|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Gy
A bõgõ nylonzsákba bujtatva ott feküdt az autó tetejére erõsítve. Az ülések és a csomagtartó tele mindenféle jóval, ami akkoriban hazánkban még nem volt kapható.
Alsómosás
Maróti László
Amikor a háború után magyar állampolgárok végre, sok herce-hurca után kitehették lábukat arra-oda nyugati irányba, ezeknek többsége talán éppen a zenészek voltak. Akkoriban még nem volt világútlevél. Ha a magyar turista a szocialista tábor országaiba utazott piros, ha nyugati országba dolgozni, akkor barna szolgálati útlevéllel szégyenkezhetett. Utaztunk valahová Hegyeshalmon túl, akkor vehettünk 15 Dollárt, hogy amíg megkapjuk az elsõ fizetést vagy elõleget, legyen mibõl élnünk. $ 15:- ! Az ötvenes évek végérõl és általában a 60-as évekrõl van szó. Nem mondhatom, hogy akkoriban éhezett a magyar, de tény, hogy nem a saját autó volt a legfontosabb ahhoz, hogy elmondhassuk: most már mindenünk megvan. Márpedig az a rengeteg népi zenész és azok a tánczenészek, akik szerzõdéshez jutottak azáltal, hogy ajándékukat leadták a szakszervezeti és a külföldi ügyeket engedélyezõ személyeknek, mindent megtettek, hogy saját autóban pöffeszkedve jöhessenek haza. Mert az látszott a legjobban. Persze német, svájci vagy valami egyéb jogosítvánnyal. Tolmáccsal vizsgáztak, mert idegen nyelven...
A legszörnyûbb ilyen hazatérés egy bõgõssel történt. A bõgõ nylonzsákba bujtatva ott feküdt az autó tetejére erõsítve. Az ülések és a csomagtartó tele mindenféle jóval, ami akkoriban hazánkban még nem volt kapható. Szegénykém a friss jogosítvánnyal haladt fölfelé az úton, amíg végül ki nem bukkant a sûrû ködbõl. Azután az út már mintha lefelé tartana, hát kiszállt Aladár, hogy megnézze, mégis merre tekerje elõször a kormányt. Megnézte. Lassan ballagott visszafelé a kocsihoz, közben hallja a kavicsok percegését, mert ugyancsak lassan közeledett egy autó. Tényleg jött egy kocsi elég lassan, de egyre gyorsabban a lejtõ miatt. Ott ment el a gazdája mellett. Persze, hát senki nem vezette, mégis ment. Talán a kéziféket kellett volna...
Aladár alig várta, hogy újra Dojcslandba mehessen dolgozni. Zenekar már nem merte bevenni, mert azt mondták, rossz szerencsét hord magával. Így azután hegedûre váltott. Sokat kellett gyakorolni, míg az ujjai a bõgõrõl átszoktak azokra a vékonyka húrokra. Na, de Aladárnak ez csak pár hónapjába került, mert füle az jó volt, igyekezett is, nehogy az a Tibi gyerek, aki Bajáról elvállalta a szerzõdést, ferde szemmel nézzen rá, ha netán melléfogna.
Ott találkoztak a pályaudvaron. Bemutatkoztak egymásnak. Tibi volt a fiatalabb. Legalább tíz évvel, ha nem több.
- Kotta is megy?
- Persze - válaszolta Tibi és egy kicsit elgondolkozott. Egyetlen vigasza az volt, hogy Aladár fia hangszerén máris a legjobbak közé tartozott, ha ugyan nem õ volt a legjobb, hát az apa sem lehet faguriga. Na meg ha még a kottát is ismeri...
- Magyar nóták?
- Persze - mondta röviden Tibi. Gondolta, Aladár meg értelmezze, ahogyan akarja. Azért a biztonság kedvéért nevetve hozzátette: - Persze nem mind a kilencvennyolcezer hatszázat.
Aladár ezen a hosszú úton mesélte el, hogyan járt fél éve a kocsijával. Legurult a szakadékba és ott lent még csak meg sem lehetett közelíteni. Még szerencse, hogy a papírjaim a zsebemben voltak.
- Akarsz most is venni?
- Kocsit? Azért megyek. Német jogsira.
Tibi tudott egy kicsit németül, de most volt elõször a határon túl. Zürichben másik vonatra szálltak. Csak egy megállót kellett menniük Badenba, amely onnan csak tizennyolc kilométerre van. Reggel 9.50-kor érkeztek meg. Szerencsés szerzõdés volt ez, mert súlyos hangszórókra, erõsítõre, mikrofonra meg kábelek tömkelegére akkor még nem volt szükségük, pláne itt, ahol a Kurhausban játszottak fönt a színpadon, hogy az ebéd utáni koncerteken a többnyire idõs, beteg hölgyek és urak elbóbiskolhassanak egy kis bécsi zenére, operettekre,rCsak egy kislány...-hoz hasonló szomorkás melódiákat hallgatva. A kettejük átváltott dollárocskáiból két bõröndjükkel és a hegedûvel nagy elegánsan taxiba ültek és hamarosan befutottak a Kursal aszfaltozott parkolójába. Köröttük hatalmas, gyönyörû park zöldellt, virágok, lugasok, padok: HALIHÓ, NYUGAT! Idáig hallatszott a dús vizû patak csobogása. Aztán, már fedél alatt, abban fürödtek a páciensek 11 ottani pénzért egy pár órára. Persze tovább már nem is volt egészséges. Amikor ez késõbb szóba került, Tibi meg is jegyezte:
- Tizenegy svájci frank. Otthon az a gyönyörû Gellért a márvány falakkal, oszlopokkal még húsz forint sincs egy napra és akkor azt szorozzad csak be hét harmincöttel. És emlékszem, hogy nemrég még három nyolcvan volt. Három forint nyolcvan...
