|
 Vendég: 95
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Azokért szól, akik elestek a nagy háborúban, és névtelenek, csak emléktáblák őrzik a nevüket.
I. fejezet
Szenteste közeledtét susogta a szél, a hó nagy pelyhekben kezdett el esni. Fehér köpenyét szelíden terítette le a falvak házaira, csak az ablakok sárga fényei engedték látatni, hogy emberek laknak benne.
Fáradt, öreg léptekkel igyekezett a templom fele. Lépteit meggyorsította a feljáró előtt, hosszan nyikorogva szólalt meg a templomajtó. Belépett, szemét körbejárta egyszer, és elindult a főoltár fele. Leült az első padba. Talán órák telhettek el maga sem tudta, mélyen imáiba rendülve jártak gondolatai. Kinyílott a templom ajtaja, ministráns gyermekek hada futott ki rajta, hangosan nevetgéltek, észre sem vették az elsősorban ülőt. Ekkor kilépett a pap, és hangos szóval kiáltott a gyermekek után:
-Lurkók! Hova mentek! Óvatosan induljatok haza! Egymásra vigyázzatok!
A Lurkó szó kiejtésére felemelte a fejét, elsápadt az arca, éles fájdalom hasított belé és ájultan zuhant le a padról. Ijedten futottak oda a földön fekvő idős asszonyhoz. Felemelték, a padra fektették, körbeállták és riadtan figyelték, mikor tér magához. Sokáig feküdt mozdulatlanul, öntudata csak lassan tért vissza öreg, megfáradt testébe. Szédült, szája kiszáradt, kezei remegtek. Ránézett a papra és suttogó hangon kérdezte:
- Mit tetszett mondani a gyermekeknek? 70 éve nem hallottam ezt a szót…
- Ettől lett rosszul Julis néni?- kérdezte idegesen a pap.
- Igen atyám egy szótól, amit a gyerekeknek mondott.
- Lurkó?
- Igen az.
- Ne hívjam ki az orvost?
- Nem kell, majd elmúlik idővel, csak sokként ért a szó.
- Már vége a misének, szólok a gyermekeknek, kísérjék haza magát!
- Ne atyám, kérem ne! Hadd maradjak még itten, nem is tudja milyen emlékek hadát, indította el az elébb azzal a szóval.
- Rendben van Julis néni, maradjon még, hazaküldöm a gyermekeket.
Dolga végeztét visszament a templomba István atya, és látja az öregasszony már nem a helyén, ül, hanem egy emléktábla előtt áll és hangosan zokog. Megállt egy pillanatra és figyelte azt a mély fájdalmat, amit az idős asszony érzett. Két éve volt a faluban, városból került ide, mindenkit ismert. De most valahogy ismeretlenül állt, mert nem tudta mi rejtőzhet az emléktábla névsora mögött, aminél megállt. Soha nem látta sírni Julis nénit, mint a legtöbb idős asszony ő is fekete rokolyában járt, de kora ellenére soha nem volt beszédes, nem pletykált a többi néppel. Igen valószínű akkor, hogy valaki elveszíthetett. De vajon mennyire régen lehetett? Szép kort megért, már közel a kilencvenhez. Közelebb lépett az idős asszonyhoz, pár méterre állt meg mögötte, akkor vette észre a táblán szereplők névsorát. Első világháborúban elhunyt férfiak névsora szerepelt rajta. Tehát valakit elveszített a nagy háborúban. Odalépett hozzá, megérintette a vállát, és ezt mondta neki:
-Julis néni jöjjön, üljön le! Nekem elmondhatja, mi nyomja a lelkét!
Megfordult, fájdalomtól eltorzult arccal ránézett a papra, és feltörő sírások között ezt felelte:
-Nem kell atyám. Engedje meg kérem, hogy még maradjak. Ennek a dolgoknak már 70 éve. Senkit nem érdekel. Akik ismerhetnék ezt a dolgot, már senki nem él közülük, csak én jó magam. Meg aztán atyám szenteste éjjele közeledik, menjen be a plébániára, csak még egy kis időt engedtessen meg nekem itten, emlékeim emésztik lelkem.
-Nem hagyom magára Julis néni! Én a gyóntatója vagyok, és ha valakinek ilyen hatalmas bánat nyomja a lelkét, főleg karácsony szent éjszakáján kell meghallgatásra, találjon! Mondja el nekem, miért lett rosszul egy szó kiejtésére, és kit veszített el maga?
- Honnan tudja atyám, hogy elveszítettem-e valakit?- kérdezte az öregasszony.
- Itt áll már lassan egy órája az emléktábla előtt. Jöjjön, üljön le ide mellém, ezernyi időnk van éjjelig.
-Nem is tudom édes fiam. Régen magamba zártam, de nincs olyan nap, mikor ne fájna, de most égetett, szívembe hasított, mikor kend rászólt a gyermekekre „Lurkók”. Nekem 70 évvel ezelőtt mondta egy fiú, akinek a neve itt szerepel az emléktáblán. Úgy gondolja megenyhülést, hozhat egy régen lezárt szerelem emléke, ami még nem hunyt ki és nem is fog soha?
II. fejezet
Nagyon régen történt, én itten ebben a faluban nőttem fel. Heten voltunk testvérek, engem még két húgom és egy öcsém követett. Akkoriban itt mindenki gazdasággal, állattartással foglalkozott, senki nem dolgozott a városban. Nyáron a földeken dolgoztunk gyermekek, ősszel jártunk iskolába, de utána segíteni kellett a ház körüli teendőkben. Édesapám, mint a többi férfi, a báró földjén dolgozott napszámban, szülém otthon nevelt minket. Vasárnaponként volt pihenő, reggel mindig misére mentünk, délután kergetőztünk kint a szabadban. Három idősebb testvérem már elkerült idővel otthonról, két néném férjez ment, bátyám udvarolt a szomszéd faluba, de később őt is elvitték a frontra. Jó magam, mint legidősebb leánygyermek kisebb testvéreimre kellett ügyelnem. Szőke leány voltam, varcsókba volt a hajam kötve, és az orcám mindig piros volt. Ezért csúfoltak is eleget a fiúk, hogy foltos orcájú. Közülük egy fiú Belegy Ferkó gúnyolódott. Az apja béres volt, szomszédos faluból költöztek be hozzánk. Már első héten a csúfondárosok közé állt, mikor mentünk haza gőgösen kérdezte tőlem:
-Hogy hínak téged?
-És az téged-mit érdekel?-feleltem.
-Csak úgy! Te! No, mondod vagy sem?
-Minek mondjam?
