|
 Vendég: 95
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Gy
Orosz T Csaba
Debrecen, Debrecen…
.jpg/articles/)
1969.ben születtem áldott városom Debrecen lakójának .A Dobozi lakótelepen a Dienes János utca 11 szám negyedik emeletére. Első emlékeim a városról szűkebb környezetemből valók. Csodálatos hosszú sétány húzódott a házunk mellett. Ezen a sétányon volt az óvodám. Úgy emlékszem szerettem oda járni. Volt, hogy, akkor még kifejezetten sovány gyermekként, többször kibújtam az óvodát övező kerítésen és többször megérkeztem az intézménybe. Ebből a korszakból két „jelentős” esemény maradt meg az emlékeim között. Az egyik az amikor Andikától, későbbi sógornőm, kölcsönkértem egy akkor divatos focis gyűrűt, amin édesapám kedvenc csapata volt népszerűsítve, és arra hivatkozva, hogy a homokozóban leesett az újamról, nem adtam vissza neki. Persze a kisnadrágom zsebében lapult. Innentől datálható az, hogy a bűn és a hazugság útjára léptem. Később, napjainkban, elmeséltem neki, mert a töredelmes beismerő vallomás enyhítő körülmény, Mosolyogva mondta, hogy már akkor tudta, hogy lódítok. Így törte össze maradék színészi képességembe vetett hitemet. A nők mindig könnyen átláttak hazugságaimon. De meg is bocsátott. Másik kedves emlékem az volt, mikor Pinczés Tibor barátom egy téli napon a játszó gumikerekekbe fagyott vízen átszáguldott és lábát törte. Persze nem ez az esemény a kedves a szívemnek, hanem az óvónők által szervezett közös látogatás. Elmentünk Tibiékhez és minden kis csoporttársam, így én is vittünk egy kis szelet csokit a „nagybetegnek”. Úgy gondoltam, ha hátra húzódok a kisszobában, akkor talán az én csokimat nem kell odaadnom. Tévedtem. Tibi takaróján már hatalmas csokihalom nőtt, de az én barátom éles szemével kiszúrta, hogy sumákolok és fennhangon megkérdezte.
- Csaba Te nem hoztál? – nem volt más választásom, előkapartam a ronggyá olvadt Sportszeletet és lemondóan a takarójára helyeztem. Tibi szemében diadalmas fény villant és elkezdte bontogatni az ÉN CSOKIMAT! Tüzes késsel szúrták át a szívemet. Később megvigasztalódtam, mert az ovi után felmentem hozzájuk és bőségesen kaptam az ajándék csokikból. Ekkor elhatároztam, hogy adandó alkalommal én is eltöröm a lábam. Mind ezidáig nem sikerült. Nem is kaptam annyi csokit soha. A Dobozi lakótelep csodája az volt, hogy a házak között egyformán kialakított gyönyörű parkok voltak. Persze nekünk a mienk a Dienes park volt a legszebb. Állandó kölyökháborúkat vívtunk a többi gyerekkel, a Matásokkal és a Gáborjániakkal. Később úgy tíz éves lehettem amikor egy nyáron egyesültünk a közös ellenség ellen akik a Fényes udvariak voltak. Kedves iskolám érdekes színfoltja volt az öreg gondnok Baranyi bácsi, aki sohasem akart beengedni minket nyáron az iskola futballpályáira
Ez volt a dolga, de mi ezt akkor nem értettük. Csak fiatal mozgásra vágyó testünk lázadt a kihasználatlan pályák láttán. A Fényes udvari pályákra persze nem mehettünk. Később mikor az öreg látta, hogy csak focizni szeretnénk, és eloltottunk egy kisebb tüzet amit rivális gyerekek okoztak az iskola kinti raktárában, másképp nézett ránk. Mindannyian loptuk neki apánktól a cigit, amit ő háborús történetekkel hálált meg és azzal, hogy ha valamelyikünket elküldtek a boltba kenyérért akkor ő a legendás triciklijén elkerekezett és hozta a meleg gőzölgő kenyeret. Neki mindig a legfrissebbet adták. Ezután minden nyarunk tizennégy éves koromig ezen a pályán telt. Szüleink örültek neki mert állandóan megtaláltak, sőt még az ablakból is láthattak minket. Sokszor szállt a kiáltás a négyemeletes házak felett.
