|
 Vendég: 70
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Gy
Semmi sem az, mint aminek látszik... Ne higgy a szavaknak! Azt nézd, ami mögötte van!
I.
A lány ül az autóban a kormánykerék mögött, és folynak a könnyei. Nem sír, hiszen mindegy, hogy sír vagy csak könnyezik, a fájdalom ugyanaz. Nem látja senki más, csak a sûrû, sötét éjszaka és a plüssmaci a mûszerfal tetején. Nem bír mozdulni, pedig menni kéne már. Mintha megkövült volna, csak néz maga elé merev tekintettel, és hagyja, hadd marják ajkait a sós cseppek. Nem érez fáradtságot, csak azért bújna ágyba, mert szabály szerint az éjszaka alvásra való.
Egy csodaszép nap, és egy önfeledt táncos mulatság után a szív úgy érzi, ideje a fájdalommal törõdni, ami mindig ott lappang legbelül, de alattomosan csak akkor merészkedik elõ, mikor az ember magára marad. Olyankor védtelen a lélek, és mint egy ragadozó, olyankor marcangol a kín.
Így tud gyötörni egy beteljesületlen, egyoldalúnak hitt szerelem. Nem akkor kínoz, mikor jelen van a szeretett lény, mert azok az öröm pillanatai, a szív apró kis szárnycsapásai, hanem utána, mikor rájön az ember, mennyire távoli az elérhetetlen kedves, mennyire gyermetegek az ábrándok.
A lány csak várt és várt ott a táncparketten, hogy odalép hozzá az a fiú, hogy egyszer csak történni fog valami. De nem történt semmi. A fiú a másik irányba ment, pillantásra sem méltatta a lányt.
Így megy ez már évek óta: a lány csak vár a fiúra, aki észre sem veszi.
Nem akkor fáj, mikor látja õt, sõt, nem is igazi fájdalom ez, hozzászokott már az évek során. Csak tompán nyomja a szívét, ezért könnyezik némán a sötét éjszakának a kormánykerék mögött.
II.
A fiú fáradtan a sarokba dobja cuccait, bemegy a fürdõszobába, hideg víz alá tartja arcát. A tükörbe néz, látja, ahogy a vízcseppek patakokat húznak az arcán, majd az állán összegyûlve egyesült erõvel folynak vissza a mosdókagylóba. Elvegyülnek könnyeivel.
A fiúk nem szoktak sírni, inkább csendben hordozzák magukban fájdalmukat. De néha, mikor leszáll a sûrû, sötét éjszaka, a kín utat tör magának könnyek formájában. Most is ez történt. Mindig ez történik, minden alkalommal, mikor találkozik azzal a lánnyal.
Csak állt ott a táncparketten, és arra gondolt, bár lenne elég ereje, hogy a másik irányba menjen. De a bátorság olyan, mint a pillangó: ha el akarod kapni, és az hiszed, hogy már a tiéd, elillan, és csak azt látod, ahogy szikrázó kicsi szárnyai egyre kisebbek a távolban.
A fiú nem bírt mozdulni, elhagyta bátorsága, ami talán sosem volt, hiszen ez a lány még csak rá sem nézett.
Így megy ez már évek óta: a fiú tépelõdik, odamenjen-e ahhoz a lányhoz, akit reménytelenül szeret, és aki észre sem veszi.
Fáj akkor is, ha látja õt, akkor is, ha nem. Fáj éjszaka, mikor álmatlanul forgolódik, fáj nappal, mikor elaprózza magát a hétköznapi teendõk között. De nem is igazi fájdalom ez már, tompa kínná szelídült az évek alatt.
S õ minden éjszaka, mikor fáradtan hazaér, lemossa arcát és könnyeit, és némán nézi, ahogy a mosdókagyló lefolyója elnyeli tehetetlensége és gyötrelme bizonyítékait. |
|
|
- november 13 2008 14:38:24
 Kedves Zarandok!
Próbáltam nem hinni a szavaidnak, és kerestem, hogy mi van mögötte, mármint a szavak mögött. Többször is elolvastam, s csak annyit tudtam meg belõle, hogy a lány is, és a fiú is arra vár, hogy a másik tesz majd feléje egy lépést.
Valakinek mindig meg kellene tenni az elsõ lépést, ami itt, ugye nem történt meg.
Nem lenne jobb még egy III. részt is írni, hogy végre meg tudjuk, hogy történik-e végre valami?
Mert a némaság, a könnyezés , a gyötrelem és a tehetetlenség nem vezet sehova.
Én várok egy kis kiegészítést, de legalább valami magyarázatot.
Többen is elolvasták, látom, de biztosan õk is szeretnének valami kézzelfoghatót is olvasni!
Üdv. Torma Zsuzsanna
|
- december 02 2008 09:08:45
Kedves Torma Zsuzsanna!
Köszönöm hozzászólásod.
Azért tettem fel ezt az írást, hogy "megméressem". Kíváncsi voltam, vajon rájön-e az olvasó a csavarra, illetve az általam csavarnak hitt trükk kiderül-e?
Tudom, hogy elég negatív az írás, kissé szomorkás hangulatomban sikerült elkövetnem, és miközben újraolvasva a feloldáson gondolkodtam, rájöttem, hogy nem kell folytatás.
A nagy kérdés (illetve az a bizonyos trükk): mibõl gondolja bárki is, hogy ez a két ember, akikrõl szó van, egymásért vannak oda? (Persze ettõl nem lesz vidámabb az írás, de nem is kell, hogy az legyen...)
Ez csak egy kis "szösszenet". A jövõben igyekszem valami konkrétumot is feltenni 
Üdvözlettel és köszönettel: a Zarándok |
- március 19 2009 14:34:32
Hát engem ez a pár sor eszméletlenül megfogott, nagyon tetszik |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