-Na, milyen cserepes a nyelved, te lurkó!
-Nem vagyok lurkó! Nekem van rendes nevem!
-Nem hinném! Már régen mondtad volna!
-Deér Juliskának hínak.
-Juliska hiiiiii te! Az anyját, neked aztán van neved! Nekem eztán is lurkó maradsz!
Attól a naptól fogva csak így hívott. A faluban gyorsan terjedt a híre, és mindenki így gúnyoldott rajtam: „ni, mi van lurkó!” Utáltam érte. Halálos ellenségemnek tekintettem. Egyszer a tanár kihívott felelni. Számtanpéldát kellett volna megoldani a táblánál. Ránéztem Belegy Ferkóra, az gúnyosan rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel és mindent elfelejtettem. A tanár beírta a rossz jegyet és úgy küldött helyemre:
- Máskor jobban tanulmányozza a feladatokat, ha kérhetném, most takarodjon a szemem elől maga lurkó!
Helyemre mentem megszégyenülten, arcomat elöntötte a forró pír és az éktelen düh. Bosszút esküdtem ellene. De a bosszúból nem lett semmi, mert inkább ő bántott engem. Télen nálunk itt a faluban, mindig nagy telek szoktak lenni. Egy alkalommal Ferkó megvárta, hogy az iskolát elhagyjam utánam eredetet és a hóban megfürdetett. Hó lavinát zúdított rám, én mérges lettem és elkezdtem tépni a ruháját. Ő sem maradt rest, a hajamból kitépte a szalagot, amit szülémtől kaptam egy vásár alkalmával. Hiába kértem nem adta vissza, hanem elszaladt vele. Otthon aztán jól megvert apám, hogy egy leány így viselkedik nem kelő időben, érkezik haza és az iskolában tanár még rosszakat is, mond felőlem. Nem árultam el Ferkót, úgy sem hittek volna nekem. Két év úgy telt el, hogy én nem figyeltem rá, és egy idő után már nem bántott, de mindig lurkónak hívott. Idősebb volt tőlem négy évvel, előbb elvégezte a tanulmányokat, apja elküldte őt is béresnek tanulni. Sok idő telt mire újból találkoztunk. Eltelhetett talán három év is. Nem tudom merre járt ő akkoriban, de egy nap hazajött a szüleihez. Megváltoztam én is, kimelyesedtem, kamaszkort már elhagytam 15 évesen már észrevettem, hogy a fiúk máshogyan néznek rám. Én jó magam is megváltoztam. Ábrándjaimba voltam folyton merengve, és a tavasz közeledtét érezvén részegen ittam az illatát. Apám is már másképpen bánt velem, mindig mondta:”Lányom észnél legyél, mert ma holnap neked is családod lesz, szégyent ne hozz rám!”
Nem vettem komolyan szavait, talán nem is értettem igazán mit akar ezzel mondani nekem, én biztosan szerelem nélkül nem megyek, férjez meg aztán engem egy fiú sem fog elcsábítani. Tavasztól őszig napszámba jártam jó magam is a földekre, kellett a dolgos kéz a megélhetéshez. Mi lányok egy csoportba voltunk mindig, és énekeltünk. Szinta Rozi a legszebb leány közülünk és egyben a legkacérabb, fennhangon elkezdte nekem mondani:
-Tudod, Juliska ki gyűtt haza?
-No, aztán ki Rozi?
-Hát a te hajdani barátod, aki lurkónak gúnyolt annak idején.
-Belegy Ferkó? Aztán, kit érdekel, engem hidegen hagy.
-Hát nem hinném! Ha látnád milyen szép szál legény lett belőle nem ezt mondanád!
-Engem nem érdekel, felőlem lehet akárki, utálom szívemből!
-Óh, te keményfejű! Bocsátanál meg neki! De mindegy! Nem az számít! De valahogy lányok el kell, érjem, hogy meghívjon a búcsúbálba engemet!
A kis gömbölyű Palkó Kata felkapta a fejét, letörölte a homlokáról az izzadságot és kérdezte Szinta Rozit:
- Na és aztán milyen a legény kinézetre? Magas, hord-e már kalapot?
- Hát, ha tudni akarjátok! Úr lett belőle, mint az apjából annak idején. Pelyhes kis bajsza van neki, nagy széles mosolya, és bízz, ám hordja a kalapot! De nem kell sokáig félned Kata, mert ki fog jönni a földekre, és akkor magad is láthatod őt! De most lányok ő az enyém, engem fog elvinni a bálba!
A gyomromba éles nyilallást éreztem. Szóval itthon van, úr lett belőle. De most már nem fogom hagyni magam. Ha harc, akkor legyen harc.
III. fejezet
-De Julis néném- kérdezte István atya-, ha maguk ekkora ellenségek voltak, hogyan békéltek meg?
-Hát az fiam nem ment olyan könnyen, legalábbis az én részemről.
Júniusi napon kijött a földekre Ferkó. Ő nem vett eleinte észre engemet. Nagyon megváltozott abban a három évben, míg nem láttam. Jóképű legény lett belőle. Magas volt, szép huszár alkatú, keménykötésű volt a képe, kis bajusszal és azok a nagy barna mogyoró szemei, csak úgy hunyorított velük. Peckes járása volt, de a hangjának csengése bejárta az egész mezőt. Mikor először megláttam, nem éreztem már azt a gyűlöletet, hanem zavarba jöttem mindig a látásától és igyekeztem kerülni őt. Szinta Rozi mindig a közelébe volt, csicsergett neki mintegy madárka. Talán egy hónap is eltelhetett így, hogy nem vett észre engemet. Egy nap szembejött velem, mikor a mezőről igyekeztem haza. Köszönt, leemelte a fejéről a kalapot, megállt és nézett.
-Csak nem te vagy az…l….de nem mondta ki a szót. Isten áldása Juliska!
-Önnek is Ferkó!
Elpirultam, mint egy pipacs zavaromat nem tudtam leplezni.
-Merre igyekszik kend?- kérdezte tőlem.
- Hát haza, letelt a munka.
-Értem.
-Elkísérhetem magát egy darabon?
-Nem kell köszönöm uraságodnak!
Ránéztem és elfutottam. Éjjel nem aludtam semmit, sírtam. Mi történt vele, magázott és a nevemen hívott végre. Folyton ő járt a fejembe, okát nem tudtam megmondani, de mikor a földekre kijött kerültem amennyire lehetett. De a tekintetét mindig magamon éreztem féltem, mire készülhet. De nem történt semmi. Vasárnaponként lejártam a forráshoz vízért, leültem a part szélénél, és csokraimat igazgattam. Egy forró júliusi napon Ferkó állt meg mellettem. Először nem vettem észre, hogy ő áll mögöttem, meg is ijedtem, mikor megszólított.
