|
 Vendég: 116
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
M
debatter vagyok, 2 éve írtam ezt a novellát.
Az alkotó ember csalódásáról és léleképítõ újraalkotásáról szól a novella.
Mikor Matildot megismerte, már befutott szobrászként tartották számon. Sok kiállítás és tárlat kínálta alkotásait megtekintésre, és igen sokat meg is vásároltak. Rendeléseket is úgy kapott, hogy szinte a lábát se tette ki a mûteremajtón. Igazán szerencsésnek érezte magát. Talán a magány volt az egyetlen, amitõl szívesen búcsút vett volna. De nem volt kiért búcsúznia.
Matild úgy jött, mint egy üstökös. Tökéletes formáival elõször a szobrászt fogta meg, göndör kacajával és arcán azzal az édes kis gödröcskével aztán a férfit is. A mindent elsöprõ érzéki vágy hatalmába kerítette, és úgy fogva tartotta, ahogyan eddig el se tudta képzelni. Elég volt csak gondolnia Matildra, és lúdbõrzött gerincén a bizsergés, és szinte bõrének illatától tágultak orrlyukai. Különféle formákban látta maga elõtt, mint Vénusz, majd mint közönséges kokott. Amíg csak csodálta, különféle helyzetekben idézte maga elé. Karját kitárva, ágaskodó kis rózsaszín mellbimbóival, majd összekuporodva, mosolytalan arccal. Látta a lányt magát teljesen kitárva, combjai közt az éden leplezetlenül, arcán a kéj mámorával. Rengeteg kompozícióval csigázta saját vágyait. Azt hitte majd küzdeni kell. Udvarolgatni, kedvébe járni ajándékokkal, estékkel. De könnyen kapta meg. Szinte, mint egy meglepetést, amit megérdemel.
- Szép vagyok Mester? - Kacérkodott a lány mûtermében, és lassan szórta szét levett holmiját. S õ lobbanó tûzzel a szemében égette rá. - Nagyon.
Dédelgette, és naponta kényeztette hol csókjaival, hol kis figurákkal, amiket róla mintázgatott.
-Hozzám jössz?- Emelte fel állát ujjaival, ahogy kérdezte, s minden ízében csikorgott a vágy, az igen válasz után.
- Miért ne? - Nevetett arcába a lány.
Büszkeségtõl dagadó öntudat ébredt benne gyönyörû szép felesége miatt. Szerette. Pedig házasságuk volt a záróakkord kapcsolatukon. Bármilyen mély rajongással nézett Matildra, a lány nem volt boldog. Pezsgett a vére, menni, szórakozni vágyott, untatta már a szobrász szerelme, és elfoglaltságai. Másra számított. Igaz, õ is. De az élet, minden képzeletét felülmúlta. Amíg külföldi tárlatának megnyitóján beszélt, Matild otthon jól érezte magát. Túl jól valakivel, aki hozzávaló volt. Szinte másnap kiderült, s a kedve, a vágya elillant attól, hogy megérintse õt. De valami, valami hatalmas semmi ölelte át cserébe, s ez a csere túl távoli érzés ahhoz az erotikus és féktelen vágyhoz, aminek a helyére került. S hiába halt el a kívánság, valami féltõ és óvatos szeretet még a helyén maradt.
A válást hamar kimondták, mégis hatodik hónapban járt már Matild valakitõl, akit õ nem ismert. S õ az apa férji jogon. Ez sok volt neki. Megint perekkel lezárni valamit, ami el se kezdõdött, ez túl sok volt neki. Hátat fordított a hírnévnek, a nõnek és a városnak, ami úgy rászedte. Ami nevetségessé tehette õt, saját maga elõtt. Többet ilyet soha, soha nem akart megélni.
Új életét egy erdõ mellett kezdte. Sokat autózott, mire kiválasztotta a helyet. S eztán még a vásárlás, bejegyzés, építkezés nyûge.Rohant, intézett, intézkedett.
Napelemes háza mûteremmel, egy erdõ mellett. Ez igen! Erre vágyott valahol a lelke mélyén mindig. Nem gondolt Matildra, csak néha este, mikor munka nélkül maradt.
