|
 Vendég: 119
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
APÁM AZ ANYÁM?
Sokat töprengtem, vajon megírjam-e a történetemet? Aztán úgy döntöttem, igen. Hiszen magamban „megírtam” már százszor, ezerszer…
A tollam most nem suhan, rágom a szavakat, csitítom az érzéseimet, elmerengek. Mint oly sokszor, könnyeimmel küszködöm, de már eljutottam odáig, hogy beszélni, írni tudok róla.
Először szégyelltem magam előtt is, hogy úgy érzek anyám iránt, ahogy. Aztán azzal védekeztem, hogy bizonyára becsapnak az érzéseim, hogy rosszul gondolom, hogy tévedek, hogy félreértek, nem értek dolgokat, vagy csak egyszerűen bolond vagyok… De amikor kinőttem a verései árnyékából, rájöttem, hogy a dolgok egyértelműek. Engem az anyám nem szeretett soha! És igazán sovány vigasz – ha egyáltalán az lehet –, hogy ő valójában senkit se szeretett. Tulajdonképpen az édesapámról kellene, hogy írjak, aki anyám helyett volt anyám. Ő tanított meg szeretni, ő féltett világéletemben, tőle kaptam egy életre szóló útmutatást, mintát arra, miként kell és lehet másokat elfogadni és feltétel nélkül szeretni. Tőle tudom, hogy a szónak hatalma van, hogy a kenyerünket úgy szeljük fel, hogy az aljára keresztet vetünk, hogy a mások boldogsága mindenek fölött áll. Ő adott mindig menedéket, oltalmat, ha szükségem volt rá. Támogatott, felemelt, ha elbuktam. Kimondva és kimondatlanul bátorított – egy tekintetében, egy mosolyában a világ összes szeretete és áldása fellelhető volt!
Tőle tudom, mit is ér az, ha megszorítják a vállamat, és átölelnek, amikor negyvenévesen még mindig beigazítják a derekamon a ruhát, hogy meg ne fázzak, és megmelegítik a két kezem, amikor télvíz idején hazabiciklizek. Azt is tőle láttam, milyen érzés az, ha becsengetek, és egy mosolygó, boldog arcot láthatok, és amikor az első fürt szőlő megérik, azonnal rám gondolnak. A tenyér melegét, a simogatás oltalmát – mindent tőle kaptam. Ezeket nem lehet szavakba, jelzőkbe sűríteni, ezt érezni lehet csak, hiszen a hétköznapi boldogságok az igazi csodák, melyek egy életre befészkelik magukat a lelkünkbe.
Az élet kegyes volt hozzám, hiszen amit anyámtól nem kaptam meg útravalóul, nekem ajándékozta az apukám. És amilyen kegyes az élet, oly’ könyörtelen is – elveszítettem őt.
Újra fellángoltak bennem a kérdések anyával kapcsolatban, melyekre egy életen át kerestem a választ. De már higgadt, letisztult szívvel próbáltam megfejteni, miért is van kő azon az öklömnyi területen a testében. Abban a testben, ami ma hetvenkét év gyötrelmét hordozza és cipeli. Szerettem volna őt megérteni, megfejteni, hogy felmentsem, hogy ne fájjon annyira…
Úgy éreztem, kellene, hogy szót értsünk – ha már az érzések nem, talán a szavak közelebb vinnének egymáshoz. Persze nehéz egy olyan emberrel, aki mindig eltartotta, eltaszította magától a külvilágot, aki nem akart másokat megérteni, megismerni és elfogadni. Világa beszűkült, már magát sem látja tisztán benne. Minden igyekezetem arra irányult, hogy a múltjában, a gyermekkorában kutakodjak. Hátha ott szenvedett el olyan sérelmeket, amelyek nem engedik, hogy felszínre szabaduljanak benne azok az érzések, amiket én magamban is fellelek gyermekeimmel, lányommal és fiammal kapcsolatban. Azokat az evidenciákat kerestem, amik nélkül nem is élhetünk. Mentségek után kutattam lázasan. Egész életében egy pedáns, szorgalmas, dolgos asszony volt. A rendmániája, ma már tudom, pótcselekvés volt. De igazából sosem értettem, miért volt oly boldogtalan, hiszen elégedett lehetett – volna – az életével. Édesapám kifogástalan társa volt mindenben, és mi a bátyámmal is szeretni próbáltuk őt.
Találtam olyan élethelyzetet a sorsában, amely talán oknak és indoknak is nevezhető. A gyermekkori szeretetlenség az ő esetében szintén szeretetlenséget szült. Nem akarom őt bántani, szeretni akarom! De már azt is tudom, hogy a szeretet nem fér össze az akarattal, és azt is tudom, hogy szeretni csak azt lehet, aki engedi, igényli, hogy szeressék. A szeretetet fogadni tudni legalább akkora művészet, mint adni.