-Juliska, kérem, remélem nem ijesztettem meg!
-Hát egy kicsit megijedtem, nem is vettem észre, hogy itt áll mögöttem-feleltem pirulva.
-Mit csinál itt lent a forrásnál?- kérdezte.
-Tetszik tudni sokat lejárok ide, főleg vasárnaponként. A mezőn szedek virágot, és itt készítem el a csokrom. És maga, hogy kerül ide?
- Hát én véletlen erre jártam, és akkor vettem észre magát. Leülhetek ide?
-Nyugodtan.
Ezután kínos csend következett, és néma pirulások, mígnem egy hangos köhécseléssel törte meg a csendet.
-Magácska is készülget a búcsú bálba?
-Hát igen készülgetek.
-És van már kísérője?
Hirtelen nem tudtam erre mit mondani neki, mert a bálba Kemény Jancsi hívott meg. Egy ideje már járogatott utánam, barátnőim beszélték, hogy szeret engem.
-Tudja az az igazság, hogy Kemény Jancsi hívott meg a bálba, hogy lenne a kísérőm.
-És Ön már tudja, kivel megy?
-Hát tudja én, azért jöttem ide magához, hogy megkérdezzem nem-e tartana velem a bálba, de ha már meghívták rá, akkor nem illik visszamondani. Nekem most mennem kell, majd akkor a bálban találkozunk kedves Juliska, addig is minden jót kívánok!
Felállt megemelte a kalapját, láttam az arcában a zavarodottságot, szemei csak úgy ragyogtak, ahogy a szemeimbe néztek. A búcsú napjáig nem is hallottam felőle, és ha találkoztunk került engem. Szinta Rozi büszkén mesélte nekünk, hogy Belegy Ferkó meghívta a bálba, és biztos apjától hamarosan megkéri a kezét.
IV. fejezet
-Elnézést atyám, csak az emlékek hada… sírnom kell.
-Ha gondolja Julis néni, folytathatjuk később!
-Nem édes fiam, ha már elkezdtem, befejezem, nekem ez lesz a karácsonyi gyónásom. Csak annyira elevenen élnek bennem a képek, hogy szinte újból átélem őket. Most már jobb egy kicsit, folytatnám a búcsú bállal.
A faluban hagyomány szerint a búcsút augusztus közepén tartottuk meg, ilyenkor a falu népe feldíszítette a főteret. Minden évben mutatványosok érkeztek, a legnagyobb szám a körhinta volt, és a mézeskalács. A fiúk a jegyesüknek vagy szerelmüknek vettek mézeskalács szívet. Valahol bántott belül egy kis féltékenység, hogy Ferkó engem hívott meg a bálba és én lemondtam, de nem tehettem meg, mert nem illett visszamondani, ha már másnak elígérkeztél. Jancsi időben érkezett értem. Belé karoltam, ahogy illett és úgy mentünk le a búcsúba. Minden fiatal lent volt a völgyben a bazárok forgatagában. Jancsi el sem eresztett, egy lépést nem tudtam tenni nélküle. Egy ideje így sétálgattunk, majd felültünk egy körhintára. Talán már a harmadik kört jártunk fent a levegőben, mikor megláttam Ferkót és Rozit közeledni. Ferkó még ott is észrevett engem, fejével biccentett egyet. Leszálltunk a körhintáról Jancsival, mondtam neki kicsit megszédültem, sétáljunk egyet. Jancsit gyermekkorom óta ismertem, nagyon jóra való fiú volt. Kerek legényke volt, köpcös testalkatát édesapjától örökölte, mindig mosoly ült az arcán. Édesapám folyton mondogatta, nekem, ezt a legényt lányom meg kell fognod, nagyon dolgos legény, és jó sorod lenne mellette. Én különösebben nem éreztem iránta semmit, kedves fiú volt és én kedveltem.
A bazársorok között megtaláltuk a mézeskalácsost. Jancsi megállt előtte és kedves mosolyával kérdezte tőlem:
-Kedves Juliska vehetnék magácskának egy szép mézeskalács szívet?
-Hát, ha úgy gondolja… - mondtam neki.
Hirtelen átjárt egy gondolat én tényleg akarom, hogy ő vegyen nekem mézeskalácsszívet? Ezzel elfogadom, hogy irántam komolyan érdeklődik. Miért ne, szüleim is ezt akarják, meg aztán nincs más érdeklődő, Ferkó. Mit gondolok én itt Ferkóra? Azért barátok nem lettünk, és ő Szinta Rozinak udvarolgat.
Ahogy a gondolataimat elhessegettem, és nézegettük a mézeskalácsokat, feltűntek Ferkóék. Amint észrevette, hogy mi ott nézelődünk Jancsival, odairányította lépteit Rozival. Jancsi egy nagy szívet választott nekem, és egy kis tükör volt a közepén. Ferkóra néztem, aki ölni tudott volna szemeivel. Hirtelen fennhangon így szólt Rozihoz:
-Kedves Rozália válasszon magának egy szép mézeskalácsszívet! De nem ám a legkisebbet!
Rozi felsikított örömében és elkezdett válogatni a mézeskalácsok sokasága között. Hatalmas szívet választott ki, amit Ferkó megvásárolt neki. Jancsi odaköszönt nekik és továbbmentünk. Nem bírtam ki hátra kellett tekintenem, láttam Ferkó milyen mérgesen néz utánunk. A bál előtt egy nagy asztalnál ült le a falu népe enni, mi asszonyok, leányok terítettük meg az asztalt. Míg segédkeztem a megterítésnél, addig Jancsi a legényekkel beszélgetett. Elindultam borért, mert megkértek az asszonyok, hogy hozzak nem lesz elég az asztalnál. Ekkor odalépett hozzám Ferkó, megfogta a vállam és félrevont az egyik bazár sarkához.
-Mit akar tőlem?- kérdeztem tőle mérgesen.
-Mondja Juliska, mi folyik itt?- szemei csak úgy szikráztak a dühtől.
-Hát magát mi lelte Ferkó? És mire tetszik gondolni? Nem értem az egészet!
-Tényleg nem érti?
-Engedjen el, legyen szíves, még itt pletykába kevernek magával!
-Éppen erről akartam magával beszélni! Kérem, feleljen a kérdésemre, maga Kemény Jancsi kedvese?
Nem tudtam először mit mondani, erre értetlenül álltam mi köze van neki ahhoz, hogy Jancsi kedvese vagyok-e.
