg Hagumi!
-Tessék? Én Keiko vagyok.
-Istenem!!! Nekem most mennem kell késõbb lehet visszajövök mond meg anyádéknak. És ezzel a mondattal elrohant és ott hagyta azt a lányt akinek ez volt az elsõ csókja, és azt is nem neki hanem az anyjának szánták. És õ csak ott állt némán , csendben, tekintete szinte homályos üveges képeket teremtett elõtte. Szíve hevesen vert, ajka szinte égett, nem tudta most mi is történik vele igazán, de csak egy mondat járt a fejében, amit Adam mondott, miután megcsókolta. Legbelül szinte tombolt, zokogott és égett, fájt mindene, a lelke, a teste, de legjobban a szíve. És csak némán állt tovább!
Mikor beléptünk az ajtón, mivel láttuk elrohanni Adamat nem tudtuk mi is történt.
-Mi történt?
-Semmi. - Válaszolta könnyes szemekkel Keiko, és elfutott.
-Megyek meg keresem Adamet és megölöm ha bántotta!
-Ne meny! Majd én megyek.
-Szó sem lehet róla!
-De igen, csak elõtte beszélek Keikoval.
-De nem!
-Andreas én okoztam a galibát, már akkor is az elején nekem kell rendeznem a dolgokat.
-Hát jó legyen, de tudd hogy ezt nem nézem jó szemmel!
-Tudom, de légy nyugodt nem lesz semmi baj.
-Jól van. - És ezzel a mondattal õ beült a dolgozószobába én pedig elindultam Keiko után. És ugyan ott találtam rá, ahol legelõször.
-Hát itt vagy?
-Menj el!
-Ugyan miért?
-Mert Adam téged csókolt meg nem engem, pedig ez volt az elsõ! Gyûlöllek érte!
-Mert engem látott benned, mert soha nem csókolt meg és ezért. De tudd õ téged akar csak most hirtelen minden felkavarodott benne. És nem tudja eldönteni mit tegyen, de hidd el minden megfog változni.
-Hazudsz!
-Ugyan miért tenném?
-Mert magadnak akarod!
-De hogy is tudod jól én Apádat szeretem. Meg hogyan gondolhatsz ilyet rólam, sok mindent megéltünk az apáddal, soha nem tudnám elhagyni senkiért és semmiért!
-Tudom. De akkor is miért van ez az egész? -Mért történik így?
-Látod ezt én se értem, de most menj haza és légy Apáddal ne hogy véletlenül õ beszéljen Adammel, mert annak rossz vége lenne. És azt tudom hogy te sem akarod!
-Jól van. És most te beszélsz vele?
-Igen és helyre hozok mindent.
-Értem, és ha õ mégis téged akar? Tudom most ismertem meg és máris szeretem és ez butaság, de úgy érzem nekem õ az akit örökre nekem szánt az élet.
-Jól van nyugodj meg elintézek mindent.
-Rendben. - És ezzel az egyetlen szavával láttam meg benne mindazt ami én voltam egykor. Egy ártatlan fiatal lány, aki olyan életre vágyik amit más kinevetne. Hiszen ugyan ki vágyna ilyenre? Igaz soha nem gondoltam volna hogy eljön majd ez a pillanat, hogy a lányunk olyan valakit választ majd magának, aki a sötétséget tûzte ki útjának! És nem az emberi valót, a melegséget, a napfényt. És ezekkel a gondolatokkal a fejemben elindult Adam keresésére. Nagy nehezen meg is találtam nem messze a kis tavunktól. Ott ült és sírt, és olyan édesen hibáztatta magát, hogy nagyon meg is sajnáltam. Egy darabig csak néztem a homályban a szenvedését, legbelül talán örültem is neki, hogy legalább rájön mit is tett. Majd lassan elindultam felé.....
-Te itt vagy. - kérdeztem tõle gyenge mosollyal arcomon.
-Igen itt! Hagumi, bocsáss meg amit tettem! Tudom nem lett volna szabad!
-Semmi baj! De ugye tudod hogy Keiko beléd szeretett?
-Igen, és én is szeretem õt! Tudom hogy butaság, de én is így érzek! Mikor megláttam melletted az ajtóban szinte egy olyan érzés kapott el, amit már nagyon réges-régen éreztem igazán!
-Akkor mért az én nevemet mondtad mikor megcsókoltad?
-Mert ez soha nem történt meg köztünk, és hát meg olyannyira hasonlít rád.