Az élete lassan teljesen átalakult. Elõször minden tárgyat kifaragott magának, amire csak szüksége lehetett. Majd háza körül téblábolt, jó helyet keresve a munkának, ami a leglehetetlenebb idõpontokban jutott eszébe. Ha éjjel, hát éjjel. Autója fénykürtjében sejtelmes árnyékokat adott az éji fény, és a Hold vigyorogva leste minden mozdulatát. Már csak magának dolgozott. A saját örömére, saját kedvére. Nem érdekelte más. Illetve igen. A hatalmas nagy égerfa a háza mellett. De nem csupán úgy, önmagáért szerette. A fa délceg volt, bár nem fiatal, irdatlan lombkoronája az égig emelkedett. S az ágak között a szobrász egy baglyot figyelt. A habos levelek bokrétája között, képes volt éjjel zseblámpafényben kukucskálni a madár vadászat elõtti fürkész pillantásait. Egészen lenyûgözte. Együtt ujjongott, ha sikerült valami rágcsálót ropogtatnia, vagy ki tudja mit himbált csõrében a repülés szele. A bagoly szinte várta a szobrászt esténként. Külön tiszteletköröket rótt vadászat elõtt, jelezve: tudja, hogy bentrõl, az ágak sûrûjébõl õt lesi türelmes igyekezettel. S õ nézte, bámulta a szálló madár minden mozdulatát. Agyába véste a kitárt szárnyakat, a csapkodó tollak susogását, s repesõ örömmel vágyta az indulás elõtti bólogatásokat. Ezt. Ezt szerette volna kifaragni, vagy beleönteni valami formába. Ezt a toporgó bólogatást. A mozdulatot, amibõl indul egy egész mozdulatsor, amibõl repülés, szárnyalás támad ott fent az égen, és itt lent az õ lelkében is. A bagoly szép lassan hozzászokott. Már nem kellett az ágak között bujkálnia ha látni akarta. Már nem kellett csendben lennie sem, dolgozhatott kedvére bárhol, a madár odaszállt, ahol õ izzadtra véste, karmolta a követ, vagy a fát. Kis idõ múlva barátok lettek. A ház körül elfogytak az egerek, és egyéb rágcsálók, aminek nagyon örült. De minden vágyát felülmúlta a madár, amikor csõrében egy pocokkal, kerti asztalára reppent.
- Na mi van? Együtt ebédelünk ma?- Örvendezett. És ettek, ki ki a magának terített asztalon.
A faluból is felmerészkedtek már emberek, s a kapuból figyelve a szobrászt meg-megálltak, majd bámész tekintettel ódalogva tovább, lassan megbarátkoztak vele. Ráérõsebben, mint a bagoly, bár kevesebb haszonnal kecsegtetve. A nyári melegben jó volt az erdõszéli kis ház fái alatt váltani pár szót úgy, hogy a másik életérõl semmit se sejtsenek.
- Jó estét! - Toppant udvarára Mári néne, kerek kosarából frissen sütött gömbölyû kenyerével. -Nézze, no! Magának süttem ezt itt. - S kockás keszkenõbe burkolt cipócskáját tette egy kõlapra, amibõl a szobrász fejet tervezett faragni.
Borostás arcán végigsuhant a hálás derû.
-Rég ettem saját sütésû kenyeret. Mibe kerül?
-Ej, hát nem azé´ gyüttem, hogy vásárt csinájjunk. Tán ad egy kõkanalat érte. -Kötötte kendõjét újra a néne.- Vagy ha fábul van se lenne baj.
S így került az erdõszélre gyümölcs, majd burgonya, néha sütemény, télen meg kis toros, az ölések után.
Kedves kis kõgalambokat, s fejfát formált cserébe, s a falu temetõje hamarosan gúnyát váltva pompázott a sárga templom mellett.
Alkalmanként kijárt már oda, a kis templom kertjébe, kicserélt néhány elkopott díszt, pompásan formált kõedényekre. Egy-két misére is elballagott vasárnap délelõtt, üdvözölve az ünneplõs falusiakat.
Az elsõ Karácsonyon Máriát formált, gyönyörût. Tiszta homlokáról hátrafésült hajával, apró gödröcskékkel az arcán és nagy, csodálkozó tekintettel nézve véste rá a lelkét. S kezét úgy formálta, hogy mécsesét tartva márványarcán sziporkázzanak az apró fények, s a könny, ami az arcáról pereg.
Nagyra tartották az emberek érte, de nem azért tette.
Madarát még mindig szívében becézte, s a fát, ahol élt, nagyon szerette. S igen, még mindig figyelgette õt.
Az egyik éjjel, már a télbõl kicammogó felhõk csaptak össze a tavasz szeleivel. Nem várt hatalmas vihar lepte meg az erdõt, s a szobrász, sose hallott hangokból építette össze a fák sikoltásait. Zúgott a viharos szél, csapódtak egymáshoz a frissen nõtt, csodálkozó falevelek, reccsentek az ágak, állatok futásának csörtetése és irdatlan égzengés borzolta idegeit.
- Jaj, a madár! - Pánikolt a rémület szívében, s azonnal kirohant az éji csatába, hogy megkeresse.
- Uhiiiiiiiiii! Merre vagy? - Próbálta túlkiabálni a természetet. -Uhi!- Ordította. S mintha barátja meg érte aggódna, tompán csapódó szárnyak lassultak a válla felé.
- Gyere, beviszlek. - Örvendezett ragyogó szemmel, s alig csukódott utánuk háza ajtaja, villám csapott a délceg fába, amin madara lakott.