-Magát mit érdekli! Semmi köze hozzá!
- e igen van, és ezért válaszoljon!
-Ha tudni akarja igen a kedvese, vagyok, szüleim is örülnek, hogy Jancsi udvarolgat nekem, egy nagyon rendes fiú, ellentétben egyesekkel!
- Rám tetszik ezzel célozni?
-Igen miért ki másra? Mennyit bántott gyermekkoromban, és most megint azt teszi.
-Nem eszem ágában sincs bántani magát!
-Akkor miért érdekli, hogy Jancsi udvarol-e nekem vagy sem! Foglalkozzon a saját dolgával! Engedelmével elmennék borért.
Ferkó megszólalni nem tudott, mint akit leforráztak elrohant. Magam sem tudom mi jött rám, de valahogy kijött belőlem a múltbéli bosszú és elégtételként könyveltem el. Vacsora után kezdődött a bál. Cigányzenészek játszották a szebbnél szebb dalokat, nem ilyeneket, amiket manapság lehet hallani. Szülém mellett ültem, ha egy legény táncolni akart a lánnyal először el kellett kérje az anyjától. Jancsi nemsokára ott is termett és elkért édes szülémtől. Elmentem vele táncolni. Egész este Ferkóékat figyeltem, de nem láttam őket sehol. Majd a bál felénél feltűntek, nevetgéltek Rozival, Ferkó még csak rám sem hederített. Mint minden fiatalt engem is megrészegített a tánc, de egy kicsit elfáradtam és leültem édes szüleimhez. Ferkó egy idő után már nem foglalkozott Rozival, aki egy sarokban ült, és duzzogott, és panaszosan mesélte a barátnőiknek, nem tudja, mi van Ferkóval jól, érezték magukat, de mintha megbokrosodott volna. Nem tud vele mit kezdeni, táncolni nem akar, és most meg magára hagyta. Mikor senki nem számított rá Ferkó állt meg előttem, és mindenki döbbentére engem kért fel táncolni. Láttam magamon Jancsi tekintetét, Rozi kisírt szemeit, de akkor abban a pillanatban nem tudtam nemet mondani neki. Minket nézett mindenki, ahogy táncoltunk, szorosan magához vont és ennyit mondott elcsukló hangon:
-Kérem, Juliska beszélnem kell magával!
-Ferkó kérem, ez lehetetlen! Én Jancsival jöttem, és vele megyek haza!
-Ne tegye ezt velem Juliska! Hivatkozzék arra, hogy nem érzi jól magát és jöjjön le a forráshoz!
-Mit képzel maga rólam? Én nem vagyok olyan lány!
-Semmi rosszat nem akarok Öntől! De ha nem akar botrányt egy óra múlva, jöjjön le a forráshoz! Csak beszélni szeretnék magával! Engem az sem érdekel, ha botrány lesz, akkor elmondom mindenki előtt.
Visszaültem szülém mellé, és rettegtem, mi következik. Jobbnak láttam egy botrány elkerülése véget, ha Jancsi hazakísér engem. Apámék még egy- két órát biztosan maradnak. Csak ne derüljön ki semmi, mert akkor nem mosom le magamról a megbélyegzést. Jancsi hazakísért, beszélgetni akart még velem, de én arra hivatkoztam, nagyon fáj a fejem le, kell feküdnöm, majd máskor beszélünk. Maradt két órám, hogy lebukás nélkül ágyba térjek, mire szüleim hazaérkeznek. Lementem a forráshoz. Az égen ragyogtak a csillagok, a hold ezüstös köntösét szétterítette az égbolton. Életem legszebb csillagfényes éjszakája akkor volt. Mire leértem Ferkó már ott várt.
-Kedves, mégis eljött!- futott elém.
-Kérem, fogja rövidre- és leültem a forrás szélére.
-Rozit hazaküldte, hogyhogy eljött nélküle?
-Rozi engem nem érdekel ott maradt a bálban, én most magához jöttem le, mert beszélnünk kell.
-Mondja Ferkó mi ez a minősíthetetlen viselkedés, amit ma a búcsúban produkált? És miért kellett nekem ide lejönnöm magához?
-Nem érzi?
-Mit kellene éreznem? Azt, hogy ha lebukok, akkor maga miatt meghurcolnak?
-Nem fogják magát meghurcolni. De, hogy belevágjak a dolgok közepébe magának, nem udvarolhat a Kemény Jancsi.
-Óh! Csak nem tiltja meg?
-Nem engedem, érti!
-És ha szabad érdeklődnöm, milyen jogon nem engedi uraságod?
-Mikor megláttam magukat ma elöntött a féltékenység. Engem nem érdekel a Rozi senki magán kívül Juliska! Én halálosan szeretem magát!
- Miről beszél itt nekem Ferkó? Ezt nem hihetem el. Annak idején mindig bántott, azt is elfelejtette, hogy egyik télen a masnimat is letépte?
-Mit gondol miért tettem? Már akkor olyan cserfes nyelve volt magának, és már akkor tudtam, hogy egy napon a feleségem lesz. De annyira utált engem, ezért bosszantottam mindig. De nézze mit őrzők már évek óta a szívem fölött.
Benyúlt a bugyerálisába és elővette az én kék szalagom.
-Látja ezt az óta is őrzőm, mindig velem van. Szeretem magát, érti kedves kis lurkó! És nem hagyom, hogy másé legyen!
-Milyen magabiztos a dolgában! Honnan tudja, hogy én nem akarok-e majd Kemény Jancsi felesége lenni?
-Mert tudom, hogy engem szeret!
-Honnan veszi ezt a zagyvaságot?
-Olvasok a maga szemeiből édes kis lurkó!
Felálltam indulni készültem. Ne haragudjon de, én ezt nem hallgathatom tovább. Amúgy is szüleim mindjárt otthon lesznek és botrány lesz belőle.
-Isten áldása legyen Önnel Ferkó de, én erre nem tudok mit mondani.
-Addig nem megy el, és utána mondja azt, hogy nem szeret.
Megszorította a kezem és magához rántott. Szemeiben ezer csillag fénye úszott, de a többire már nem emlékszem, mert forró ajka már tappadott számra. Nem tudom, meddig állhatunk így ajkunk összeforrásában, de én egy hirtelen mozdulattal kirántottam magam a karjából, egy csípős pofont adtam az arcára, és elszaladtam haza. Időben érkeztem haza, szüleim még nem jöttek meg. Nem tudtam aludni, égetett a csók íze. Melegem volt majd meggyulladtam, kinyitottam az ablakot és néztem a csillagok ezreit fent az égen, és éreztem már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt volt.