Nehéz a szívem, meg kell bocsátanom, ott a lelkem mélyén, legbelül! És most, lehet erre módot ad az élet. Idős korára való tekintettel hozzánk költözik. Remélem, meg tudok felelni ennek az új „kihívásnak”, és nem a régi sebeket tépjük fel újra és újra. A megtörtént dolgokat már nem tudjuk nem megtörténtté tenni, de ami előttünk van, az rajtunk múlik. És én szeretném, ha öregkorára kissé kárpótolná az élet abban, amit nem én vettem el tőle – csak magát ítélte erre a sorsra. Szeretném, ha a szíve kinyílna, és azt a szeretetet, amit nekünk nem tudott átadni, legalább az unokáinak ajándékozná. Tudom, hogy az ő élete is boldogabbá, teljesebbé, nemesebbé válna. Akarom is, hogy a lelke megteljen melegséggel, és az életében átélt keserveket felül tudjuk írni, még egyszer, utoljára.
Megfogadtam, ha újra együtt leszünk, közösen ültetünk egy rózsabokrot, és én mindig viszek a szobájába egy szálat, hogy érezhesse, lássa: mennyire szeretem! |
|
|
- április 21 2009 08:31:36
kedves szoszircsi ha szeretnéd feltenném szívesen a cikkedet a thalia irodlmi oldalra vagy te maagad is beküldheted
www.talia.mindenkilapja.hu |
- április 21 2009 11:59:28
Kedves Szoszircsi!
Hozzászólásaidon keresztül - azt gondolom - ismerem lelkivilágodat egy kissé, de most, hogy nem csak hozzászólásaidon, s verseiden keresztül "szóltál" hozzánk, hanem ebben a kis történetben írtad le életed egy kis "szeletkéjét", s tudom, még megannyi sok gondolat is foglalkoztat, amit itt most nem írtál le. A miértekre a választ lehet, hogy utólag már nem fogod mind megkapni, ezt talán előbb kellett volna, de én mégis azt kívánom, hogy a rózsafádon több virág nyíljon, mint amennyi tüskéje lesz!
Magam is tudom, hogyha egy anyának nem olyan volt a gyermekkora, és később sem fordult a rosszból jóra az élete, az kihathat közvetlen környezetére, és sokszor hibáztatja azokat rosszul sikerült életéért, akik pedig nem is tehetnek róla. Ezt én is tapasztalom nap mint nap.
Nagyon is megértelek. Jó hogy itt vagy!!!
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
 |
- április 21 2009 14:24:03
Kedves András!
Először is meg kell,hogy köszönjem empátiád...és szavaidból kivilágló értésedet...
Szerintem egy apai szeretetnél csak az anyai lehet fontosabb,nem csak hiányánál fogva...De a szeretet nemtelen...vagy létezik...vagy létezhet...olyan nincs,hogy nincs...csak kifejezni sokaknak-sokszor maga a képtelenség...
Én hálás vagyok a sorsnak...kaptam kárpótlást...bőven...és ne aggódj értem,hiszen stabil 3o éves házasságom, annak két lámpása...szelíd-szép fiam, és Napsugár lánykám napi boldogságot ad nekem...
De tudod...a Napot...a gyertya csak bizonyos esetekben pótolja...és ugyan a boldogság , a szeretet egyetemleges, de ezer és ezer tőről fakad....és nem mindegy...virágzik-e neked az...amire vágysz....Én mindent elfogadtam és megértettem, nincs bennem harag...és mély béke van a lelkemben...magunkért...magamért...
Ölelésem
szí. |
- április 21 2009 14:26:53
Szia Larissza
...ha gondolod ...nyugodtan tedd fel...köszönöm Neked!üdv.szí. |
- április 21 2009 19:58:21
Drága Magdi
...tudod, nagyon megindító amit írsz...sajnálom!...te még fiatal vagy...de idővel rájössz,-úgy mint én...hogy semmi nem történik velünk véletlenül.Egy ilyen élethelyzet, egy ilyen gyermekkor...míg gyermek az ember nem érti, de ahogy gyűjti a tapasztalatokat, lesz saját családja....sok mindenre rávezeti...arra is többek között ,hogy minden "csapásnak" üzenete van számunkra, tanulságai, és számomra az volt az egyik fő tanulság,hogy még inkább szeressem családomat, gyermekeimet, még inkább becsüljem meg azokat akik szeretnek és soha ne foglalkozzak a mások felelősségével és lelkiismeretével, mert mindenkinek magának kell elszámolni az életben...a másik nagyon fontos tanulság, hogy mindíg keressük meg a dolgok eredőjét, kutassuk fel, ismerjük meg a másik fél okait...és találjuk meg azokat a mozgatókat...amivel felmenthetjük azokat....akik számunkra fontosak...