- Csaaaabiiiiií…, Ebééééd! – és én futottam. Két szívbéli barátom volt ezeken a nyarakon Sípos Jancsi és Kányási Zolkó. Voltak többen is,de mi hárman mindig együtt voltunk.
Kerékpáros korszak.
Igazán akkor kezdtük el felfedezni a várost amikor mindannyian rendelkeztünk kerékpárral. Bejártuk az egész települést. Eleinte természetesen a környező utcákat, később a Nagyerdő kanyargós útjait, a kertvárosi részeket. Érdekes momentum, hogy az Újkert és a Vénkert valamint a Tócóskert kimaradt. Oda nem vágytunk. Iskolaidőben nem lehettem barátaimmal mert Zolkó másik osztályba, Jani másik iskolába járt. Ilyenkor Nagy Ákos nevű szívbéli jóbarátommal jártuk Debrecen utcáit. Ákos nem szeretett biciklizni ezért gyalogoltunk. Ekkor fedeztem fel a Főutcát vagyis a Vörös Hadsereg útját. Akkoriban voltak elterjedőben a Gofri árusok. Izgalmas volt kiűlni a Centrum áruház elé egy egy csöpögő, habos gofrival és nézni a sétáló embereket. Nagyokat röhögtünk a másikon amikor az lecsöpögtette magát.Így érkezünk el a nyolcvanas évek elejéhez. Érdekes megemlíteni, hogy akkoriban egész heteket el lehetett tölteni a városban egyetlen fillér nélkül. Akkor valóban nem arról szólt. Középiskolásként, - KERI – új társaimmal rengeteget lődörögtünk a Nagytemplom mögötti parkban.. Később a legendás IPK vált állandó tartózkodási helyemmé. Belecsöppentem Debrecen igencsak aktív rockzenei életébe. A KERI azért is jó volt számomra, mert innen kiindulva felfedeztem a város eddig nem látogatott részeit. Ekkor találtuk meg az Irodalmi Múzeumot, ami persze, csak mint eldugott találkahely jött szóba és nem mint intézmény. Rendszeressé váltak a közös séták a Békás tó körül. Egy ilyen séta alkalmával fedeztük föl Tóth Árpád szobrát a dzsungel közepén. Azonnal átéreztük a költő szavait ami az emléktáblája alá volt kiírva.
Jó így csendesen nézni a fákat
Érezni a derűt mely mindent áthat…
Jó volt, Másodikban mint a Viker vállalat aktív KISZ tagjai lejárhattunk a Varga utcai KISZ klubba. Elkövették azt a hibát, hogy rám és Roland barátomra bízták a gyűlésekre a bevásárlást. Soha nem ellenőrizték, hogy valóban mit is veszünk. Kereskedelmi tanulóként egyszerű volt azt íratni a számlákra, hogy ropi és üdítő, a sör és a pálinka helyett. Pezsgő KISZ gyűléseink voltak. A mi alapszervezetünk volt a legnépesebb. Itt egy egy gyűlés felért egy jófajta házibulival. A VIKER meg boldogan adta az ezer forintokat gyűlésenként, látva a politikailag aktív ifjúságot. Egyszer majdnem megbuktunk. XY elvtárs a városi Politikai Bizottságból, szó nélkül meglátogatta az egyik gyűlést. Emelni akarta annak fényét. Szerencsénkre a zene éppen szünetet tartott. A táncolók kivonultak a belső szobából és leültek a tárgyaló asztalok mellé. A pia a hűtőben volt. Csengettek. Mivel Roland barátunk állt az ajtóhoz a legközelebb, így ő ment nyitni. Amúgy is mennie kellett mert a vodka kikívánkozott a gyomrából. Az ajtónyitással egy időben elindult a vodka gejzír is és a belépni szándékozó elvtársat csak Lenin szelleme mentette meg a nyakába szakadó áldástól. Hogy mentsem a helyzetet, odaugrottam és azt mondtam.
- Ejnye Roland, mondtam, hogy ilyen betegen ne gyere el a KISZ gyűlésre. Ez az átkozott gyomorrontás.