V. fejezet
Napokig szótlanságtól szenvedtem. Szavamat se lehetett hallani. De nem bujkálhattam mindig. Vasárnap misére mentünk testvéreimmel és szüleinkkel. Igyekeztem a tömegben elveszni, de éreztem arcomat folyton pír önti el. A pap még nem kezdte el a szónoklatot, mikor éreztem magamon valakinek a tekintetét. Átall néztem a másik sorba, és megpillantottam Ferkót. Engem nézett, zavarát ő sem tudta leplezni. Mise végén Kemény Jancsi ment oda szüléimhez megkérdezni, elkísérhetne engem haza. Szüleim nagyon örültek az invitálásnak, hiába akartam ki fogást találni Jancsival kellett mennem. Lassan mentünk, halkan beszélgettünk. Jancsi beszélt nekem az időről, az őszi aratásról, de én nem tudtam figyelni szavaira. Lélekben másfele jártam. Már fél úton tarthattunk, mikor egy közeli ház mögül Ferkó lépett ki. Tekintete vad volt, dühösen irányította lépteit felénk.
-Hííí teeeeeeeeee!- kiabált Ferkó Jancsira.
-Na, mi van? Mi nem tetszik?- felelt rá szúrós tekintettel Jancsi.
-Amit itt látok ember!- ripakodott rá Ferkó.
- Mi nem tetszik heeeeeeeee?- ordította Jancsi.
- Akit te éppen kísérsz haza! Ha nem tudnád, tilosban jársz!- felelte Ferkó.
- Ki én? Na, ne mondd édes öregem! Szülei engedték meg, hogy udvaroljak Juliskának! Juliska mondja meg ennek a bagolynak az igazat!- nézett rám kétségbeesetten Jancsi.
- Milyen igazat Jancsi! Nekem a szüleim semmit nem mondtak! És maguk itt ketten engem hagyjanak ki a maguk harcából!- válaszoltam mérgesen.
- Nem úgy megy ez kisasszony!- szólt oda Ferkó.
- Mi folyik itt Ferkó?- üvöltött rá a mindig csöndes, nyugodt Jancsi.
- Hát megmondom neked kedves barátom! Én ezt, lányt szívemből szeretem! És nem tűrhetem, hogy te csapod neki a szelet. Ő az én jegyesem lesz majdan, jobb, ha leteszel szép reményeidről. –nézett rám Ferkó szúrós tekintettel.
- Úgy, és erről ki biztosított téged te bitang….ki felelj erre? A lány azt nem hinném, nekem biztos mondta volna!- felelte Jancsi.
- Nem a lány, hanem az őszinte szerelem érted! Kérdezd csak meg ő tőle, mit érez irántam!-vágott vissza neki Ferkó.
- Juliska ez igaz? Maga Ferkót szereti? Miért nem mondta? És velem mi lesz? Nem érti Juliska, én szeretem magát a keservit!- fakadt ki keservesen Jancsi.
Nem tudtam erre mit felelni, láttam a két kakaskodó legényt, a talaj égette a lábam csak annyit tudtam kinyögni:
- Engem hagyjanak, ki belőle megmondtam az imént!
-Te gazember!- támadott Jancsi Ferkóra. Szétnyúzlak! Én ezt a leányt szeretem, és feleségül szeretném venni!
-Te csak szeretnéd, mert engem szeret!
A két legény perceken belül a porban hevesen püfölte egymást. Nem tudtam, mit tegyek, kiabálni kezdtem, fejezzék be, de ezek csak nem hagyták abba. Szomszédos házból kifutott az öreg kovács, és még jó pár ember. Alig tudták szétválasztani őket. Jancsi orrából ömlött a vér, Ferkó inge elszakadt. A lábaim szabad utat adtak, szaladtam magam se tudom, meddig de hazaértem. A verekedés híre addigra elért hozzánk is. Apám elkapta a hajamat és beráncigált a konyhába.
-Na, te lány! Most mondd nekem! Mit kell halljak? Legények verekednek érted? Ez a szégyen, hogy történhetett meg?
-Apám, én nem tehetek róla!
-De valaminek kellett történnie, hogy ez a két legény így egymásnak esett érted!
-Mindegyik azt állítja, szeret!
-Én csak Kemény Jancsi szándékairól tudtam eddig, Belegy Ferkóról nem.
-Édesapám ne haragudjék kend rám, én Jancsitól nem akarok semmit sem!
-Hij az anyját!, miért nem?
-Kedves fiú, jó barát, de ennyi! Számomra semmit nem jelent.
Bementem a szobába és keservesen sírni kezdtem. Édes szülém jött be hozzám.
-Na, ne sírjál Juliska! Meglásd édesapád meg fog enyhülni! De elébb mind a két fiúnak színt kell vallani, te még leány vagy, nem hagyhatnak szégyenben téged.
Eljött annak is a napja mikor a két fiú elő lett állítva, hogy lemossák ezt a szégyent rólam. Akkoriban nem így ment az udvarlás, mint manapság. Egy tisztességes lány becsületén, ha ilyen folt esett, nehezen adták utána férjez. Tisztára kellett mosni a lány nevét, hogy nem legyeskedett, mind a két fiúnál. Előbb Ferkó állt apám elé. Soha nem felejtem el, most is magam előtt látom apámat és Ferkót. Állnak egymással szemben az udvar közepén, apám szúrós tekintettel kérdezi Ferkót, aki alázattal válaszolgat. Jancsi később jött el, de azt már nem láttam, engem nem avattak be a dolgokba. A házat nem hagyhattam el, nehogy bármelyik legénnyel meg lássanak a faluban.