-És te ezért szereted? De ugye tudod hogy köztünk soha semmi sem fog történni, még egy csók sem!?
-Tudom, és én önmagáért, vagyis amit egy pár mondatig leszûrtem róla azért szeretem.
-Akkor figyelj ide rám, ismerd meg elõször és ha még mindig úgy érzel iránta mint most akkor áldásom rátok, utána meg ha úgy dönt ,tedd meg amit kér, de ne vágjatok egybõl bele. Engem meg törölj ki a fejedbõl, mert Andreast szeretem.
-Tudom, és mindent úgy csinálok ahogyan mondtad.
És ahogyan lassan haza felé tartottunk megbeszéltünk még sok mindent. Adam bocsánatot kért és Andreassal is megbeszéltek mindent. Lassan eltelt 3 hónap, és a fiatalok jól meg voltak, és mi is boldogok voltunk. És eljött a nap amire vártunk. Adam és Keiko úgy döntöttek megteszik azt amit mi nem tettünk, Vagyis vámpírrá teszi õt Adam. Akkor éjjel mi a kis házban aludtunk hogy magukra hagyjuk a fiatalokat, de egy fura dolog történt. És kicsit meg is rémültünk miatta. Keiko ordítva rohant ki a házból hozzánk és csak zokogott alig értettük a szavait.
-Apa! Anya!
-Mi a baj? - Néztünk rá kérdõen.
Adam.
-Mi van vele?
-Összeesett! - Nyögte ki nehezen.
-Micsoda?
-Megharapott és elájult.
-Az hogy lehet? -Kérdezte rémülten Andreas.
-Nem tudom, de félek Apa. Mi van ha megöltem? Vagy nem jó neki a vérem?
-Ilyen nincs hiszen egy vámpírnak minden vér jó. - Válaszoltam mosolyogva, de azért fura volt hogy a lányom elõttem van és nem õ a kába, erre Andreas megszólalt.
-Ha csak..
-Ha csak mi? Azt ne mond hogy eltitkolsz valamit már ismét? Mindig ez történik, sosem tudsz elmondani valamit elõre vagy elmesélni, mindig mindent az utolsó pillanatban kell megtudnom?
-Jól van na! Amúgy ez egy régi monda, nem gondoltam, hogy igaz is.
-Micsoda?
-Hogy van egy ember a földön, akinek a vére megváltó azok számára kik nem kívánnak többé a halál angyalaként élni e földön, ha nem ismét halandóként. És az õ vére az ami segít ezt megtenni. Onnantól kezdve ha egy vámpír megízleli azt a vért újból ember lesz, és olyan idõs marad, mint mikor megharapták, de majdan ahogy telik az idõ úgy öregszik ismét õ is! Újra a napfényben állhat, eheti az emberi ételt, és nem csak a vér ízét érzi majd, hanem a test által okozott fájdalmakat is!
-Az lehetetlen.
-Úgy látszik nem az, hiszen Adam fekszik otthon kábultan. A mi lányunk meg itt áll és semmi baja nincs!
-És akkor most mi van megöltem?? Vagy mi? - Kérdezte egyre inkább maga alatt lévõ édes kicsi lányunk.
-Nem ölted meg. De azért mennyünk nézzük meg! - Mondta mosolyogva Andreas.
-Jól van.
Ahogyan beléptünk a szobába ott feküdt az ágyon eszméletlenül, mit sem tudva a világról. Majd hirtelen felébredt. És a hófehér test újra emberi színében pompázott.
-Mi történt? Úgy fáj a fejem! Hol vagyok?
- Hát csak annyi hogy Keiko vére kiütött egy életre. - Válaszolt nevetve Andreas.
-Ezt hogy értitek? Most mit nevetsz Andreas?
-Semmit! Hát amúgy van egy mese, arról hogy van egy ember a földön akinek a vére a vámpírokat ismét emberré teszi. Na hát úgy látszik, ami lányunké az olyan, vagyis õ az az ember. És most ismét halandóvá tett téged! De ha gondolod segíthetek rajtad és visszaváltoztathatlak?!
-Ugyan már Kedvesem! - Vágtam közbe én is.
-Jól van na, csak vicceltem! - Mosolyodott el.
-Jesszusom! - Nyögte ki nehezen Adam.
-Most haragszol rám? - Kérdezte Keiko, könnyes szemekkel, fölé hajolva.