Nagy kõ esett le a szívükrõl, mert sikerült kikönyörögni egy-egy százas elõleget. Ezzel majd valahogyan ellesznek a jövõ hét elejéig. Legalább mehettek máris Wettingenbe, ahol a Hotel Sonneban volt nekik foglalva egy-egy szoba. Volt benne hûtõszekrény és egy kis villanyrezsó. A fürdõszoba lent volt a földszinten. Egy frank egy órára. Tibi úgy berendezkedett, mintha itt akarná leélni az életét. Amikor készen volt - már várt erre - levetette magát az ágyra. Mivel az egyetlen ablak már a háztetõbe volt berakva, hát a fejét jól bevágta, de nem volt fájdalmas, csak hát ezután gondolni kell rá. Ekkor kopogtak, de már nyílt is az ajtó. Aladár volt:
- Jól bebasztam a fejem. Há, hülyék ezek. Én átteszem a párnát a másik végére .
Ezzel el is ment. Tibi feküdt tovább és szája halvány mosolyra húzódott. Halkan, elnyújtva mondta ki:
- A-laa-dáááár...
Tibi az éjjeliszekrényrõl magához emelte az ébresztõórát és beállította 12.30-ra. Visszatette és behunyta a szemét. Még hallotta, hogy Aladár a szomszédban pengetve játszott valamit a hegedûn, azután vonóval is, mintha hangolni készülne a húrokat, de nem nagyon kellett. Aztán nála is csend lett.
12.35-kor Tibi állt Aladár ajtaja elõtt és halkan kopogott. Nem kapott választ. Még egyszer kopogott, de azután be is nyitott. Aladár úgy feküdt, hogy majd lenyelte önmagát. Szája szélesre tátva és horkolt. Ennek örült Tibi, mert azt hitte, Aladár meghalt.
- Te, Ali? Aladár!
Erre a hegedûs úgy felpattant, hogy kész szerencse, hogy a párnáit elvette a befelé nehézkedõ plafon alól.
- Mi az?
- Semmi, de készülõdnünk kellene, mert tudod, háromkor kezdünk s a zongorát még nem is láttam.
- Persze. Persze. Van nálad valami kotta?
- Van, de a zongora...
- Akkor azokat hozd magaddal.
- Jó - mondta Tibi -, de most már nem alszol el, ugye?
- Azért állok fel - mondta halkan és a mosdóhoz érve megengedte a csapot. - Egy kávét még kell innunk valahol.
- Kell bizony.
Tibi kiment. Megmosakodott és felöltözött sötétkék öltönybe.
Így ment ez három hónapig. Aladár a második hónap végén vett egy használt autót: Opel Olympia. 800 frankot kértek érte, de 210 volt az átírás, meg a rendszám. Meg még a biztosítási dolgok. Erre már Tibitõl kért kölcsön. Idejében történt a vétel, mert megérkezett a hûvösebb, esõs idõjárás. Tibi munkanapokon 1 frankot fizetett az autózásért. Szabadnapon nem kellett fizetnie. A Baden és Wettingen között átívelõ híd badeni oldalán futottak keresztbe egy már nem közlekedõ keskeny vágányú vasút sínei. Ezek a sok aszfaltozás miatt egyre mélyebbre kerültek, de hát erre tábla is figyelmeztetett, a helybéliek meg hozzá is szoktak, s lelassították autójukat, fõleg, ha az esõvíz már összegyûlt benne. Aladár azonban nem volt annyira puhány, hogy át-pipiskedjen egy ilyen akadályon, hát odaérve még a gázt is megnyomta. Tibi majd leharapta a nyelvét.
- Mit csinálsz, Aladár?
- Megijedtél?
- Hát, ha szólsz...
- Tudod hogy hívják ezt?
- Nem. Hogyan?
- Magasnyomású alvázmosás!
Tibi elnevette magát és figyelmeztette Aladárt, hogy a lengéscsillapító ennek biztosan nem örül.
- Azokat úgyis ki akarom cseréltetni, mielõtt hazamegyünk - mondta Aladár. Szerencse, hogy azért nem esett minden nap. Voltak száraz napok is. Ha azonban a vágányokon megállt a víz, akkor Aladár soha nem habozott.