Apám kezdeti enyhülése visszájára fordult. Jancsinak ígérték a kezem, meg volt egyezve az ő szüleivel visszalépni nem lehetett. Mikor apám közölte velem a hírt egy világ omlott össze bennem. Látszólag beleegyezésemet adtam, hogy fogságom rövidre húzódjék. Ferkóval csak titkokban tudtam találkozni a verekedés óta. Lent a forrásnál találkoztunk. Magához ölelt, forrón szájon csókolt és kérdezte, szeretem-e őt mindhalálig. Akkor már tudtam, hogy amit érzek, az lehet az a bizonyos szerelem, amiről minden lány álmodik. Hűséget esküdtünk egymásnak. A hónapok teltek, a mi szerelmünk nem gyengült, hanem erősödött. Titokban, lopott órákra tudtunk találkozni. De jött a tél, bujkálni már nehezebb volt, kint a földeken nem volt munka. Jancsi sűrűbben járt hozzánk, mindig csöndes, és szelíd volt. Tudtuk Ferkóval napjaink meg vannak számlálva, tovább így nem élhetünk. Ferkó mindent megszervezett. Szomszédos faluban élt egy régi béreslegény társa, akinél meg húzódhattunk egy időre. December közepére a hó betemette a falut, álmos képét a tél leterítette a házakra. Eljött az idő a lányszöktetésre. Bántott a bűntudat, hogy kedves szülémet, kisebb testvéreimet itt kell hagynom, de más választás nem volt. Kimentem a csűrbe mintha dolgom lenne, kint magamra kaptam még maradék ruhámat, fogtam a kis eldugott motyómat, és kimásztam a kapun. Ferkóék már ott vártak minket a lovas kocsival. Órákon át menetelt szegény ló, mire a szomszédos faluba érkeztünk. Hiába voltam betakarva egész testem kihűlt. Ferkó barátja László Imre bevitt minket a házába, ahol feleségével és három kis gyermekével éldegélt. Belázasodtam, talán egy hét is eltelhetett, mire magamhoz tértem. Semmire nem emlékeztem a szökés után. Pár hétig megbújva éltünk, de az ünnepek után szállás után kellett néznünk. Semmi pénzünk nem volt, így a gazdaember bérbe adott egy szobájába tudtunk költözni. Nem maradhattunk így, vad házasságban, nagy szégyen volt, amúgy is híre ment annak, hogy lányszöktetés történt. A falu papja nem igen akart összeadni minket, de Ferkó nagyon meggyőzően hatott rá. Szerény kis esküvőnk volt csak hárman voltunk, és két tanú. Életem legboldogabb időszaka következett. Ez a két év, amit az élettől kaptam, amit a férjemmel tölthettem el maga volt a földre szállt mennyország. Hamar elfeledték az emberek, hogy kerültünk ide, Ferkó ügyes béres volt, én megálltam a helyem a földeken. Mindenki csudájára járt a mi boldogságunknak. Ittuk a másik tekintetét, lestük egymás gondolatát, ott turbékoltunk, ahol a galambok is megbújnak. Nem veszekedtünk sosem, esténként a munkától megfáradva kiültünk a lócára és gyönyörködtünk a csillagokban, és fürödtünk a szerelem tavában. Gyermekünk nem született, mind ketten szerettünk volna, de a Jóisten másképpen akarta a dolgokat. Boldogságunk utolsó második esztendejében otthonról rossz híreket kaptunk, hogy Ferkó édesapja nagy beteg, szeretné látni egyetlen fiát, mielőtt meghal. Időközben én jó édes szülémmel levelet váltottam időközönként, aki tájékoztatott az otthoni dolgokról. Pusztára, a világ végére később érnek a hírek, mi hozzánk hónapokkal később érkezett a nagy háború híre. Ferenc József király utódját megölte egy merénylő, ez miatt háború tört ki egész Európában. Mi nem értettünk az egészből semmit, hiszen nekünk mitől lett volna jobb, ha van király vagy nincs. A paraszt ugyanolyan szegénységben él, meg kel, dolgozzon a mindennapi betevőjéért, és a nagy urak hasztalansága miatt a szegény ember fiát küldik ki a harctérre. Szülém megírta levelében mielőbb menjünk haza, a lányszöktetéssel már senki nem foglalkozik, mikor ide ért hozzánk is a háború híre, és egyetlen bátyámat egy hete elvitték a frontra. Félelem töltött el minket, tudtuk Ő is meg fogja kapni a behívóját hamarosan.
Hazatértünk, úgy éreztük magunkat, mint akik éveket lettek volna távol. A falu gyászba borult mindenki siratta a férjét, fiát. Ferkó édesapja még megélte hazaérkezésünket, de nem sokra rá meghalt békében. Ferkóéknál maradtunk. Ketten mentünk haza a régi házunkba. Alig ismertem rá megtört szüleimre. Édesapám éveket öregedett, édesanyám haja megfehéredett. Apám nem szólt férjemhez, anyám ültetett le minket. Mondta mindenki, megkapja a behívóját, köhécselve említette, hogy Kemény Jancsit már elment a frontra, nem fogunk vele találkozni. Két hónap telt el kezdtem már azt hinni, nem jön el az a bizonyos nap…de tévedtem. Ugyanilyen éjszaka volt atyám, mint mostan. Szenteste éjszakája, templomból hazamentünk, és akkor már tudtuk, hogy az én férjemnek másnap reggel menni kell. Ki törődött azzal, hogy karácsony lesz, a behívó 25-re szólt. Az volt az utolsó éjszakánk együtt. Lementünk a forráshoz, talán órákig álltunk néma csendben, egymást átölelve. Majd Ferkó így szólt remegő hangon:
-Édes kis lurkóm térjünk haza, az idő már kezd lejárni.
-Ne még ne!- kérleltem.
-Egyet ígérj meg nekem édes egyetlen lurkóm! Amíg távol leszek, ki tudja meddig, hűséges leszel hozzám, és megvársz, amíg hazatérek.
- Hazatérsz ugye? Persze, hogy várlak, addig, amíg nem lépsz be az ajtón! Addig úgysem élet az élet nélküled!
-Nem tudom, mi van megírva a sors könyvébe, azt tudom, hogy szeretlek a síron túl is. Ha nem térnék vissza, addig várj rám, amíg nem küldök neked jelet! Ígérd meg!
-Ilyet, hogy kérhetsz tőlem? Nélküled egy percig sem élhetek!
-Ígérd meg! Ha tudom, hogy vársz, túlélek mindent. Ha lesz lehetőségem, írok neked bárhol is legyek!
-Ígérem…
Másnap reggel kikísértem a kapuig egy lovas kocsi jött érte, látom magam előtt, hogy rám néz, elindul, visszafut, megölel, letörli a könnyeit, vállára veszi a csomagját, kimegy a kapun, felszáll a kocsira és eltűnik a messzeségben. A hó csak egyre esik, mint most is éjjel, sajog a szívem, de akkor még nem sejtettem, ahogy akkor láttam őt utoljára.