-Ugyan dehogy! Csak ismét emberként kell élnem ez olyan hihetetlen. Pedig már úgy megszoktam ezt az életet. Azt hogy éjjel kell élnem, a Hold mutatja az utat és a csillagok kacsintanak vissza rám mikor repülök! Hogy nem érzem a fájdalmat a testemben. De ha te akkor is mellettem leszel, vagy így is, akkor nem bánom. Habár legbelül mindig is vágytam vissza a halandóságba, hogy most már így alakult örülök, csak az a lényeg hogy veled öregedhessek meg.
-Úgy örülök. - És ezekkel a szavakkal úgy a nyakába ugrott hogy szinte repültek az agyon.
-De Apám, akkor én soha nem lehetek vámpír?
-Sajnos nem! De miért kérdezed talán baj?
-Nem. Vagyis kicsit igen hiszen annyira vágytam rá, habár hogy most Adam itt van mellettem nekem se számít mi lesz velünk. Csak együtt élhessek és majdan hallhassak meg vele!
-Jól van Drágaságom!
Ezzel a mondattal kimentünk a szobából. Igaz meglepõdve néztünk vissza rájuk, hogy mi fog ezek után kisülni belõle nem tudtuk, de majd talán alakul valami! De ismét nem gondoltuk hogy baj történik majd. Elmentünk mi is és nyugovóra tértünk. És a másnap szépen alakult, úgy mint a többi, de hirtelen belém hasított valami rossz és félelmetes érzés..........
VII. Fejezet
Egy harc, és a múlandó évek
Eltelt 3 nap és a 4. éjszaka megjelentek nálunk azok a vámpírok, aki egykor Andreast teremtették, úgy mond vagyis akik átváltoztatták. És elrabolták a lányunkat. Mi békésen aludtunk, és mit sem sejtettünk arról mi történik, majd mikor Adam berohant hozzánk, hogy Keiko nincs a házban akkor tértünk magunkhoz. És Andreas feldúltan kérdezte Adamet.
-De hol van Keiko? Megbántottad azért ment el?
-Nem dehogy is! Minden rendben volt. Azt mondta csak a mosdóba megy, vártam rá egy órát de nem jött és kerestem az egész házban de nincs sehol.
-Hová mehetett? - Kérdeztem én is aggódva.
-Nem tudom.
-Istenem! - Szólalt meg Andreas.
-Mi az?
-Lehet hogy õk vitték el!
-Kik? Hát akik az öreget is, tudod akik engem átváltoztattak.
-Neeeeeee, csak õket ne! - Néztem rá rémülten.
Pedig valószínû, hogy õk vitték el!
-De miért? - Kérdeztük egyhangúan tõle.
-Mert gondolom rájöttek hogy ki is õ valójában, és nem akarják, hogy azok a vámpírok megtudják akik erõszak által váltak azzá, amik most!
-És mit tesznek majd vele? - Kérdezte aggódva Adam.
-Lehet megölik.
-Azt nem hagyhatjuk. - Szólaltunk meg egyszerre Adammel.
-Akkor induljunk a keresésükre.
-Rendben. De majd csak éjjel hiszen, most nappal tudod hogy mi nem mehetünk ki, mivel megégünk!
-De én mehetek. - Válaszolta feldúltan Adam.
-Szó se lehet róla, együtt többre jutunk és erõsebbek lehetünk!
-Nem, én akkor elindulok!
-Ne vitatkozz velem, te idióta! - És hirtelen a falhoz csapta Adamat, majd rá meresztette édes számomra, de Adamnek félelmetesnek tûnõ szemfogait.
Éjjel mindannyian felöltöztünk és elindultunk megkeresni, a lányunkat. Körbe jártuk az erdõt de sehol nem találtunk semmit, majd a hegyekben keresgéltünk tovább. Ahogyan mentünk a sötét, sziklás dombokon át fel teljesen a hegygerincig találtunk egy barlang bejáratot, ahol Andreas ismerõs hangokat hallott.
-Most maradjatok csendben! - Suttogta.
-Jól van, de itt vannak? - Kérdeztünk vissza.
-Azt hiszem!
Majd ezzel elindultunk befelé, és valóban ott volt Keiko kikötözve egy oszlophoz, és azok a szörnyek ott tanakodtak hogyan öljék meg. Õk valahogy nem olyanok voltak, mint mi nekik vörösek voltak a szemeik és izzottak. Arcuk is torzabb volt, hangjuk démoni, egyre jobban féltem és erõsen megszorítottam Andreas kezét.
-Ne félj! - Suttogta csendesen.
- Jól van.