Megrettentek. Mindketten dermedt riadtsággal nézték az ablakon át, ahogy hatalmas robajjal kettészelte fájukat a ménkõcsapás. Nem a házra esett, bár eshetett volna arra is, ezt mindketten, az ember és a madár is pontosan érezte.
- Uhu! - Kiáltott fel, ahogy zuhantak az ágak, maguk alá gyûrve, temetve az asztalt, s a szerszámokat, gépeket, amik kint idõzve várták a szobrászt és az ichletet.- Uhu.- Zengte újra a madár.
- Nyugalom. Semmi baj, semmi baj, semmi baj nem lesz. -Ismételgette az ember a bagolynak, és önmagának is. Szomorú éjjelük öröme mégis túlnõtt a veszteségen, hiszen õk itt vannak egymásnak épen, s a ház is egészben maradt.
Másnap jöttek a faluból sokan, félve a bajt, ami esetleg õt érte.
- Jaj, csak a fa? - Könnyebbültek meg nyomban, s számtalan kéz vonta a nehéz gallyat, húzta a fûrészt s miegyebet. Estére végeztek a faóriással, amit leterített Isten nyilának feneketlen dühe.
A fészerben és a csûrben is hasábokban állt a fa, gömbölyû hasukat süttetve a bevándorló tavaszi alkony sugaraival. A fatorzó azonban másfél méterre magasodott a talajból, mint valami kövér felkiáltójel a szobrász lelkében.
- Most jól vagy, Isten? - Nézett az égre, majd bekapcsolva kocsiján reflektorait, és minden fényforrást, amit csak talált, munkához látott.
Patakokban folyt hátán a víz, ahogy vésett, kalapált, ütött, faragott, nézett. Néha odébb, s majd odébb állt az autóval, hogy jobban lásson, majd folytatta a munkát percre se lankadó erõvel. A fa nedves volt, folyt még a könnye, de nem bánta már. Véste. Hol rönkre állt, hol sárban hemperegve mérte, nézte, faragta az élõ anyagot, új lelket öntve vajúdta ki magából azt a képet, amit annyiszor elképzelt.
Már virradni kezdett, de még nem végzett. Fakopáncsok dobták vissza ritmusos zenével ütéseit. Reccsenõ ágak ropogása, és madársereg csivitelõ násza keltette a Napot ébredésre. Még nem végzett. De reggel, ahogy végre hátralépett csatakos hajjal, mocskosan, remegõ térddel, verítékben fürödve, madarával a lába mellett, akkor látta mit is alkotott az éjjel.
Ott állt, valóságosan földbegyökerezett lábakkal az indulásra készülõ óriási fabagoly, ahogy fejét a le-és felemelgetések félútján lefotózta a szíve, és éppen nyíló szárnyaival védõ hatalmat kínálnak házának, mint valami Turul. A bagoly, mint kerecsensólyom, ami mindenütt a bajt megelõzni hivatott szentséges oltalom.
S most, elõször most érezte elégedettnek és boldognak magát Matild óta, akit így fújt el örökre az éjszakai vihar szele...
2006.11.
|
|
|
- november 02 2008 10:35:46
Tetszett, kedves Kitty!
... - egy emléket ébresztett bennem, - nyár vége tájt a szentendrei Papp-szigeten voltam, és ahogy jártam körbe a poros úton a rám magasodó fák alatt, halk kopácsolásra lettem figyelmes. Egy szobrász faragta mellszobrát és annyira lenyûgözött a közvetlensége, hogy az élményemrõl verset is írtam.
Egy kicsit elgondolkodtatott a dolog, hogy vajon hány lélek lehet a fákba zárva és melyik, mennyire is várja, hogy mûvésze kiszabadítsa onnan?
Majd, mikor tovább indultam, vettem észre, a szigetre vezetõ híddal szemben, a kifaragott Árpád és a Hét vezér mellszobrát.
Üdvözlettel: Louis |
- november 02 2008 11:52:18
Köszönöm, hogy elolvastad Louis. Emléked töprengésre bírt engem is.
Örülök, hogy megosztottad velem.
Üdv.
K. |
- december 22 2008 23:47:46
"csodálkozó tekintettel nézve véste rá a lelkét"...hát nekem ez volt a legszebb, de az EGÉSZ is az volt. Gratulálok, mert ez a legrövidebb. Szókincsért nem kell a szomszédba menned...na, jó:
Gratulálok! Ez igen! Ja és mit szólsz, hogy itt találkozunk. Csak gyere és "pakold ide" a többit is. A kórházból, meg mindent...
Ölellek!
PiaNista |
- december 25 2008 15:50:26
 Kedves vagy Laci, köszönöm!!! Elhoznám szívesen a többit is, de tartok tõle, hogy nem élveznék a többiek. De majd talán....
Örülök, hogy itt is láthatlak!
Szeretettel ölellek!
deb |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