VI. fejezet
Hosszú hónapok teltek el. Az idő keserves volt, fogcsikorgató telek járták a falvakat, tanyákat. Mindenki levélre, egy jelre várt, hogy vége a háborúnak. Ferkótól időközönként kaptam levelet, sajnos a posta nem volt olyan gyors, mint szerettük volna. Néha egy-egy levélre hónapokat kellett várni. Nyomorogtunk, termés híján éheztünk. Jó hírek nem érkeztek a frontról, a háború csak húzódott. Szüléim rengeteget öregedtek, egymásba se tudtuk tartani a lelket. Nem tudom, hogyan éltük át ezeket a hónapokat, éveket. Meg tanultunk éhezni, még jobban lemondani, az életről, csendbe tettük a dolgunkat, és folyton vártunk. Bátyámról egy nap egy távirat érkezett, 1916 februárjában. Elesett a fronton, valahol Szibéria mentén, de a holteste eltűnt. Édes jó apám büszke ember révén, már nem tudott önmagán uralkodni. Letörte a fájdalom, a nyomorúság. Nem kaptunk jó híreket, nénéim férjeiről sem. Úgy tűnt sorra vesznek el az emberek a fronton. Két húgom már elment otthonról kis öcsémet, aki még 12 éves volt neveltük. Én addig nyugodt voltam, míg Ferkótól érkezett néha napján egy levél, tudtam él, tartja magát, nem halt meg.
A napok egymás után rohantak. 1917 tavaszán semmi hír nem volt Ferkóról. Vártam és vártam, véget ért a háború, de nem jött életjel felőle. Tudtam addig nincs baj, amíg nem keres meg valaki, hiszen megígérte nekem jelet küld, és az is lehet hadifogoly. Talán évekbe is kerülhet, mire hazajön, én tudok várni.
Nemcsak napok, hanem évek is mentek szépen egymás után. Egy napon Kemény Jancsi látogatott meg minket. Édes jó apám, már halálos ágyán feküdt, a szenvedés, erős szervezetét megtörte. De Jancsi sem volt a régi, vidám kerekképű legény. Lesoványodva, megtörten, fél karral tért vissza. Csendesebb lett, mint valaha volt, leült közénk és csak nézett maga elé, néha válaszolt kérdéseinkre. Annyit mondott nekem:
-Róla semmit sem tudok, még csak nem is láttam, remélem, hazakerül.
Szemembe könny vegyült, rá néztem megfáradt tekintettemmel és csak annyit bírtam mondani:
-Én hiszek benne, hogy él! Jelet fog küldeni, ha már nem így lenne, én tudok várni…
Többet nem is beszéltünk egymással. Hamarosan felállt és elment haza. Valahol a fronton az a vidámképű Jancsi egy része odaveszett. Soha többet nem láttam őt olyan szívből nevetni, mint a háború előtt. Édesapám 1921-be meghalt, hárman maradtunk odahaza, édes szülém és öcsém.
Teltek múltak a napok, az évek. Nem voltam már a régi cserfes lurkó, lassan, elenyésző fáradtsággal teltek a napok. Emberek jöttek mentek, szinte észre se vettem őket. Kis öcsém is nagy ember lett, udvarolt, ahogy a természet rendje módja kellett, meg is nősül ideje korán. Egy napon egyedül maradtam a kis házban. Édes jó szülém is elment a többiek közé. A napok, a hetek, egymást követték, idejét se vettem a dolgoknak. Jancsi néha napján benézett hozzám, leült a karos székbe, néhány szót váltottunk, majd hazament, ő említette egy nap 10 év telt a háború vége óta. Már ennyi év? És még mindig nem tért haza. Kérleltem bárhol is legyen, tudjam, mit kell tennem, mert én várok, de én se bírom már sokáig.
Egy tavaszi napon megváltozott az egész életem. Kopogtattak az ajtón, azt hittem Jancsi jött hozzám látogatóba.
-Bújj be!- mondtam.
Egy férfi állt meg az ajtóban, magas, vállas, szőkés vöröses haja volt, hosszú rőt szakálla, arca meggyötört, zöld szemeibe kiégtek a régi fények. Botjára támaszkodva járt, lebénulhatott az egyik lába a háborúban. Rám nézett, és mély érdes hangján ezt kérdezte:
-Elnézést, jó helyen járok? Maga Belegy Ferkóné?
-Igen én vagyok. Kit tisztelhetek az úrban? - kérdeztem.
-Én a kedves férje bajtársa voltam a fronton.
-Ferkónak? Istenem!- kiáltottam fel.
- Él? Mi van vele uram? Kérem, feleljen! Miért 10 év múlva jött el? Hol volt Ön eddig? És ő? Fogoly?
-Asszonyom, ha engedne szóhoz jutni…
-Bocsásson meg uram! Üljön le!
-Először is bemutatkoznék Önnek, ahogy illendő! Benkő Gábor a nevem, és a kedves férje mellett harcoltam az utolsó hónapokban, jó barátok voltunk.
-És mi történt? Kérem…- éreztem remegnek a lábaim, forgott minden velem.
-Nem tudtam előbb jönni, hadifogoly voltam, három éve kerültem én is haza. Felkerestem a családom, ami még megmaradt belőle, ahogy ígértem Ferkónak eljövök magához is.
-De mi van Ferkóval? És az ön családja?
-Na, igen..a Ferkó! Hogy is mondjam asszonyom. Meghalt!
-Mi…de hogy?- erőt vettem magamon és néztem rá, mondja el, amit tud.
-Véres harcok folytak, mi egy lövészárokból jöttünk ki, megsebesült, én csak arra emlékszem minden tiszta vér, mindenhol holttestek, és ő haldoklik.
-Értem…
-És ott akkor megkért engem, hogy keresem meg magát, ezt a szalagot adjam oda.
Megfogtam a szalagot, és néztem. Az a szalag volt, de az piros volt a vértől, az ő drága vérétől. Sírtam, folytak a könnyeim, ő meg folytatta tovább.
-Arra kért, mondjam meg Önnek, ő akart élni, de ennyit volt neki a földön megírva. Mindig szerette, és szeretni fogja. Egy nap eljön magáért, és akkor örökre együtt lesznek. De élnie kell, és arra kéri magát, ha a Jancsi él, menjen hozzá feleségül, ne éljen egymagában!
-De milyen élet lesz az az élet?- kérdeztem
-Én azt nem tudom, de ezt mondta és rá pár órával meghalt.
-Hova temették? Tudja mennyit vártam, hány évet!
-Megértem Juliska! Valahol Olaszország környékén, tömegsírba temették a halottakat, féltek a járványtól, gyorsan kellett cselekedni. Mit fog most tenni?
-Amit az uram kért. Megvárom az a napot, amíg értem jön, még ha éveket is kell várnom rá, mert tudom, mi örökre együtt leszünk, és ez éltet.
-És magával mi lesz kedves Gábor?
-Mit számít az! Családom nincs, feleségem, azt hitte meghaltam új családja van. Veszem a botom és megyek, amerre a lábam visz!