Majd hirtelen Adam és õ felálltak és elkezdték megtámadni õket, ment a harc, a dulakodás. És én közben elindultam Keikohoz, hogy kiszabadítsam, de hirtelen elõttem is megállt egy. Nem tudtam mit tegyek ezért ami a kezem ügyébe került karóval leszúrtam, és meghalt. Soha nem öltem meg így senkit, és nagyon le is blokkoltam, de ránéztem Keikora és tudtam ez volt a helyes. Kiszabadítottam, és mi is segítettünk a fiuknak. Nagy nehezen megkötöztük õket. És bosszúból amiért ezt tették fogtuk Keiko vérét és belecsöpögtettük a szájukba, és õk mindannyian elporladtak. Én csak néztem hogy mi történik hiszen õket emberré kellet volna változtatnia a vérnek. És Andreasra néztem erre õ ezt mondta...
-Õk azért porladtak el mert olyan sok embert megöltek hogy testük a vér áldozatává vált, és szörnyek lettek, nem vámpírok. Számukra ez a vér a halált adta, és nem az emberi életet.
-De ezt akkor sem értem.
-Ezen nem kell semmit értened, meghaltak és többé nem bánthatnak minket.
-És ha mi is meginnánk Keiko vérét? Mi is meghalnánk?
-Mi nem!
-Hogy hogy? Hiszen mi is sok embert öltünk meg.
-De mi olyanokat akik már a halálukon voltak, és csak egy pillanatnyi erõ tartotta õket az élõk sorában. És nem az utolsó cseppig ittunk, ha nem addig míg el nem távoztak nyugalomban és békében.
-Értem.
-De mért akarod meginni Keiko vérét?
-Talán nem jobb lenne ha mi is emberek lennénk?
-Lehet, de nem jó neked ez az élet? Nem gondolod hogy ha lesznek más vámpírok, akik megtámadják mi segíthetünk nekik?
-De jó nekem ez az élet csak elgondolkodtam rajta, de ezekben igazad van és maradok vámpír. Csak felmerült bennem ez a gondolat, hogy mi lenne ha, de ha ennek olyan következményei lennének, hogy Keiko és Adam bajba kerülne akkor inkább kihagynám!
-Jól van Édesem.
Közben Keiko és Adam szinte már felfalták egymást úgy csókolóztak, és mi csak mosolyogva néztük õket. Minden olyan csendes volt, mint ha nem is történt volna semmi. Haza mentünk és néztük hogy ez a fiatal pár hogyan válik öreggé, hogyan szaladnak el felettük az évek. És a gyermekeik felett, akik ugyan úgy tudták a történetünk, mint a szüleik. És így teltek el az évtizedek hogy végig néztük hogyan megy tovább ez a családfa és viszi tovább azt a vérvonalat, amit egykor Keiko lányunk kezdett meg. És minden ugyan úgy maradt, ahogyan oda mentünk.
Nem hittük volna hogy ez így megy majd végig, és a házunk egy hatalmas családot fogad magába örökre. Minden kis porszem mesélni tudna rólunk, az életünkrõl, a tettekrõl és az édes kis hangokról. Egy örökség maradt ránk, amit mi õrzünk és védünk azoktól a vámpíroktól akik ártanának vele, Keiko és Adam emlékének, vagy talán az olyan vámpíroknak, mint mi vagyunk! Akik csak azért ölnek hogy a beteg embereknek megkönnyítsék az átjutást a másvilágra, ha már egyáltalán létezik. Ezt mi sosem tudjuk már meg és nem is akarjuk. Sokat gondolkoztam és gondolkozom a mai napig, hogy milyen életem lett volna, ha mindez nem történik meg, ha Andreas nem talál rám, ha nem engem választ. De rájöttem hiába is gondolkozom, fölösleges hiszen a sors akarta így nem én, õ mutatta az utat nekem és fogja továbbra is. Az örökség ami meg fenn maradt a védelmünk alatt sok történetet hordoz magában, amik talán érdekesek lennének nektek halandók.
De ez már egy másik történet.....
VÉGE
|
|
|
- október 25 2008 10:57:05
Bocs, jobban jártál volna, ha több részben teszed fel, mert így nincs az a szem aki ezt így végig olvassa.
Szeretettel Joli |
- március 19 2009 23:15:08
szia a nevem Larissza nos én sem olvastam végig mi vámpírok tényleg hidegek vagyunk kivéve az ágyban de nagyon jól írsz bár semmi köze az igazsághoz |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