A szerzõdés harmadik és utolsó hónapjának is az utolsó hete kezdõdött. Aladár bejelentette a kocsit kedd reggelre, hogy vizsgálják át, kell-e rajta cserélni valamit, s ha nem drága, hát akkor Isten neki! Hétfõn délután lejátszották a magukét, személyzeti áron megvacsoráztak, aztán este hat felé elindultak haza, Wettingenbe. Szaladniuk kellett, mert nagyon esett, a kocsit meg a parkoló külsõ szélén kellett hagyni. Ez volt a személyzeti szabály. Futás közben Aladár lihegve kiabálta:
- Na, legalább tisztán viszem reggel a kocsit.
Tibi csak annyit mondott: Aha! Gyorsan beültek a kocsiba és Aladár nagyot fújt. Akkoriban még nem volt kötelezõ a biztonsági övek használata, de Tibi pedáns ember lévén abból indult ki, hogy amit gyártanak, azt használni kell. Mindig bekötötte magát. Néha Aladárral is elõfordult. Mint most is. Látta, hogy Tibi beköti magát, hát jó, akkor õ is. Elindultak. Nem szerették ezt az elsõ szakaszt. Ahogyan kimentek a Kursal parkjának széles kapuján, régies, macskaköves utcán kellett hajtaniuk. Majd szétesett az a szegény autó. Innen azért elég hamar eljutottak a sima fõútra, amely egyenesen rávezetett a wettingeni hídra.
- Na, azért óvatosan mosd ezt a kocsit - mondta Tibi és bekapott egy C vitamin tablettát, ami nagyon savanyú szokott lenni az elsõ pillanatokban. Szeptember utolsó hete volt. Ilyenkor már korábban sötétedik. Közeledett a magasnyomású ott a híd elõtt. Aladár adott egy kis gázt, de amikor odaértek a vágányokon összegyülekezett vízhez, még adott neki egy hirtelen fröccsöt. A kocsi nagy nyekkenéssel belehuppant a vízbe, de máris balra dobta a farát és megállt úgy, mintha éppen a vágányokon jobbra akarná folytatni az útját. A motor leállt. Tibi áldotta magát, hogy használták az öveket, mert anélkül kiszálltak volna a szélvédõn. Persze így sem volt kellemes, hogy az övek ekkorát rántottak rajtuk, de ennyit megér a biztonság. Azután érzett még valamit. Aladár is érezhette ugyanazt. Lassan egymásra néztek. Már majdnem a térdükig ért, amikor a kocsiban stagnált a vízállás. Az Opel alja teljesen kiszakadt s a padló elülsõ pereme beleakadt a vágányba s ettõl egyszerûen hátragyûrõdött, amitõl az ülések is lejjebb kerültek. A kocsi pontosan egy nagyed fordulatot tett balra.
- Bazme! - mondta Tibi, pedig õ nem szokott csúnyán beszélni. És akkor még az õ német tudása kellett, hogy rendõrt és segítséget hívjanak. Az Opelt egyenesen a szerviz elé vitették, hogy legalább azok nézzék meg, lehet-e a kocsin segíteni. Lehetett. Másfél hét múlva és várhatóan 2400 frankba kerülne a munka, de akkor a lengéscsillapító az már egy egészen külön dolog.
- Másfél hét. Hát akkor már itt sem vagyunk.
- Hát, ez az - suttogta Tibi.
- És ezzel akartunk hazamenni.
- Hát, ez is az!
- Még jó, hogy neked már nem tartozom. - Elõvette a tárcáját. - Hát, örülök, ha vonatra elég...
- Ha nem, hát adok kölcsön - mondta Tibi, de nem örült neki. Pedig kellett, hogy adjon Aladárnak, mert a kocsit a holmi kirámolása után egy százasért ígérték elvinni a zúzdába.
Így aztán Aladárnak sosem lett kocsija, meg aztán külföldre se ment ki többé.
Tibi ezek után még sok helyen megfordult Európában. Hazament, majd megint külföldre. Többször is. Hetvenhárom októberében Wettingenben találkoztam vele, amikor én zongoráztam a Kursalban. Tibi most újra a Hotel Sonne-ban lakott, de a szobája már tényleg úgy volt berendezve, hogy onnan már nem nagyon költözik el egyhamar. Kint pedig állt a saját Opel Caravanja. Automata, hogy ne kelljen komplikálni a váltóval. Mindig bekötötte magát. És soha többé nem járt Magyarországon.
vége
|
|
|
- január 12 2009 14:24:21
Kedves László!
Aladárnak az alsómosás - ahogy kivettem a történetbõl - többször is sikerült, csak a kocsi nem élte túl.
Érdekes történeteid vannak.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- január 12 2009 15:37:25
Ez megtörtént. A történet 90%-a megtörtént...a helyszínek is igaziak.
Köszönöm, hogy elolvastad. Remélem, semmi bajod, mert régen "láttalak".
Üdv.
PiaNista |
- január 14 2009 11:39:17
GY-nek szeretném megköszönni az ide feltett képet és az esetleges idõt, amit ennek felhajtására szánt!
PiaNista |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