Ehhez csak úgy jutsz hozzá, ha félre teszed minden eddigi sérelmed...és egy teljesen új úton, új érzésekkel közelíted meg a témát....a régi út, a fájdalmakkal, hiányokkal kikövezett út.....értelemszerűen mindíg ugyanoda vezet...van aki ugyanazzal az érzéssel birkózik évtizedek óta...és csodálkozik...hogy nem tud megbocsájtani ....ebben nem a saját sérelmünk a lényeg....hanem annak tanulságai...bármennyire is hihetetlennek tűnik...
...és az,hogy rózsa lesz-e vagy tövis?...nos erről azt gondolom....bármi is lesz....azt kell elfogadnom...
Ölellek!!
/ ...egyébként beszédterápia helyett nagyon jó az írásterápia is arra,hogy kimondd, kiírd magadból ami fáj...írd meg bátran...amikor nem csak érzed, de látod is- plussz érzékelés- és ez is segítségedre lehet.../
p.szí. |
- április 21 2009 20:10:53
Kedves Zsuzsanna
...valóban , életem egy kardinális szegmensét írtam meg ebben a rövidke írásomban....és igen, egy adalék ahhoz, amit eddig mutattam...
Kétségtelen,hogy mindenki ugyanazt a felületet láthatta belőlem...de,hogy valójában mit és mennyit...az a másik fél érzékenységétől, érdeklődésétől, nyitottságától függött...
Édesanyámnak elmondható,hogy érzelmekben - is- nagyon nehéz gyermekkora volt...bár ez teljesen elmúlt a házassága révén!!!...de mégsem tudott kitörni abból a szeretetlenségből, ami fiatalkorát övezte....és talán -jól látja András is- ő jobban szenved,mint a környezete...
Köszönöm őszinte, biztató szavaid!
Szeretettel
szí. |
- április 23 2009 01:20:39
Drága Szoszi!
Szeretnék végre olyan hozzászólást írni, amibe saját életemet nem veszem bele, és csak a műről szól.
Az érzéseidről, meglátásaidról, igazságaidról!
Arról, hogy mennyire fontos egy irodalmi alkotásban, a tökörmutatás.
Hogy lássuk benne azt, ami túlmutat egy ember sorsán, és olyan kérdéseket boncolgat ami a lélek természetének vonalán, legközepén és margóján vonul végig. Mert az igazságoknak dimenziói vannak. Egy sík lapon érthető szöveg, a térben másként viselkedik, de ebbe inkább most nem mélyednék bele...
Többen megemlítették a talán leghangsúlyosabb mondatodat, miszerint a szeretetet fogadni, legalább olyan nehéz mint adni.
És itt eljött a pillanat amikor mindenki a saját sorsán eltűnődve belegondol: Az életemnek hol vannak ezek a pontjai? Kapcsolataimban hogyan tükröződik vissza az adott illetve kapott kedvesség, megértés , szeretet?
Barátságunk köztudott, és ennélfogva könnyű helyzetben vagyok.
Hiszen sokmindent tudunk egymásról, és természetesen kibeszéltük nem egyszer bensőnk több problémáját is.
A végső megoldásról részleteiben keveset tudtam, csak a költözés tényét ismertem.
Azt kívánom, sikerüljön jól a terved, és sokáig virágozzon a rózsafátok.
Sajnos mégsem tudom megállni saját sorsom idehozatalát!
Dimenziókról beszéltem a szeretni tudás kapcsán.
Csak foltokban, de felvázolnám, hiszen nekem is Apám volt Anyám, pedig 84-ben meghalt, és Anyám most is él, remélem nem kínozzák agyon a betegségek.
Anyám több szeretetet akart kapni, mint amit kapott, pedig az rengeteg volt, más belerokkant volna. De ő inkább mindent elhagyott, de mennie kellett egy mára teljesen összedőlt délibábboldogság felé.
A szörnyű, hogy én is érzem ezt magamon. Anyanélküliségem miatt tán, rettentően igénylem a szeretetet.
De én már adni is tudok, azthiszem.
És értem, gyakorlom azt amit írásodban olyan szépen körülírtál:
Adj, és fogadj szeretetet, mert ez az élet, életünk, életetek egyik legfontosabb része!
Kicsit hosszú lett. (de mit hagyhattam volna ki belőle?
Ölellek: Szisz |
- április 24 2009 10:59:53
Drága Szisz!
Köszönöm értő és érző hozzászólásodat , és talán annyit tennék hozzá,hogy a legfontosabb számomra az,hogy ELFOGADÁSsal meg tudjam érteni a dolgok rendjét és nem ellenkezéssel és haraggal, nehezteléssel tegyem még nehezebbé az életem. Nem a saját sérelmeink vezetnek el ide...azok soha...
A szeretet kifejezéséhez pedig meg kell találni azokat a felületeket ahonnan visszaverődik rád....
Én is ölellek
p.szí. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