-Na, az Isten megáldja Juliska asszony! Mennem kell tovább!
-Isten áldása kísérje Gábor és mindent köszönök!
Leültem talán napok is telhettek el, magam se tudom már, csak fogtam a szalagot, és sírtam. Azok voltak az utolsó könnyeim az életben.
VII. fejezet
A dolgok mentek maguktól kedves atyám. Jancsinak csak annyit mondtam, hogy meghalt Ferkó. Egy napon megkérte a kezem, én igent mondtam rá. Szavak nélkül is értett engem, ő róla soha sem beszéltünk, elfogadta, mert ő szívből szeretett engem. Én is szerettem őt, de nem úgy, ahogy kellett volna.
-De mi történt magával, Juliska né?- kérdezte István atya.
-Hiszen, két fia is született maguknak!?
Igen született két fiam. A harmincas évekre megváltozott a világ. Akik régen barátok voltak, ellenségek lettek. Rozi soha nem bocsájtotta meg, hogy Ferkó engem vett el. Ő is férjez ment, de a második világháború szele, elsodorta őt is a családjával együtt. Én későn szültem. Fiaim a háború kitörésekor még kis gyerekek voltak. Jancsi nem kapott behívót, hadirokkantnak számított. Nehezen, de megéltünk. Élet, ezt nem is tudom életnek nevezni. A fiaimért éltem, és Jancsi meg értem. Néha napján lementem a forráshoz, ahol azelőtt olyan sokat ültünk, kezembe a szalag, szívembe az emléke.
Szépen, szegényesen éltünk. Ferkóról soha nem beszéltünk. Ez a háború gonoszabb, és hatalmasabb volt. Embereket öltek azért, mert zsidók. Hány ember, hurcoltak el a faluból, hány menekült bújt meg nálunk. De túléltük ezt is. Semmink se maradt, de évek múltán felépítettük másodszorra is a házunkat. Fiainkat nem akartuk itt hagyni, ők tanultak és felmentek Pestre. Ketten maradtunk Jancsival.
-De mi történt a fiaival? Én nem tudok róla, hogy itt élnének!- kérdezte a pap.
-Hát tudja, kitört Pesten a forradalom 56-ban. Fiaim egyetemisták voltak, nem tudom mi hogyan történt, de egy nap nem jöttek haza. Megüzenték nekünk, hogy disszidálnak, mert börtönbe kerülnének. Járt nálunk is az AVO keresték a fiúkat, lesöpörtek mindent, de nem találták meg őket. Időnként írtak nekünk levelet, de egy nap már semmi sem jött. Ezt a büntetést azért kaptam, mert úgy mentem hozzá az uramhoz, hogy más férfit szerettem. És hiába neveltem jóra a gyermekeimet, elfelejtettek minket. Úgy fogok meghalni, hogy még a síromhoz se jönnek el, ez a sorsom.
-És a férje mikor halt meg? Hiszen, évek óta egyedül él Julis néni!
-Jancsi csendes ember volt mindig. Ha fájt is neki valami, soha nem mutatta. Tíz éve élek egyedül. Mielőtt meghalt, megfogta a kezem, és ezt mondta: „Ha nem is mondtam neked, Juliska mindig szerettelek, tudom, hogy a szíved az övé, és azt is érzem, ő kért meg rá, hogy legyél a feleségem. Boldogan halok meg, mert melletted élhettem.” Lehunyta a szemét és meghalt.
-Atyám ennyi történt velem, eltemettem jó uramat, és magam maradtam. És várom őt, hogy eljöjjön értem. De ha meghalok, Jancsi mellé fekszem, hiszen nem az számít, amit majd az emberek látnak, csak mi holtak tudjuk már az igazat.
-Elhiszem magának Julis néni! És én köszönöm, hogy megosztotta velem.
-Maga ne haragudjon, mise után feltartottam, de az a név, tudja, hetven év óta nem hallottam. És érzem, hogy ez a jel, értem fog jönni, ennyi év után.
-Miből gondolja Julis néni?
-Valahogy mindig is éreztem, hogy a nevem, ahogy ő mindig hívott, még egyszer az életben hallani fogom. És amikor utoljára láttam, akkor is karácsony éjjele volt, ezen a napon kell, értem jöjjön pontosan. Látom, ahogy nyújtja felém a karját, és én futok elé, és megint az a 16 esztendős lány leszek, aki ott ült vele a folyó parton.
-Észre se vettem mennyi idő telt el! Lassan már a reggeli mise lesz!
-Nincs semmi baj Julis néni, én örülök, hogy ezt megosztotta velem.
-Megyek kedves atyám! És mindent köszönök!
-Várjon! Bezárom a templomot, miséig van még két óra! Elkísérem, ne menjen Julis néni egyedül ebbe a nagy hóba!
-Kedves fiam! Egyedül megyek, ezt az utat magam kell, megtegyem!
-Értem!
Az öreg néni felállt és lassú léptekkel elhagyta a templomot. A pap addig nézett utána, amíg el nem tűnt a messzi fehérségben. Érezte, hogy felüdült minden porcikája, szeretettel telve nézett körbe a templomba majd bezárta.
Esteledett mikor zörgettek a plébánia ajtaján. Gyurka bá az öreg asztalos volt, aki nagy sietségében, még köszönni is elfelejtett a papnak.
-Na, mi történt Gyurka bá, mi ez a nagy sietség?- kérdezte mosolyogva István atya.
-Isten bocsássa meg atyám!- mondta ziháltan az öreg.
-Nem vettük észre! Megfagyott, szegény! Karácsonykor lehet temetés atyám?
-De kihalt meg Gyurka bá! Beszéljen érthetően!
-A Keményné, Julis néni a falu végiről!
-Meghalt? Szóval mégis!
-Hogy érti atyám? Maga tud valamiről?
-Én nem! De a temetést megszervezzük holnapra! Nyugodtan menjen haza Gyurka bá, a többi én intézem!
Az ember meghajolt és kiment. A pap kinézett az ablakon. A hó csak esett szakadatlanul. Szóval mégis érte jött, végre együtt lehetnek ketten, ránézett az emléktáblára egy könnyet letörölt a szeméből, és hosszasan bámult ki az ablakon…
2007. december 21. szombat- 2008. december 20. péntek
|
|
|
- február 09 2009 11:05:22
Kedves Maximum!
Én úgy tudom, hogy egyszer már beküldted, és olvastam is a Lurkó c. szép írásodat. Most ez egy másik változat?
Írtam is hozzászólást az első beküldésnél.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