Nem tudom mennyire lehettem hiteles a bal fülemet átlyukasztó kokárdával, lévén március 15- volt, de XY elvtárs csak benézett és amikor látta, hogy a többiek az asztal körül ülnek, hamar elhúzott.
Kedvenc helyeink egyike volt a városban a Kossuth tér. Árnyas fái alatt jól lehetett beszélgetni , csókolózni. Persze fák csak az Unió áruház felőli oldalon voltak. Ezért állandó harc folyt ezekért a helyekért. Sokat ültünk a Sportcsarnok mögött is, később a Szikla presszó törzshelyünké vált. Azóta utoljára itt találkoztam Roland barátommal, már ő üzemeltette a presszót. Ebből a kocsmából könnyen át lehetett szökni a Kisfürdőbe. Én még emlékszem kölyök koromból, hogy valaha a presszó helyén nagy bejáró csarnoka volt a fürdőnek. Két kis medencéje volt, de mivel mindenkinek ez lehetett első gyermekkori fürdőélménye, ezért szívesen jártunk ide. Ekkoriban kezdtük el felfedezni a Nagyerdő kijelölt szalonnasütő helyeit.. Nyaranta itt verődtek össze a csöveseknek nevezett rockzenét hallgató fiatalok . Nagyon nagy bulik voltak. Mindenki hozott valamit egy egy ilyen találkára. Ki szalonnát, ki kenyeret és akadt aki csak két üveg almabort vagy egy kiló hagymát. Télen sem maradtunk helyszínek nélkül. Kedvenc helyünk a nagyerdei koripálya volt. Akkor még lehetett venni kísérőjegyet és aki nem tudott korizni az a palánk mellől élvezte a társaságot. Vagy MŰV Központ. Itt is sokat találkoztunk. Lehetett játékokat bérelni az aulában, meginni egy sört a presszóban vagy csak beülni olvasgatni. Hatalmas csapatokban jártunk a mozijába. Érdekes történésnek voltam szemtanúja egy nyáron. Éppen a Motorboltba igyekeztem, mert ott voltam nyári gyakorlaton. Ilyenkor mindig a Kölcsey parkolón keresztül mentem. A parkolóban egy talapzaton hatalmas Lenin szobor állt, kinyújtott jobbjával mutatta az utat. Nos, valami „mocskos, rendszerellenes, irredenta” ebbe a kinyújtott kézbe belehelyezett egy félbevágott kétkilós veknit zsíros kenyérnek elkészítve .Lenin így mutatta az utat a jövőbe. Ha tudta volna, hogy huszonöt év múlva még az sem lesz. Két pohos rendőr szuszogva próbált felmászni az odatámasztott létrán a járókelők legnagyobb röhögése közepette. Végül a Tűzoltóságot vezényelték ki a csúfság eltüntetésére. Később mikor már komolyabban kezdtünk el lányokkal járkálni akkor a gyönyörű Egyetem park lett a kedvenc helyünk. Esténként színpompás, kivilágított vizijátékban gyönyörködhettünk.
Ma már nem tudom gyermekimnek megmutatni maradéktalanul ezeket a csodálatos helyeket. Azért nem mondom, hogy sajnos, mert a város előnyére változott ebben a húszegynéhány évben. Talán nem csak egy öregedő író fantáziájában léteznek ezek a hajdanvolt kincsei a városomnak. Őrizzük együtt a város régi zamatát…
|
|
|
- február 27 2009 12:30:37
Kedves Csaba!
Jó volt olvasni viszaemlékezésedet, amely a kicsi gyermekkorodig nyúlik vissza. Könnye olvasmány, mert történeteidet mindig kellő humorral tudod fűszerezni. Annyi minden változáson megy át életünk során, még szerencse, hogy emlékezetünkben tovább élhetnek.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- február 27 2009 14:51:46
Csodás kincseid vannak, ezt nem veheti el Tőled senki.
Remek az írásod, mint mindig.
(még szerencse, hogy Lenin kezébe csak a kenyeret tették )
Szeretettel Joli |
- február 27 2009 16:14:27
Hálásan köszönöm Hölgyek! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
